A Szentháromság című képregényben a DC univerzum kezdeti időszakába nyerhetünk bepillantást, amikor még nem népesítették be a világot
teljesen a szuperhősök, azonban már bőven a mindennapok részei voltak a
különleges képességekkel megáldott meta-humánok, akik az emberiség védelmére
esküdtek fel. A sikeres és termékeny karriert befutott Matt Wagner Batman,
Superman és Wonder Woman triójának legelső találkozását meséli el, mely során a
hősöknek először kell félretenniük egymás irányába érzett ellentétjeiket, hogy
összefoghassanak, és egy csapatként dolgozva akadályozzák meg az aktuális
globális katasztrófa bekövetkeztét. Szóval lényegében csak a szokásos
toposzokkal teli történetet kapjuk meg, az ősöreg, bevett klisékkel együtt –
jön a könyörtelen gonosz, hogy letaroljon mindent, de a jók egységbe verődnek,
a Föld megmentése érdekében. Nyilván még az is tökéletesen meg tudja jósolni a
cselekmény végeredményét, aki életében jó, ha talán két darab képregényt vett
csak a kezébe. A happy end tehát kétségtelen, Wagner nem is nagyon foglalkozik
azzal, hogy egy sablonos sztorit görcsösen érdekessé tegyen, és addig
csűrje-csavarja, ameddig lehet, igaz nem is lenne sok értelme, csak az összkép
látná ennek a kárát. Így hát a hangsúlyt inkább a három főhősre helyezi, ezzel
gyakorlatilag majdhogynem klasszikussá is téve ezt a képregényt, ami bár nem
lett megkerülhetetlen kult-darab, később mégis sok más mű nyert belőle
inspirációt.
Maga a történet mondhatni a szokásos „tizenkettő egy tucat”, egy olyan eleme sincs, amit ne láttunk volna már ezer másik helyen, ámde emellett nem szeretne önmagához képest túlságosan magas és elérhetetlen babérokra törni, inkább megmarad a hagyományos szuperhős-eposzok bevett szintjén. Ra’s al Ghul, mint megalomán ökoterrorista, saját képére szeretné átformálni a világot, ezért előkaparja az antarktiszi jég mélyéről Superman groteszk klónját, Bizarrot, akinek segítségével aztán meglovasít egy atomrakétát, és egy ex-amazon harcossal kiegészülve még az igazság bajnokaiként pózoló hármasfogatot is az örök vadászmezőkre akarja küldeni, de nekik persze eszük ágában sincs tétlenül nézni az emberiség kipusztulását, ezért minden erejüket összeszedve veszik elejét a gonosz fenyegetésnek. Valljuk be, nem túl eredeti, viszont a Szentháromságot nem is ezért, hanem a három főszereplő egymáshoz fűződő viszonyának ábrázolása miatt fogjuk szeretni. Wagner nagy ütőkártyája, hogy képes egyszerre emberként és szuperhősként is bemutatni a karaktereket: egymás mellé sorakoztatja elveiket, hasonlóságaikat, különbségeiket, világnézetüket, ezeket pedig szép lassan, a cselekmény alakulásával együtt bontja ki. A kémia remekül működik, a hiteltelenség legkisebb vádja is teljességgel alaptalan, és mivel egy, még kevésbé olajozottan működő trióról van szó ebben a képregényben, a három főhős között ugyanúgy megtalálhatóak a széthúzó konfliktusok, az egymás iránt érzett kezdeti bizalmatlanság, mint a történet végére kialakuló bajtársiasság, és a törvényszerű egységbe verődés.
Wagner azonban (aki egyébként írta és rajzolta is a képregényt) olyan hibákat vét, melyek pont elegek voltak ahhoz, hogy a Szentháromság ne kerüljön be a kilencedik művészeti ág halhatatlan tagjai közé. Már a főgonosz faék egyszerűségű, amúgy szövevényesnek álcázott terve is megér egy misét, de a tripla narráció, vagyis inkább annak zavarossága sokszor megakasztja a sztorit, és elvonja az olvasó figyelmét az egyébként okosan megírt cselekmény izgalmas mivoltáról. Legtöbbször nehéz eldönteni, hogy az adott gondolatok voltaképp melyik hőshöz tartoznak, mivel a szövegdobozok ugyanolyanok, így megkülönböztetni őket lehetetlen, maximum egy-egy szóból, vagy mondatfoszlányból sikerül nagyritkán rájönni, hogy melyik karakterhez társíthatóak a narrálások. Viszont a már említett karakterdinamika, a három főhős személyisége lényegében majdhogynem feledtetik az itt-ott felbukkanó problémákat, és elviszik a hátukon a művet. Superman, Batman és Wonder Woman gyakorlatilag a DC univerzum három legnépszerűbb karaktere: a távoli bolygóról közénk pottyant Acélember kvázi az egész szuperhős-mánia elindítója, a Sötét Lovagnál komplexebb és drámaibb héroszt nehéz találni ebben a műfajban, az amazon hercegnő pedig nemcsak a gyengébbik nem egyik nagy képviselője a képregények lapjain, de nagy eséllyel a legtöbb olvasónak ő ugrik be először, ha a női hősök kerülnek a terítékre. A téma tehát roppant hálás, aki ebből nem tud minimum egy épkézláb, elfogadható végeredményt kihozni, annak semmi keresnivalója ebben a szakmában, de Wagner hálistennek sikeresen veszi az akadályokat.
Nemcsak íróként, hanem rajzolóként is, jó hír, hogy ezúttal előbbi ugyanazon a szinten van utóbbival. Egyéni, semmi mással össze nem téveszthető stílusát természetesen ismét erősen megvillantja, az ábrázolásmód azonban itt kevesebb ’30-as, ’40-es évekbeli jellemzővel és art deco elemmel operál – szemben például a Batman: Dark Moon Rising-al, ahol viszont a történet volt borzalmas. A Szentháromság nem küszköd ilyen gondokkal, bár megvannak a saját gyengeségei, de ennek ellenére is egy szórakoztató képregény, ami szép kivitelezésben mutatja be egy fontos triumvirátus legelső közös kalandját. Az üdvösséghez ennyi még nem elég, ámde egy kellemes olvasmánynak bőven megteszi.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #22 – Szentháromság (2017)
Batman/Superman/Wonder Woman: Trinity (2003)
Maga a történet mondhatni a szokásos „tizenkettő egy tucat”, egy olyan eleme sincs, amit ne láttunk volna már ezer másik helyen, ámde emellett nem szeretne önmagához képest túlságosan magas és elérhetetlen babérokra törni, inkább megmarad a hagyományos szuperhős-eposzok bevett szintjén. Ra’s al Ghul, mint megalomán ökoterrorista, saját képére szeretné átformálni a világot, ezért előkaparja az antarktiszi jég mélyéről Superman groteszk klónját, Bizarrot, akinek segítségével aztán meglovasít egy atomrakétát, és egy ex-amazon harcossal kiegészülve még az igazság bajnokaiként pózoló hármasfogatot is az örök vadászmezőkre akarja küldeni, de nekik persze eszük ágában sincs tétlenül nézni az emberiség kipusztulását, ezért minden erejüket összeszedve veszik elejét a gonosz fenyegetésnek. Valljuk be, nem túl eredeti, viszont a Szentháromságot nem is ezért, hanem a három főszereplő egymáshoz fűződő viszonyának ábrázolása miatt fogjuk szeretni. Wagner nagy ütőkártyája, hogy képes egyszerre emberként és szuperhősként is bemutatni a karaktereket: egymás mellé sorakoztatja elveiket, hasonlóságaikat, különbségeiket, világnézetüket, ezeket pedig szép lassan, a cselekmény alakulásával együtt bontja ki. A kémia remekül működik, a hiteltelenség legkisebb vádja is teljességgel alaptalan, és mivel egy, még kevésbé olajozottan működő trióról van szó ebben a képregényben, a három főhős között ugyanúgy megtalálhatóak a széthúzó konfliktusok, az egymás iránt érzett kezdeti bizalmatlanság, mint a történet végére kialakuló bajtársiasság, és a törvényszerű egységbe verődés.
Wagner azonban (aki egyébként írta és rajzolta is a képregényt) olyan hibákat vét, melyek pont elegek voltak ahhoz, hogy a Szentháromság ne kerüljön be a kilencedik művészeti ág halhatatlan tagjai közé. Már a főgonosz faék egyszerűségű, amúgy szövevényesnek álcázott terve is megér egy misét, de a tripla narráció, vagyis inkább annak zavarossága sokszor megakasztja a sztorit, és elvonja az olvasó figyelmét az egyébként okosan megírt cselekmény izgalmas mivoltáról. Legtöbbször nehéz eldönteni, hogy az adott gondolatok voltaképp melyik hőshöz tartoznak, mivel a szövegdobozok ugyanolyanok, így megkülönböztetni őket lehetetlen, maximum egy-egy szóból, vagy mondatfoszlányból sikerül nagyritkán rájönni, hogy melyik karakterhez társíthatóak a narrálások. Viszont a már említett karakterdinamika, a három főhős személyisége lényegében majdhogynem feledtetik az itt-ott felbukkanó problémákat, és elviszik a hátukon a művet. Superman, Batman és Wonder Woman gyakorlatilag a DC univerzum három legnépszerűbb karaktere: a távoli bolygóról közénk pottyant Acélember kvázi az egész szuperhős-mánia elindítója, a Sötét Lovagnál komplexebb és drámaibb héroszt nehéz találni ebben a műfajban, az amazon hercegnő pedig nemcsak a gyengébbik nem egyik nagy képviselője a képregények lapjain, de nagy eséllyel a legtöbb olvasónak ő ugrik be először, ha a női hősök kerülnek a terítékre. A téma tehát roppant hálás, aki ebből nem tud minimum egy épkézláb, elfogadható végeredményt kihozni, annak semmi keresnivalója ebben a szakmában, de Wagner hálistennek sikeresen veszi az akadályokat.
Nemcsak íróként, hanem rajzolóként is, jó hír, hogy ezúttal előbbi ugyanazon a szinten van utóbbival. Egyéni, semmi mással össze nem téveszthető stílusát természetesen ismét erősen megvillantja, az ábrázolásmód azonban itt kevesebb ’30-as, ’40-es évekbeli jellemzővel és art deco elemmel operál – szemben például a Batman: Dark Moon Rising-al, ahol viszont a történet volt borzalmas. A Szentháromság nem küszköd ilyen gondokkal, bár megvannak a saját gyengeségei, de ennek ellenére is egy szórakoztató képregény, ami szép kivitelezésben mutatja be egy fontos triumvirátus legelső közös kalandját. Az üdvösséghez ennyi még nem elég, ámde egy kellemes olvasmánynak bőven megteszi.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #22 – Szentháromság (2017)
Batman/Superman/Wonder Woman: Trinity (2003)
