Kritika
Az Igazság Ligája (Justice League)
Kritika
Kell egy csapat.
Hát ez a pillanat is eljött: mozikba került Az Igazság Ligája, mely elvileg a DC filmes univerzumának legfontosabb produkciója, ahol összeérnek az eddigi szálak, az összes fontosabb szuperhős egyetlen nagy csapattá kovácsolódik (még azok is, akik korábban csak epizódszerepeket kaptak), hogy megmentsék a világunkat a hatalmas interdimenzionális fenyegetéstől, közben elnyomjanak néhány poént, egy sor heroikus pózolást, nem utolsósorban pedig bebizonyítsák, a Warner is tud legalább annyit, mint riválisuk, a Marvel stúdió. Persze ez így leírva tök jól hangzik, csak a valóság bonyolultabb egy icipicikét. Egyrészt mozgóképes szempontból a DC-nek a Marvel legjobb esetben is csupán jó vastag idézőjellel lehet a vetélytársa, hiszen minőségben és bevételekben is rendre elveri rajtuk a port a konkurencia. Másrészt meg azok után, hogy eddigi négy filmjükből csak egy volt igazán jó (Wonder Woman, vagyis az év egyik nagy meglepetése), egy még szódával úgy ahogy elment (Az acélembert én minden hibája ellenére szerettem, de ennyi sajnos még nem menti meg a csalódást keltő összképtől), a maradék kettő meg enyhén szólva is totál égés, így igazándiból nem lehetett sokat várni Az Igazság Ligájától. Aki tehát egy következő Bosszúállókat remélt (készüljetek fel, mert még jó sokszor fogom összehasonlítani egymással a két filmet), azt ki kell ábrándítanom, a tárgyalt mű egyáltalán nem lett az. Ugyanakkor…  



És itt kellene, hogy jöjjön egy hatalmas DE. Tény, hogy a DC legújabb alkotása legalább annyi hibával küszködik, mint a korábbiak, ám ezúttal azért fel-felcsillan néha valamiféle reménysugár, ami egy épkézláb, működő koncepciót sejtet, ezáltal nemcsak lendületesebbé teszi a végeredményt, hanem olyan alapokat helyez le, amikre akár még építeni is lehet majd a jövőben. Egyébként jóval a film megnézése előtt még teljesen biztos voltam benne, hogy erről a produkcióról mást sem fogok nyilatkozni, mint csupa rosszat, és válogatott szitkozódásokkal küldöm majd el melegebb éghajlatra a rendezőt, a forgatókönyvírókkal, na meg a Warner komplett brancsával együtt, és az egész cikk központi témáját arra fűzöm majd fel, hogy Az Igazság Ligája szar minősége körülbelül annyira lett meglepő, mint a szomszéd vasárnap reggeli hangos kalapálása, azonban be kell valljam, tévedtem. Na nem olyan nagyot, de végül mégiscsak át kellett fogalmaznom a fejben már félig-meddig kigondolt kritikát. Mivel Az Igazság Ligája minden negatív előítélet ellenére (vagy éppen azért) nem lett annyira borzalmas, összességében elég korrekt szuperhősős mozi, bár természetesen csodákra egyáltalán nem képes. Azt szerintem senki sem gondolta, hogy a Batman Superman ellen óta Zack Snyder hirtelen jó rendező lett, és úgy látszik a Warner is kezdett már rájönni arra, hogy valami nem egészen kerek ezzel a DC-s univerzummal kapcsolatban, szóval az új film kifejezetten balszerencsés és vészjósló közegben fogant, mely során Snyder otthagyta a direktori széket egy családi tragédia miatt, helyére pedig a geek-istenek panteonjában méltó helyet foglaló Joss Whedon került. Hogy eközben, vagy ezután mi történt, abba most nem megyek bele (jó kis cikkeket lehet találni róla netszerte), lényeg a lényeg, ennyi kavarás után csoda, hogy legalább ilyen színvonalra futotta.  



Bár abból a bizonyos fekáliából nem lehet várat építeni (és ha hihetünk a pletykáknak, a film nyers változata kvázi nézhetetlen volt), ahogy az sem mindig tiszta hogy az adott jelenet Snyder, vagy Whedon keze munkáját dicséri-e, Az Igazság Ligájában bőven benne van egy élvezetes 120 perc, amit időnként meg-megszakítanak az olyan ordas nagy hibák, mint a sablonos történet, a jelentéktelenül semmilyen főgonosz, és a kellemetlen jópofizás, amivel amúgyis egyre több vonatkozó adaptáció küzd. Megint az a probléma, hogy ott van egy rakás rendelkezésre álló sztorifolyam, töménytelen mennyiségű képregény, de ezeket mégis sikerült figyelmen kívül hagyni, és egy abszolút elkoptatott, klisés cselekményt letenni az asztalra, ami inkább az utóbbi évek Marvel-eresztéseire akar hasonlítani (különösen a Bosszúállókra ugye), ahelyett, hogy az előző DC-filmek komor hangulatát vinné tovább. Persze a stúdió azóta sem jött rá igazán, hogy nem a borongós stílussal volt a baj, hanem a gyatra forgatókönyvekkel és rendezéssel, mondjuk Whedon jelenléte alapból indokol némi poénos vonalat, ami inkább az erőltetett kategóriába esik, mintsem a pozitívumok sorát gyarapítja.  



Amiben viszont kétségtelenül remekelt, és több mint valószínű, hogy az ő számlájára írható, az a gördülékeny karakterdinamika. Nagyon jól működik a kémia a már bejáratott szereplők és az új belépők között. Ben Affleck továbbra is meggyőző Batman, Gal Gadot csípőből hozza már a szépséget és harciasságot sugárzó Wonder Womant, Ezra Miller sem rossz Flashként (az esetlen komikus személyisége kissé túl van tolva, viszont értő kezekben csodákat lehetne vele művelni), Jason Momoa Aqumanje badass, Ray Fishert, alias Cyborgot szinte holtsúlyként cipelné magával a cselekmény, ha nem mentené meg az a tény, hogy nélkülözhetetlen katalizátorként szolgálja a történet McGuffinját. Azért itt-ott akadnak gikszerek, a film utolsó harmadában színre lépő Superman például pont áldozatul esik az előbb említett komolytalanságnak, amivel Henry Cavill sem tud érdemben mit kezdeni, de úgy egyébként sem en bloc a színészgárdával van a gond, hanem a rosszul megírt, túlnyomórészt sótlan párbeszédekkel. A legjobban ezt a hasonlítgatás segítségével tudnám körülírni. Vagyis hogy amíg a Bosszúállókban egy, két látványos bunyó közti beszélgetős részt is jó volt nézni, addig itt ezek a szegmensek nemigazán burjánzanak az elmés, érdekes, vagy épp pergős pillanatoktól, ahogy a maga a film sem bővelkedik egyedi látásmóddal megáldott akciójelenetekben, a „soha nem láttunk még ehhez foghatót a mozivásznon” ígérete is megy a kukába (bár nem hinném, hogy ezt bárki komolyan gondolta volna az alkotókon kívül), Steppenwolffal együtt, aki nemcsak hogy totál jellegtelen, de még a forgatókönyv sem tudja eldönteni, hogy mi is valójában az ő szerepe ebben az egész világ-leigázásban.  



Lehet tehát szidni a filmet, de közben nehéz elmenni amellett, hogy közel sem olyan borzalmas, mint amennyire várható volt. Ez persze nem változtat azon a tényen, hogy a Liga bőven jobb színvonalat érdemelt volna ennél, és azon, hogy ez még baromira kevés az üdvösséghez, ámde annak ellenére, hogy a DC itt mintha kissé elmarvelesedett volna (akár még plágiummal is vádolhatnánk, már ha a Bosszúállók sztorija nem lenne szintén egy böhömnagy sablonhegy), elég jól viseli az akadályokat, sokkal jobban, mint az előző epizódja. Csak hát 2012 már nagyon régen volt, és ami akkor hatalmasat ütött, az mostanában már egyáltalán nem megy ritkaságszámba, gyakorlatilag eljutottunk oda, hogy 10 szuperhősfilmből minimum 8 ilyen, ez pedig sajnos egyből a kispadra ülteti Az Igazság Ligáját. Tulajdonképpen egy szép kis lightos Bosszúállókat kaptunk (ígérem, most utoljára említem meg), csak nem annyira eredeti, vonzó és csodálatraméltó, mint az. Szerencsére így sem lehet sok ok a panaszra, az pedig külön öröm, hogy úgy látszik, a sok tökölés után végre halad is valamerre a DC, és ez az irány ezúttal határozottan nem lefelé vezet. Ezek után csak remélni merjük, hogy a Warner végre végleg búcsút mond Snydernek, és lesz annyi mersze, hogy korábbi kudarcait elfeledve túl lépjen gyengeségein, hogy katapultálhasson egy nagyot, pozitív irányba. Ennél fogva Az Igazság Ligája nem csak egy vészterhes, balsorssal teli korszak lezárása lehet, hanem egyben egy új, ígéretes út mementója, mely jobbnál-jobb képregényfilmekkel van kikövezve.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Az Igazság Ligája (Justice League)
Kell egy csapat.
Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok)
Valhalla, jövök mááááár!!!
Stranger Things: Második évad (Stranger Things: Season Two)
Üdv újra a '80-as években!
A múmia (The Mummy)
Egy mumifikált tetem teljes meggyalázása.
The Defenders
Bosszúállók, kicsiben.