Nincs végzet, csak ha bevégzed. Jelentőségteljes, és klasszikus mondat,
ámde kissé már idejétmúlt bizonyos helyeken, főleg a filmiparban. Hollywoodban
még akkor sem állnak le, ha egy adott franchise már rég bevégezte, akár
többször is. A hibákból nem tanulnak, amíg valamiben látnak egy kis pénzmagot,
potenciált a sikerre, azonnal lecsapnak rá, és addig nem engedik, amíg
végérvényesen ki nem facsarják azt. Sokszor még utána se hagyják békén. Tökéletes
példa erre a Terminátor franchise, amelyet az első két epizód sikerei után csak
gyalázni tudtak, s most két gyenge folytatás, na meg egy nem annyira borzasztó,
ámde teljesen felesleges tévésorozat után egy új taggal gyarapítanak. 2019-ben
visszakerülnek a jogok az eredeti helyükre, James Cameron-hoz, mindenki tudja
tehát, hogy ez mit jelent: nincs mese, legalább egy trilógiát össze kell hozni
addig. Mivel az előző két rész komplett filmstúdiókat vitt csődbe, és a
legutolsó epizód, az új dolgokkal próbálkozó, hagyományokkal szakítani akaró Megváltás
sem teljesített valami fényesen, nem csoda, hogy az alkotók ezúttal a
biztonsági játékot választották. Azaz minden monumentumot a régi, klasszikus
epizódokra alapoztak, a hangulat azoknak a nagyszerűségét próbálja követni,
újra van időutazás, újra a nukleáris apokalipszis megakadályozásán van a
hangsúly, és újra itt van Arnold Schwarzenegger is, aki még hatvanon túl is
ugyanolyan megállíthatatlan gépmonstrum, és ugyanolyan erős, gépies akcentussal
beszél, mint fénykorában. A Terminátor: Genisys kapcsán már nem is az a
kérdés, hogy egy szinten van-e az első két kultusz-darabbal (természetesen
cseppet sincs, ez nem is vitatható), hanem hogy vajon felülmúlja a gyalázatos
harmadik epizódot. Egyébként igen, de ez még nem jelenti azt, hogy a
végeredmény jó lett. Nem is lett az, a Genisys sajnos egy újabb, sokadik
mítoszgyalázás, még egy marék föld a már így is hat láb mélyen nyugvó
koporsóra.
Mivel a film az előbb említett biztonsági játékot játssza, ezért előhúzták azt a kártyát, ami általában ilyenkor működik: rebootolták az egész szériát, mint ahogy a Star Trek is tette. A Genisys így az legelső filmet idézi meg, annak cselekményét írja újra elsősorban, de azért annak folytatásából is kapunk néhány kisebb szeletet – azokat már csak enyhe utalásokban mérve. 2029-ben a gépek, és emberek között pusztító háború folyik, a megmaradtak elkeseredetten harcolnak, és ez végül meghozza a gyümölcsét. John Connor (Jason Clarke) az ellenállás vezetője csapatával megtámadja a Skynet-et, ami az utolsó pillanatban visszaküldi az egyik emberi szövettel borított gyilkológépét, a T-800-ast, 1984-be, hogy ölje meg az emberiség utolsó reményének anyját, Sarah Connor-t (Emilia Clarke). John a leghűségesebb katonáját, Kyle Reese-t (Jai Courtney) küldi, hogy védje meg Sarah-t. Fel kell készülnie, hogy a múltban egy még naiv, gyenge, és védtelen nővel találkozik majd, azonban mikor megérkezik, meglepetten veszi tudomásul, hogy semmi sem úgy történik, ahogyan azt mondták neki. Reese-t megtámadja a folyékony fémből álló T-1000-es (Lee Byung-hun), akitől Sarah menti meg, az a Sarah, akit meg kellene védenie, és aki most egy harcedzett, fegyverekkel jól bánó nő. Sarah elmondja, hogy valami történt az idővonalukkal, így most minden felborult. Gyerekkora óta neveli őt egy T-800-as (Arnold Schwarzenegger), akit azért küldtek vissza, hogy megvédje. A hármasfogat hamar összerázódik, harcba indulnak végül, hogy egyszer s mindenkorra megakadályozzák az ítélet napját.
Az időutazós filmek gyakori betegsége, hogy túlontúl bonyolultak, és több kérdést vetnek fel, mint azt meglehetne válaszolni értelmesen. Ha hozzávesszük, hogy a Genisys esetében egy egész széria-reboot-al van dolgunk, ez valósággal megháromszorozódik. Amennyire egyszerű, és jól érthető volt a Terminátor széria első két darabja, most annyira kibogozhatatlan a legújabb epizód. A történetet feleslegesen túlbonyolították, így a néző nemhogy kikapcsolná az agyát, és teljesen átadná magát a felhőtlen szórakozásnak, inkább fejfájást kap, miközben a szereplők kínosan próbálják magyarázni az okokat. Persze, valahogyan meg kellet magyarázni a dolgokat. Egyrészt a forgatókönyvírók kreativitása nem terjed odáig, hogy ezeket a kérdéseket logikus válaszokkal magyarázzák meg, másrészt, ha valamire már végképp nem tudnak kitalálni semmit, azokról tudomást sem vesznek. Rengeteg dolog lett a szőnyeg alá söpörve, nem derül fény arra, hogy ki küldte vissza korábban a T-800-ast, a T-1000-est, vagy azért, hogy nézzük meg a következő filmet is, vagy azért, mert az íróknak nem sikerült kiizzadniuk magukból semmilyen épkézláb választ sem erre a kérdésre – erősen gyanítható, hogy inkább az utóbbi. Aztán egy kisebb időugrás után (hőseink Arnold ’84-es CGI-másának elintézése után katapultálnak 2017-be) tovább folytatódnak a hibák, logikátlanságok, és lyukak a történetben. A film látszólag már teljesen elrugaszkodott nem csak a gravitációtól, de már a józan észtől is, a múltidézés teljességgel kudarcot vall, hiszen az írók csupán híres mondatokat adnak a karakterek szájába, mintha ezek alapján már valóban felruháznák őket némi jellemfejlődéssel, és a jól ismert személyiségükkel, mintha ennyi elég lenne, hogy a figurák ne csak két dimenzióban működjenek, hanem valóban legyen szívük, és lelkük. Megint csak ennyire tudtak kreatívak lenni.
A Genisys nem is viszi túlzásba a próbálkozást, a dolog egyik felét rábízza a klasszikus filmek sikereire (serényen élősködik is azokon, mint valami pióca), másik felét meg a speciális effektekkel telepakolt akciójelenetekre. Az már más kérdés, hogy ezek nélkülöznek mindenféle nagyszerűséget, teljesen semmilyenek, és dinamikátlanok, legfeljebb ásítani lehet rajtuk. Ilyen se íze, se bűze akciójeleneteket nem mindennap lát az ember egy több mint 100 milliós látványfilmben, ami ez így több mint ciki. Alan Taylor nem rossz rendező, ellenben csupán egy iparos, aki issza a nagykutyák minden szavát, és próbál kényük-kedvük szerint megfelelni: nála a produkció sikere, vagy kudarca nagyrészt a forgatókönyv minőségén múlik. Ami a Genisys esetében egy fércműnek is alig nevezhető valami, leginkább az első két Terminátor film megcsúfolásaként gondolhatunk rá. És egy ilyen alapon még a színészek sem tudnak építkezni. Emilia Clarke azonban még így is karizmatikus, alakítása, mozdulatai, és gesztusai magában hordozzák mindazt a keménységet, és határozottságot, amit Linda Hamilton képviselt korábban, még ha nem is emelkedik mellé, de kihozza a sután megírt karakterből, amit lehet. Jai Courtney esetében pedig nem lehet másra gondolni, minthogy neki van a legjobb ügynöke Hollywoodban, vagy esetleg befolyásos ismerősei lehetnek felsőbb körökben, mert srácnál nagyobb antiszínészt aligha látott még a látványfilmek műfaja. Mentségére legyen mondva, ez egyébként sem rajta múlt: a Genisys magán hordozza a jelenkori blockbusterek összes gyermekbetegségét, a romantikusnak, vagy viccesnek szánt szerelmes csipkelődések teljesen idegenek mind a filmtől, mind a karakterektől (gondoljunk bele Michael Biehn Kyle Reese-e vajon mit csinált, vagy mondott volna hasonló helyzetekben), a filléres poénok sem lendítik át a mérleget a túlsó fokra, a túltolt gegek pedig egyszerűen csak gázok.
Közben elsikkadnak azok a dolgok, melyek miatt igazán egyedi lehetne a film: a T-800-as jellemfejlődése, érzelmeinek lehetséges kialakulása, a friss Oscar-díjas J. K. Simmons-al pedig kegyetlenül bánnak el, félúton el is tűnik váratlanul a semmibe, mintha ott se lett volna. Sarah, és a T-800-as kapcsolata kis híján semmilyen, nem elég kidolgozott, annak ellenére, hogy mire becsatlakozunk a cselekménybe, már több mint tíz éve ismerik egymást. Így tehát az íróknak kevésbé kellett megerőltetniük magukat kettejük viszonyának a kibontásával, és nem is próbálkoznak, hogy komolyabban is érződjön köztük a szeretet, a gondviselés, vagy a kitartás. Kihagyott ziccer, pedig Cameron-nak annak idején ez két órában mennyire jobban ment. A negatívumok sora gyakorlatilag végeláthatatlan, így nem csoda, hogy annak a kis pozitívumnak is örülni lehet, ami nem túl meglepő módon Schwarzenegger képében jelenik meg. Miatta működik jobban a film, az ő figurája, jelenléte hajtja ezt a totálkáros hajót előre, láthatóan még mindig nagyon élvezi a szerepét, és ezt a szórakozottságot remekül ülteti át a vászonra. Bár egysorosai ezúttal nem olyan ütősek, és maradandóak, de csakis ő az, aki miatt érdemes végigülni a játékidőt. Az Osztrák Tölgy egyáltalán nem okoz csalódást, legyen akármekkora a veszély, őt még mindig nem tudja egyetlen egy ember, vagy gép elpusztítani.
De sajnos Arnoldon kívül alig-alig lehet valami pozitívumot felfedezni. Ezzel az új epizóddal még egy döfést kapott a Terminátor franchise, ami mára már teljesen elveszítette régi fényét, és nagyszerűségét. A nyálban, és giccsben úszó happy end, az előzmények szabályainak tökéletes semmibevétele (tök mindegy hogy küzdesz, nem akadályozhatod meg a jövő alakulását) csak egy-egy újabb szög a koporsóba, a rengeteg negatívum mellett természetesen. A Genisys annyira biztonsági játék lett, hogy ebbe is tört bele a bicskája. Ezek után mostmár csak annyi bizodalmunk lehet, hogy az újabb kudarc talán végre arra ösztökéli Hollywoodot, hogy felhagy végre ennek a szerencsétlen sorsú sorozatnak a további megcsúfolásával. És végre talán ismét értelmet nyer, hogy nincs végzet, csak ha bevégzed. Így ez a franchise is bevégezhetné már.
Mivel a film az előbb említett biztonsági játékot játssza, ezért előhúzták azt a kártyát, ami általában ilyenkor működik: rebootolták az egész szériát, mint ahogy a Star Trek is tette. A Genisys így az legelső filmet idézi meg, annak cselekményét írja újra elsősorban, de azért annak folytatásából is kapunk néhány kisebb szeletet – azokat már csak enyhe utalásokban mérve. 2029-ben a gépek, és emberek között pusztító háború folyik, a megmaradtak elkeseredetten harcolnak, és ez végül meghozza a gyümölcsét. John Connor (Jason Clarke) az ellenállás vezetője csapatával megtámadja a Skynet-et, ami az utolsó pillanatban visszaküldi az egyik emberi szövettel borított gyilkológépét, a T-800-ast, 1984-be, hogy ölje meg az emberiség utolsó reményének anyját, Sarah Connor-t (Emilia Clarke). John a leghűségesebb katonáját, Kyle Reese-t (Jai Courtney) küldi, hogy védje meg Sarah-t. Fel kell készülnie, hogy a múltban egy még naiv, gyenge, és védtelen nővel találkozik majd, azonban mikor megérkezik, meglepetten veszi tudomásul, hogy semmi sem úgy történik, ahogyan azt mondták neki. Reese-t megtámadja a folyékony fémből álló T-1000-es (Lee Byung-hun), akitől Sarah menti meg, az a Sarah, akit meg kellene védenie, és aki most egy harcedzett, fegyverekkel jól bánó nő. Sarah elmondja, hogy valami történt az idővonalukkal, így most minden felborult. Gyerekkora óta neveli őt egy T-800-as (Arnold Schwarzenegger), akit azért küldtek vissza, hogy megvédje. A hármasfogat hamar összerázódik, harcba indulnak végül, hogy egyszer s mindenkorra megakadályozzák az ítélet napját.
Az időutazós filmek gyakori betegsége, hogy túlontúl bonyolultak, és több kérdést vetnek fel, mint azt meglehetne válaszolni értelmesen. Ha hozzávesszük, hogy a Genisys esetében egy egész széria-reboot-al van dolgunk, ez valósággal megháromszorozódik. Amennyire egyszerű, és jól érthető volt a Terminátor széria első két darabja, most annyira kibogozhatatlan a legújabb epizód. A történetet feleslegesen túlbonyolították, így a néző nemhogy kikapcsolná az agyát, és teljesen átadná magát a felhőtlen szórakozásnak, inkább fejfájást kap, miközben a szereplők kínosan próbálják magyarázni az okokat. Persze, valahogyan meg kellet magyarázni a dolgokat. Egyrészt a forgatókönyvírók kreativitása nem terjed odáig, hogy ezeket a kérdéseket logikus válaszokkal magyarázzák meg, másrészt, ha valamire már végképp nem tudnak kitalálni semmit, azokról tudomást sem vesznek. Rengeteg dolog lett a szőnyeg alá söpörve, nem derül fény arra, hogy ki küldte vissza korábban a T-800-ast, a T-1000-est, vagy azért, hogy nézzük meg a következő filmet is, vagy azért, mert az íróknak nem sikerült kiizzadniuk magukból semmilyen épkézláb választ sem erre a kérdésre – erősen gyanítható, hogy inkább az utóbbi. Aztán egy kisebb időugrás után (hőseink Arnold ’84-es CGI-másának elintézése után katapultálnak 2017-be) tovább folytatódnak a hibák, logikátlanságok, és lyukak a történetben. A film látszólag már teljesen elrugaszkodott nem csak a gravitációtól, de már a józan észtől is, a múltidézés teljességgel kudarcot vall, hiszen az írók csupán híres mondatokat adnak a karakterek szájába, mintha ezek alapján már valóban felruháznák őket némi jellemfejlődéssel, és a jól ismert személyiségükkel, mintha ennyi elég lenne, hogy a figurák ne csak két dimenzióban működjenek, hanem valóban legyen szívük, és lelkük. Megint csak ennyire tudtak kreatívak lenni.
A Genisys nem is viszi túlzásba a próbálkozást, a dolog egyik felét rábízza a klasszikus filmek sikereire (serényen élősködik is azokon, mint valami pióca), másik felét meg a speciális effektekkel telepakolt akciójelenetekre. Az már más kérdés, hogy ezek nélkülöznek mindenféle nagyszerűséget, teljesen semmilyenek, és dinamikátlanok, legfeljebb ásítani lehet rajtuk. Ilyen se íze, se bűze akciójeleneteket nem mindennap lát az ember egy több mint 100 milliós látványfilmben, ami ez így több mint ciki. Alan Taylor nem rossz rendező, ellenben csupán egy iparos, aki issza a nagykutyák minden szavát, és próbál kényük-kedvük szerint megfelelni: nála a produkció sikere, vagy kudarca nagyrészt a forgatókönyv minőségén múlik. Ami a Genisys esetében egy fércműnek is alig nevezhető valami, leginkább az első két Terminátor film megcsúfolásaként gondolhatunk rá. És egy ilyen alapon még a színészek sem tudnak építkezni. Emilia Clarke azonban még így is karizmatikus, alakítása, mozdulatai, és gesztusai magában hordozzák mindazt a keménységet, és határozottságot, amit Linda Hamilton képviselt korábban, még ha nem is emelkedik mellé, de kihozza a sután megírt karakterből, amit lehet. Jai Courtney esetében pedig nem lehet másra gondolni, minthogy neki van a legjobb ügynöke Hollywoodban, vagy esetleg befolyásos ismerősei lehetnek felsőbb körökben, mert srácnál nagyobb antiszínészt aligha látott még a látványfilmek műfaja. Mentségére legyen mondva, ez egyébként sem rajta múlt: a Genisys magán hordozza a jelenkori blockbusterek összes gyermekbetegségét, a romantikusnak, vagy viccesnek szánt szerelmes csipkelődések teljesen idegenek mind a filmtől, mind a karakterektől (gondoljunk bele Michael Biehn Kyle Reese-e vajon mit csinált, vagy mondott volna hasonló helyzetekben), a filléres poénok sem lendítik át a mérleget a túlsó fokra, a túltolt gegek pedig egyszerűen csak gázok.
Közben elsikkadnak azok a dolgok, melyek miatt igazán egyedi lehetne a film: a T-800-as jellemfejlődése, érzelmeinek lehetséges kialakulása, a friss Oscar-díjas J. K. Simmons-al pedig kegyetlenül bánnak el, félúton el is tűnik váratlanul a semmibe, mintha ott se lett volna. Sarah, és a T-800-as kapcsolata kis híján semmilyen, nem elég kidolgozott, annak ellenére, hogy mire becsatlakozunk a cselekménybe, már több mint tíz éve ismerik egymást. Így tehát az íróknak kevésbé kellett megerőltetniük magukat kettejük viszonyának a kibontásával, és nem is próbálkoznak, hogy komolyabban is érződjön köztük a szeretet, a gondviselés, vagy a kitartás. Kihagyott ziccer, pedig Cameron-nak annak idején ez két órában mennyire jobban ment. A negatívumok sora gyakorlatilag végeláthatatlan, így nem csoda, hogy annak a kis pozitívumnak is örülni lehet, ami nem túl meglepő módon Schwarzenegger képében jelenik meg. Miatta működik jobban a film, az ő figurája, jelenléte hajtja ezt a totálkáros hajót előre, láthatóan még mindig nagyon élvezi a szerepét, és ezt a szórakozottságot remekül ülteti át a vászonra. Bár egysorosai ezúttal nem olyan ütősek, és maradandóak, de csakis ő az, aki miatt érdemes végigülni a játékidőt. Az Osztrák Tölgy egyáltalán nem okoz csalódást, legyen akármekkora a veszély, őt még mindig nem tudja egyetlen egy ember, vagy gép elpusztítani.
De sajnos Arnoldon kívül alig-alig lehet valami pozitívumot felfedezni. Ezzel az új epizóddal még egy döfést kapott a Terminátor franchise, ami mára már teljesen elveszítette régi fényét, és nagyszerűségét. A nyálban, és giccsben úszó happy end, az előzmények szabályainak tökéletes semmibevétele (tök mindegy hogy küzdesz, nem akadályozhatod meg a jövő alakulását) csak egy-egy újabb szög a koporsóba, a rengeteg negatívum mellett természetesen. A Genisys annyira biztonsági játék lett, hogy ebbe is tört bele a bicskája. Ezek után mostmár csak annyi bizodalmunk lehet, hogy az újabb kudarc talán végre arra ösztökéli Hollywoodot, hogy felhagy végre ennek a szerencsétlen sorsú sorozatnak a további megcsúfolásával. És végre talán ismét értelmet nyer, hogy nincs végzet, csak ha bevégzed. Így ez a franchise is bevégezhetné már.
