Kritika
Star Wars: Az utolsó Jedik (Star Wars: The Last Jedi)
Kritika
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Enyhén szólva sincs könnyű dolga annak a rendezőnek, aki minden túlzás nélkül a világ legnépszerűbb és legjobban körülrajongott filmes frencsájzának következő epizódját vezényli le. Nemes, de egyben rettenetesen nagy nyomással járó feladat ez, melybe játszi könnyedséggel beletörhet a legelszántabb művész bicskája is, hisz olyan monumentális, gigantikus építmény lett a Star Wars név az elmúlt 40 év során, amit még maga a széria alkotója, George Lucas is kis híján lerombolt annak idején (lásd a félrement előzmény trilógia első két darabját). Szóval direktor legyen a talpán, aki ilyen helyzetben bátran helyt tud állni, és meg tudja rendezni úgy az aktuális darabot, hogy az egy vakítóan fénylő csillag legyen abban a bizonyos kalandokkal teli galaxisban, ne pedig egy gyengén pislákoló, haldokló égitest. Persze a rajongók egyöntetű elismerésének az elnyerését direkt nem vettem ide: ugyanis az igazi Star Wars fanatikus egy nagyon különös állatfaj. Legtöbbjük hatalmas elvárásokat támaszt egy-egy új filmmel kapcsolatban, amiknek egyszerűen lehetetlen megfelelni, és akkor még nem is beszéltünk a vak előítéletekről, na meg a szent és sérthetetlen eredeti trilógia önmagán kívül mást nem tűrő piedesztálra emeléséről. Kétirányú út ez: az alkotó elképzel valamit, majd megvalósítja, ámde az nem biztos, hogy úgy csapódik majd le a befogadó számára, ahogy az előbbi gondolta. Számtalan helyen elcsúszhat egy ilyen nagy ívű eposz újabb tagja, kis túlzással elég egy rosszul elhelyezett jelenet, egy nem odaillő karakter, és az máris teljesen megöli az élményt.  



És itt még csak nem is arról van szó kérem szépen, hogy a befogadó szimplán rossznak tartaná az alkotó művét: inkább a merészségről, az újító szándékról kellene beszélni, és az ebből következő hatalmas ellentmondásokról. Merthogy Az utolsó Jedik című nyolcadik epizód pontosan ilyen. Ambiciózus, impozáns produkció, ami félelem nélkül próbál meg egyensúlyozni egy olyan vékony kötélen, aminek egyik végén a klasszikus hármas ötlettelen újbóli felmelegítése áll, a másikon viszont már egy új kezdet várja, ami annyira messze van a Star Wars szellemiségétől, hogy azt görcsösen tolakodó megreformálásnak nevezhesse az ember. A sötét mélyben pedig egy, a fanok kétkedéseiből manifesztálódott Rancor szörny, ami előszeretettel csócsálja meg, majd köpi ki a filmet, ha az esetleg az menthetetlenül kibillenne a balanszából. Egyelőre azonban nehéz lenne megmondani, hogy Az utolsó Jedik pontosan hol helyezkedik el ebben az egyenletben. Rian Johnson rendező (aki a film egyedüli írója is egyben) nem érte be annyival, hogy kizárólag a nosztalgiára építsen, és a rajongók nyáltermelését beindító fan service-re bízza az alkotást (mint tette azt J. J. Abrams két éve), ehelyett más elképzelésekkel megy tovább Az ébredő Erő által megkezdett úton, miközben a trilógiák középső részének kötelezettségét is ellátja, miszerint fel kell készülni az epikus lezáró-epizódra, nagy fordulatokkal és sötétebb hangulattal. Ezen kívül még arra is volt idő, hogy a Star Wars sorozaton belül ne csak egy hagyományos, leckéket kifogástalanul felmondó darab legyen, hanem egyedi látásmódjával tűnjön ki a saga darabjai közül.  



Mert nyilván ide már cseppet sem elég egy simán jó, vagy egy csupán a klasszikusok hagyományait felelevenítő film. Tény, hogy Az ébredő Erő bemutatása idején már az is jelentősen megemelte a hetedik epizód pozitív megítélését, hogy 10 év után újra Star Wars film került a mozikba (nem titkolom, hogy én is azok közé tartoztam, akik már a sárga feliratoknál elcsöppentek), ugyanakkor pár hónappal később a hideg szél kíméletlenül elfújta a produkció és a rajongók feje köré telepedett ködöt, immáron pedig eljutottunk oda, hogy a folytatás-trilógia első képviselője kifejezetten megosztó darabbá vált. Írom ezt annak ellenére, hogy többedszeri nézés után is ugyanazt gondolom Az ébredő Erőről – de attól ez még így van. Na most, Az utolsó Jedik esetében ezt a megosztottságot szorozzuk meg tízzel: nem másnak lehettünk ezúttal szemtanúi, mint a legellentmondásosabb Star Wars film megszületésének, ami egyben egyik másik epizódra sem hasonlít igazán, és még ennek ellenére is megvannak benne mindazok az elemek, amik miatt szerettük/szeretjük a felülmúlhatatlan, eredeti három részt. Érezhető egyébként az az igyekvő, néha túlságosan erőltetett alkotói szándék, hogy valami szokatlannal, valami újjal gazdagítsák ezt a színes világot, ezzel együtt pedig kéz a kézben jár az a tény, hogy Az utolsó Jediknek maradandónak is kell lennie. És mivel az elődben Abrams a nagy rejtélyek felvezetését már ellőtte, Johnson-nak itt maximum csak annyi választása volt ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása mellett, hogy megpróbál elszakadni a szokásos hangvételtől.  



Hogy mennyire sikerült, nos, ez már önmagában egy hatalmas kérdés, amire több mint valószínű, senki sem fog egyetemes választ adni, így, mint már oly sokszor, úgy ez most is a néző egyéni, szubjektív ízlésvilágára van rábízva. Igazából azt sem tudom, hol kezdjem, a negatívumok felsorolásával, merthogy abból bizony rengeteg van, vagy a film erényeinek méltatásával (ez sem épp kevés), előbbi erőteljesen munkálkodik azon, hogy elhomályosítja azokat a jeleneteket, amiken majd a rajongók megnyalják mind a tíz ujjukat – leginkább az értelmetlen mozzanatok, a logikai bakik és a jelenlegi hollywoodi mintát követő idióta poénok, ökörködések vetnek árnyékot a minőségre. De tegyük félre szelektív memóriánkat, és gondoljunk bele, hogy már az eredeti trilógia sem volt hibátlan (ó, de még mennyire, hogy nem), csak a felhőtlen gyerekkor feelingje és az idő megszépítette ezeket az emlékeket, másrészt amikor Az utolsó Jedik túl tud lépni gyermekbetegségein, és kimutatja a foga fehérjét, akkor az idei év egyik legintenzívebb mozis élményeként képes helyt állni a zavaros vízben. A kicsivel több, mint 150 perces játékidő alatt a film hibátlan kivitelezésben mutatja be nekünk az elképesztő látványvilágot, a változatos lényeket (néhány új belépővel, nagy meglepetésre a porg-ok sem annyira idegesítőek, mint az várható volt), a gyönyörű, élettől pulzáló bolygókat, az izgalmas csatákat, összecsapásokat, amiknek valóban súlyuk van, egyúttal hatalmas kreativitásról is árulkodnak.  



Mindazonáltal nem nehéz észrevenni a különböző ok-okozati összefüggéseket, amik összekapcsolják az üresjáratot eredményező történetszálakat a hosszú nyúló finálé érzetével. A sztori Az ébredő Erő után nem sokkal veszi fel a fonalat: miközben az Ellenállás elkeseredetten menekül az Első Rend fenyegető flottája elől, lehetőség nyílik arra, hogy megelőzzék hadseregük szinte teljes elpusztítását. A cselekmény így feldob egy nagy McGuffin-t, ami miatt már nem is tűnik annyira feleslegesnek Poe Dameron, Finn, és Rose Tico (aki amúgy nyugodtan pályázhatna a széria legirritálóbb karakterének címére) szála, ám mégis elég hamar érdektelenségbe fullad, emellett szomorú az a felismerés, hogy enélkül mennyivel jobban működhetne Luke Skywalker, Rey és Kylo Ren hármasa, de úgy en bloc az egész film is sokkal összetettebb, olajozottabb lehetett volna. Mert bár a színészgárdában szinte mindenki remekül végzi a dolgát, Az utolsó Jedikben mégis Mark Hamill, Daisy Ridley és Adam Driver triójáé a színpad. A Rey és Kylo közti bonyolult kapcsolat valami egész egyszerűen zseniális: van benne helye vívódásnak, szembenállásnak, fejlődésnek, ellenségeskedésnek és még egyfajta hátborzongatóan bizarr kötődésnek is, ami nemcsak a Star Wars saga korábbi epizódjainak hasonló illetőségű viszonyrendszereit idézi, hanem egyedi, önmaga lábán megálló páratlan elemként simul bele a franchise ikonikus, halhatatlan pillanatai közé. Amennyire különböznek első látásra, másodikra legalább annyira hasonlítanak, két fiatal, bizonytalan és saját útjukat kereső figura, akik megpróbálják megtalálni helyüket a galaxisban – Ridley sem piskóta, de amit Driver leművel színészként, az az egész franchise történelmének egyik legérdekesebb, legtragikusabb, és legvonzóbb karakterévé teszi Kylo Ren-t.  



Természetesen Az utolsó Jedik legalább annyira Mark Hamill filmje is, mint Ridley-é, vagy Driver-é. Nem túlzás azt állítani, hogy Hamill karrierje legjobbját nyújtja idős, megfáradt és visszavonult remeteként tengődő öreg Jedi mesterként. Amikor jelen van, valósággal uralja a vásznat, minden egyes mozzanatával és mondatával, egyszerre tükröződik jelleméről a bölcs tapasztalat és a kudarcok okozta fásultság is. A forgatókönyv ügyesen kikerüli, hogy Luke-ból egy újabb Obi-Wan Kenobi-t, vagy egy következő Yoda-t fabrikáljon, Johnson helyette valóságos mítoszrombolást követ el (méghozzá pozitív és negatív értelemben is) a karakterrel, de más szereplők sem ússzák meg, sőt, az eredeti trilógiából átmentett mozzanatokat és ősrégi ideákat előszeretettel zúzza össze. Sokaknál pontosan itt dől el, hogy végeredményben jó-e a film, avagy sem. Ugyanis Az utolsó Jedik abban is újít, hogy még jobban elmossa azokat a határokat, amik eddig nagyrészt végig tisztán láthatóak voltak a klasszikus három epizódban – immár senki sem csak simán jó, ahogy eredendően gonosz figurák sincsenek. Luke nem rettenthetetlen, megingathatatlan hős többé, ahogy Leia sem tévedhetetlen vezető, a Jedi rend erkölcsössége és nemessége is erősen megkérdőjeleződik. Ez pedig valljuk be, jeges zuhanyként hathat a rajongók többségére: kiderül, hogy a legendák talán nem is annyira hatalmasak, mint ahogy azt eddig hittük, érezhetően új szelek fújnak már, ami az eddig megszokott ideáknak és a múltnak az eltörlésével jár (érdekes módon mind Kylo karakterének, mind a film témájának gerince is a múlt elfeledése és a továbblépés), amiből egyenesen következik az, hogy a régi megszűnik, hogy átadja a helyét valami újnak. Hogy ez mennyire fogja elnyerni a rajongók tetszését, és hogyan fog minderre tekinteni majd az útókor? Jelenleg még az égvilágon senki sem tudná ezt megmondani.  



Összességében egyáltalán nincs könnyű helyzetben a nyolcadik felvonás. Johnson-nak láthatóan gyökeresen más elképzelései voltak, mint Abrams-nek, ezért elegánsan kukába dobta Az ébredő Erő koncepciójának tetemes részét. Gyakorlatilag annyi történt, hogy Abrams feldobott egy csomó labdát az előzményben, amin a rajongók aztán két évig rágódtak, vadabbnál vadabb elméleteket gyártva, Johnson viszont ezeket a lehetőséget másképp, vagy egyáltalán nem csapta le. A hetedik epizód két legnagyobb kérdése közül az egyiket drámai módon, már-már kíméletlenül hátborzongató egyszerűséggel válaszol meg, a másikat pedig egész egyszerűen teljesen jelentéktelen rejtéllyé degradálja le, amit magyarázás helyett csak simán áthúz egy tollvonással – ezzel éreztetve az egész film tulajdonképpeni mondanivalóját, hogy nem ezek a dolgok az igazán lényeges elemek ebben a történetben. És itt jön képbe megint az alkotó-befogadó kettősének érzékeny alapokon nyugvó kapcsolata, amiről már fentebb is írtam. Már most lehet látni, hogy Az utolsó Jedik a folytatás trilógia fekete báránya lesz (főleg úgy, hogy ha minden igaz, akkor Abrams visszatér majd rendezőként a kilencedik részre), mivel nem akar minden áron az előzményhez alkalmazkodni, és annak a gondolatait továbbvinni, ami ugyan néha-néha előnyére válik, de végeredményben több ponton is hibát követett el Johnson ezzel a szokatlan megközelítéssel.  



Jó, mert Az ébredő Erővel ellentétben nem támaszkodik annyira a klasszikus filmekre, és nem eleveníti fel azok ismerős helyzeteit. Tehát nem egy „remake”, ellenben néhol megidézi A Birodalom visszavág és A jedi visszatér bizonyos ikonikussá vált jeleneteit, vagy szituációit, ámde még pont annyira, hogy abból előnye és ne hátránya származzon. De közben rossz is, mert nem találta meg az arany középutat egy hagyományos, és egy újító szellemű Star Wars mozi között. Az internetet hamar elöntötték a dicsérő kritikák, a legtöbben egészen a sztratoszféráig magasztalták a produkciót, és ahogy már sokszor előfordult korábban, úgy most is hatalmas szavakkal dobálóztak. De hogy Az utolsó Jedik minden idők legjobb Star Wars filmje lenne? Biztosan nem. Vagy a legjobb Star Wars film A Birodalom visszavág óta? Szintén nem. Egyelőre ott vagyunk, hogy az új epizód kvázi bekategorizálhatatlan a frencsájzon belül, nem igazán lehet róla eldönteni, hogy voltaképp milyen szerepet tölt be a saga-ban, és hogy mi akar lenni valójában. Látványos, szórakoztató, izgalmas, telis-tele erős szegmensekkel, és még az elődökhöz képest is mélyebb drámával, csakhogy a szokatlan hangvétel kellemetlenül birizgálja a nézőt, hatalmas kérdőjelként ácsingózva a több évtizedes széria szellemisége fölött. Erre a rejtélyre bizony nehéz lesz kielégítő megfejtést találni.

Talán majd ha eloszlik a köd…
DVD / Blu-ray filmek olcsón
-11%
950 Ft (-11%)
850 Ft
-11%
950 Ft (-11%)
850 Ft
-11%
950 Ft (-11%)
850 Ft
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War)
Thanos: The Movie.
Ready Player One
Üdv a geek-mennyországban!
Tomb Raider
Lara baba újra a mozivásznon!
A víz érintése (The Shape of Water)
Amélie csodálatos élete a Fekete Lagúna szörnyével.
Fekete Párduc (Black Panther)
Black powa'!