Kritika
Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok)
Kritika
Valhalla, jövök mááááár!!!
Valahogy így néz ki, amikor keresztezik a ’70-es évek LSD-vel dúsított rock-zenéjének féktelen életérzését a Marvel filmes univerzumának halál laza, és (az utóbbi időben amúgy egyre vicceskedőbb) könnyed hangulatával. A Thor: Ragnarök egy olyan trilógia végére szeretne pontot tenni, melynek előző két darabját nemcsak hogy vegyes, de már-már mostoha fogadtatásban részesülő műveknek is könnyen lehetne nevezni. De jobb, ha kimondjuk őszintén: az MCU-ban 2011-ben debütált villámisten eddig nemigazán győzte meg összetettségéről, vagy komplexitásáról a nagyérdeműt, tegyük hozzá, ez nem épp a Thor-t alakító Chris Hemsworth hibája volt. Az első epizód egy langyos Shakespeare-értelmezésnek még elment, a Sötét világ maximum csak a címében volt darkos (pedig a koncepció és az előzetesek is egy sokkal komolyabb, felnőttesebb filmet ígértek), ráadásul Tom Hiddleston Lokija (akit népszerűsége miatt a stúdió egyszerűen képtelen elengedni) mind a két alkalommal el is homályosította kicsit a címszereplőt. Ezekkel a nem túl jó ajánlólevelekkel érkeztünk el a harmadik epizódhoz (illetve a Marvel Studios szám szerint 17. filmjéhez), amit valószínűleg fele annyira sem vártak volna a nézők, ha nem az a Taika Waititi rendezi, aki furcsa, bájos és egyben esetlen humorával tette le a névjegyét a filmiparban. Ezúttal tehát már a legelején tisztázva volt, hogy a trilógia utolsó darabja nem szándékozik előzményeinél komolyabb irányba elmenni, sőt, még azoknál is viccesebb hangvételt szeretne megütni, ami már a témájánál fogva is kifejezetten meglepő (hiszen a skandináv mitológiában a Ragnarök a világ végét jelöli), másrészt két komolytalan Thor film után felesleges már valami gyökeresen mással előrukkolni.



Waititi és a forgatókönyvírók olyannyira felismerték ezt, hogy a Ragnarök lett a magát legkevésbé komolyan vevő Marvel film. Az alkotók nem hazudtolták meg magukat, és nem árultak zsákbamacskát, mikor azt mondták, hogy ez a produkció szinte teljesen más szellemben készült el, mint az MCU eddigi mozijai, amik szintén nem vetették meg a humort, viszont a Ragnarök még azoknál is továbbmegy: magán viseli a rendező egyedi kézjegyét, ezzel együtt pedig már-már egy önmagát kifigurázó paródia szintjére emeli fel az egész alapkoncepciót. Minden egyes megmozdulásából árad a könnyedség, a lazaság, és az infantilis hangvétel, ám végeredményben mindig éles kanyarral visszafordul az utolsó pillanatban, mielőtt még túl messzire menne. A Ragnarök ezeknek az „utolsó pillanatoknak” a filmje: szinte a végletekig nyomja fullban, maximális sebességre kapcsolva a heroikus pillanatokat, a szokásos képregényes toposzokkal együtt, majd mindezeket kifacsarja, és hatalmas önreflexivitással tölti meg, még pontosan azelőtt, hogy belefulladna saját főztjébe. Totálisan tisztában van vele, hogy ősrégi, unalomig járatott sablonokra épül az egész sztori, tudja, hogy csordultig töltötték hatásvadász monumentumokkal és mesterkéltséggel, ugyanakkor ezek a problémák egyáltalán nem érdeklik, a sebei nyalogatása helyett inkább elviccel mindent, amit csak el lehet.     



Valahol dicsérendő az a túltolt önkritika, ami elejétől a végéig uralja a filmet, de az önreflexivitás nemcsak a Thor-trilógia MCU-n belül elfoglalt státuszát teszi egy csapásra a gúnyos élcelődések, és jól eltalált metapoénok céltáblájává (gondoljunk csak Thor és Loki „testvér-áruló” viszonyának örökös, és már unalmassá koptatott körforgására), hanem korszakok stílusát (helló ’80-as évek) és vonatkozó alkotások hangulatvilágát (helló Flash Gordon) idézi meg úgy, hogy azoknak összes kliséjét, sablonját és giccsét a maga előnyére fordítja. Emiatt azonban némi hátrány is kovácsolódik a dologból, nem is kevés: a Ragnarök legyen bármennyire jópofa, mindent összevetve legnagyobb gyengeségeit pontosan annak köszönheti, amik egyben a pozitívumai is. Azaz, hogy túlontúl a humorra helyezi a hangsúlyt. Legutóbb pont A galaxis őrzői 2 kapcsán (amihez a Ragnarököt leginkább hasonlítani lehetne, ha már muszáj) tettem utalást az átlagnéző alacsony ingerküszöbére. Akinek bármi jó, csak legyen elég nachos, meg kóla, meg CGI, meg bunyó, meg minél több poén, amit a főhős elsüthet két bazi nagy monszta leverése között, legyen benne néhány cuki kis állatka, akiknek a figuráit majd vetítés után kikönyöröghetik a gyerekek a pláza játékboltjában, de egy-két feszes ruhába öltözött bögyös maca se árt a filmbe, hogy a faternak is jó napja legyen.  



Mert ne legyenek illúzióink, ezek a filmek már rég nem a képregényfanoknak készülnek, csipetnyi Planet Hulk íz ide, Jack Kirby legszebb színes-szagos képeit interaktív formában prezentáló Saakar bolygó oda. A Ragnarök (de igazából az utóbbi 3-4 év Marvel-termését is nyugodtan idevehetném) elsősorban a laikus nézőket szeretné megnyerni magának, akik szerették a stúdió előző filmjeit, és akiket rohadtul nem érdekel, hogy Thor és Loki vigyorogva lő ripityára egy rakás mit sem sejtő lényt, ahogy a gladiátor-pihenőben napok óta rothadó hulla sem igazán zavarja. Csak az kell neki, hogy agyát letéve beülhessen a moziterembe, ahol aztán, belépve egy meseszerű világba, röpke 2 órára megszabadulhasson a nyomorult hétköznapok kiábrándító szürkeségétől. A problémákat nem is konkrétan itt kell keresni, hanem a már előbb említett ingerküszöb kérdésén. Nyilván demagógia lenne az a gondolatmenet, hogy végülis miért erőltesse meg magát a Marvel, amikor a nézők torkán így is gond nélkül lemegy az a masszívan komolytalan falat, ami az idők során egyre csak duzzadt, mostanra pedig eljutottunk odáig, ahol már tényleg az égvilágon semmi tétje és semmi súlya nincs a történéseknek. Nem azzal van a baj tehát, hogy a film poénosra veszi a figurát, ám a túlhúzott marhulás közepette egy rakás olyan dolog zajlik le, melyeket nem kellene elviccelni. Megy a bolondozás, jönnek egymás után a fricskák, a legtöbb karakter hülyét is csinál magából, ahogy illik, csak közben voltaképp lényeges szereplők haláloznak el, százakat mészárolnak le, világok pusztulnak el, de egyikről sem érezni igazán, hogy annyira sokat nyomna a latba.  



De mint ahogy az előbb is mondtam, mindez valójában egyáltalán nem számít. Amíg a közönség nagy része úgy nyerít a poénokon, mint egy lelőhetetlen ló (tökmindegy, hogy üt-e a vicc, vagy nem, és tegyük hozzá, a Ragnarök egy idő után kifejezetten fárasztó lesz), s amíg a nézőtéren össze-vissza röpülnek a nyálas popcorn-darabok, miközben az emberek térdcsapkodva küzdenek a röhögőgörccsel, addig Te, mint egy kicsivel többet elváró személy, csak nézel ki a fejedből fapofával, hogy mi a fene van, és azon gondolkodsz, vajon a többiek ennyire igénytelenek-e, vagy csak Te kezdesz már túl öreg lenni ehhez. Igénytelenségnek is nevezhetjük, bár nagyon nem szeretem használni ezt a szót, és a manapság a Marvel filmekkel szemben elterjedt sznobizmus is távol áll tőlem, másrészt ennyire még sosem értettem egyet azokkal, akik folyton-folyvást a vígjátékba hajló stílusuk miatt panaszkodnak ezekre az alkotásokra. Öröm az ürömben, hogy mivel a Ragnarök serényen próbál minél nagyobb előnyt kovácsolni a gyengeségeiből, a szereposztás és a karakterábrázolás valami olyan parádésra sikerült, hogy meg is menti a filmet. Jeff Goldblum valósággal lubickol Nagymesterként, Tessa Thompson Valkűrjének személyében végre kaptunk egy erős női alakot egy erőtlen Natalie Portman után, Mark Ruffalo egyszerre lép szintet Bruce Bannerként és Hulkként is, Tom Hiddleston talán az egyetlen, aki érdemben semmit sem tud már hozzátenni a szerepéhez. Cate Blanchett pedig a következő a sorban, aki egy jelentéktelenül semmilyen főgonosz szerepében pocsékolja el színészi tehetségét.  



Mindenki közül azonban a legjobb és legfontosabb, a mozi elsőszámú megkérdőjelezhetetlen sztárja Chris Hemsworth, aki korábbi merevségét levetkőzve csillogtatja meg komikus vénáját, és baromi jól áll neki. Nagyszerűen érzi magát a bőrében, a Ragnarök neki az a film, ami a Vasember 3 volt Robert Downey Jr-nak, és ami az Amerika Kapitány: A tél katonája volt Chris Evansnek. A Villámok Istene végre révbe ért, ezután már számolni kell vele, sosem volt még ennyire szerethető és szimpatikus, mint amilyen itt. Taika Waititi megcsinálta a legjobb Thor filmet (mondjuk a két gyenge előd után nem volt annyira nehéz), azonban a Ragnaröknek rengeteg hibája van, kezdve a már fent is taglalt poénos hangvétel túlzott erőltetésétől, a komolytalan tölteten át, azzal bezárólag, hogy Waititi nem igazán tudott dinamikus akciójeleneteket rendezni. És azt se feledjük el, hogy a film háromnegyede gyakorlatilag egy közjáték, de annak legalább kétségkívül élvezetes. Ellentmondásos mű született tehát, melyet nem elég egyszer látni. Mindenképp meg kell nézni még egy párszor, hogy tisztuljon kicsit a kép, mert elsőre talán nem jön át az a fajta erős önirónia, amit közölni akar ez a produkció. Tény, hogy az MCU megérett már egy alapos paradigmaváltásra, de nem biztos, hogy ebbe az irányba kellene elindulni. Ettől függetlenül a Ragnarök szállítja azt, amire ki lett találva: a mozgóképes Valhallába semmiképp sem nyerhet bebocsátást, ellenben szórakoztatni azt tud.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Az Igazság Ligája (Justice League)
Kell egy csapat.
Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok)
Valhalla, jövök mááááár!!!
Stranger Things: Második évad (Stranger Things: Season Two)
Üdv újra a '80-as években!
A múmia (The Mummy)
Egy mumifikált tetem teljes meggyalázása.
The Defenders
Bosszúállók, kicsiben.