A Netflix-es Marvel sorozatok ebben az évben nem muzsikáltak túl jól. Egy borzalmas Iron Fist és egy korrekt, de a zseniális kezdési színvonaltól
bőven messze eső The Defenders után mindenki Frank Castle Úrtól várta a
megváltást, hogy felöltse a golyóálló mellényét, betárazza a fegyvereit, és
begyilkolja, beverekedje, begéppuskázza magát a népszerű videomegosztó oldal
kínálatába, és bebizonyítsa, van még érdemi jövő az egyre jobban fáradó
koncepcióban. Tehát nem csak erős táptalajt kellett nyújtani, hogy egy
ilyenfajta vérgőzös széria megállhat a saját lábán (hiszen Marvel-es berkekben
ilyesmire ezelőtt nem volt példa), hanem vissza kellett hozni a lécet, méghozzá
olyan mélyről, ami gyakorlatilag már méltatlan lett ahhoz az üdvrivalgáshoz,
amiben a Marvel/Netflix első két produkciójának része volt. A The
Punisher maradéktalanul meg is szolgálja a rá kiszabott feladatot: dühös,
fújtató és megállíthatatlan vonatként robog a célja felé, út közben pedig
füstölgő töltényhüvelyeket, törött csontokat, levágott fejeket, elmetszett nyakakat,
alvadt vértócsákat és hatalmas hullahegyeket hagy maga után. Emlékeztek, hogy
annak idején mit nyilatkoztam le a Daredevil első évadjának stílusáról,
ami totálisan szembement a Marvel filmjeinek fantáziadús mesevilágával? Na,
mindezt most már nyugodtan meg lehet triplázni: a The Punisher messzebb
van a Marvel mozijaitól és tévésorozataitól, mint eddig bármi. Pokolian durva,
kompromisszumok nélküli csörte, ami totálisan összeegyeztethetetlen a stúdió minden
korábbi alkotásával, igazi, bosszúvágytól túltengő zsigeri aprítás. És még
jóval több is annál…
Persze a széria előzeteseiből mindenki egy véget nem érő, erőszakos, lövöldözéssel, verekedéssel, brutális kivégzésekkel teli akció-maratont szűrt le, nem is csúfítanám el annyira ezt a képet, ugyanakkor véleményem szerint sokan figyelmen kívül hagyták, hogy két fegyverropogás között azért valamivel csak ki kell tölteni a maradék játékidőt (a sorozat egyébként követi a 13 epizódos Marvel/Netflix formát), erre pedig Steve Lightfoot showrunner és csapata remek alternatívákkal szolgált. Olyanokkal, amikkel az eddigi három Megtorló-filmadaptáció nem rendelkezett, egyúttal Lightfoot-ék bizonyítékot is adnak róla, miért nem. Az 1989-es Dolph Lundgren-féle verzió erősen B-kategóriás volt, és már az alapötletnél megbukott (Castle már csak elvből sem paktálna le maffiózókkal egy közös ellenség ellen, helyette egyedül kinyírná mindegyiküket), ráadásul még a koponyás felsőt sem mentette át a képregényekből. Az újabb, 2004-es Thomas Jane főszereplésével készült koporsószeg túlságosan langyos volt, még kevésbé sikerült átadni a karakter lényegét, a naturalisztikus erőszakot is kihúzták belőle, inkább az akkor megint divatba jött képregényadaptációs trendeknek akart megfelelni, mint esszenciális Megtorló-film lenni. A 2008-as Háborús övezet alcímmel rendelkező alkotás már közelebb volt az elégedettséghez (és még Ray Stevenson is jól hozta a figurát), ugyanakkor a cselekmény előrehaladtával túlságosan átcsapott túltolt, parodisztikus explicit agymenésbe. Némelyik produkció még valamennyire élvezhető is volt a maga nemében, viszont a címszereplő elsőre síkegyszerűnek tűnő, ámde valójában összetett jellemét egyik sem tudta hiányérzet nélkül lefesteni.
Nem úgy, mint ez a sorozat. Ugyan a figurát Jon Bernthal prezentálásban már bemutatták egyszer a Daredevil második szezonjában, ugyanakkor a karakternek ez az igazi eredettörténete, melyben tragikus, drámai és szélsőséges eseménysorozatok közben megszületik a halálfejes szimbólumot viselő, rosszfiúkon üvöltve átgázoló ősi erő. A The Punisher „elődjével” együtt ad egy kerek összképet, és csakis azzal: nagyjából minden, a történet, az ok-okozati összefüggések és Castle karakterfejlődése is a testvérsorozat második évadjában látottakból következik. Annak ellenére, hogy nemhogy a Marvel stúdió blockbustereitől, de még az előző Neflix-es cuccoktól is tökéletesen külön lehet választani (sokszor mintha nem is ugyanabban az univerzumban léteznének), a The Punisher folytatja, emellett befejezi a megkezdett utat, a két széria együtt egy komplex folyamatot rajzol meg, célban a fájdalmát feldolgozni képtelen, fanatikus megszállott Castle-lel, aki személyes tragédiája miatt szenvedő, meggyötört lelkét és összes kínját sosem lanyhuló bosszúvággyá alakítja át. És ez még mindig nem a klasszikus Megtorló, jobban mondva nem az a karakter, akit a Garth Ennis által szerzett képregényekből megismerhettünk. A sötét tónusú panelekről egy rezzenéstelen arcú gyilkológép köszön vissza ránk, aki rendíthetetlenül irtja, nemcsak azokat, akiknek közük volt a családja meggyilkolásához, hanem a bűn komplett világának véres hadat üzen, nem válogat, és nem remeg meg a keze, ha ítéletre kerül sor – aki rossz fát tett a tűzre, annak annyi.
A 2017-es The Punisher Castle-je azonban szinte már gyökeresen más. Bernthal (egyébként szenzációsan jó) alakításában egy lendületes, karizmatikus és izgalmas figurát kapunk, aki profi abban, amit csinál, de emellett egy kiüresedett férfi is, gyakran hibázik, néha borzasztóan esendő, ám pont emiatt hiteles és a végletekig rokonszenves. Egyáltalán nem baj, hogy kicsit elkanyarodtak a képregényektől (legalábbis ami Frank-et illeti), ez a harcok hívogató pokla és az épelméjűség között vergődő, igazi lényét feladni képtelen karakter sokkal jobban idomul bele ebbe a világba, ahol mindenki a maga háborúját vívja. Ennis neve annyira összeforrt a Megtorló figurájával, hogy egyetlen és egyben legnagyobb viszonyítási pontot csakis azok a történetek jelenthetik, amelyek az ő groteszk, cinikus humorával párosulva léptek be a köztudatba, és bár a The Punisher első évada nem ebben a csónakban evez, kölcsönvesz néhány elemet a képregényekből. Ennis írásainak egyik legfontosabb alapgondolata az, hogy Castle életében a családjának lemészárlása csak egyfajta katalizátor volt, ami előhívta benne a fékezhetetlen vadállatot, de az a bestia már régóta ott szunnyadt a lelkében, várva, hogy kitörjön. Néhány afganisztáni flashback jelenetben mintha félig-meddig a Born című sztori Castle-jét látnánk megelevenedni, aki valósággal odavan a fegyverropogásért, imádja a tűzkeresztséget, a felrobbanó gránátokat, a becsapódó aknarepeszeket, az ellenfél halálsikolyát, nem elsősorban hazája érdekében öl, hanem mert a háború egyfajta drogként működik nála. Komoly függőségként, amitől egyszerűen nem tudott, és nem is tud szabadulni – egy őszinte jelenetben kiderül, hogy igazából nem is akar. Akkor sem, amikor még élt a családja, és most sem, amikor már őket akarja megbosszulni úgy, hogy mindenkit legyilkol, akinek köze volt a tragédiához, szép tiszta munkát végezve, megelőzve, hogy a bűnösök esetleg kicsússzanak a hagyományos, törvényszéki igazságszolgáltatás markából. A háború, a csata, a harc számára lételem.
A The Punisher azzal húzza a legmerészebbet, hogy a főhőst kiragadja a képregények megszokott környezetéből, majd meglepően intelligens mélységekbe tereli a cselekményt. Castle drogdílerek, gengszterek és maffiafőnökök helyett magas beosztású, korrupt kormányügynökök ellen indít hadjáratot, a sorozat pedig olyan kényes témákat boncolgat, mint a Közel-Keletről hazatérő veteránok mentális helyzete és magukra hagyása, a szabad fegyverviselés kérdése, a „három betűs”, nemzetvédelemmel és külföldi érdekeltségekkel foglalkozó hivatalokban elburjánzott bürokrácia, sok más fajsúlyos témával egyetemben. A sorozat tökéletes látleletet ad korunk Amerikájáról, ahol a jó és rossz oldal visszafordíthatatlanul összemosódott, a civilek a terrorizmus elhatalmasodása miatt fenyegetve érzik magukat, a kormány titkos, nem mellesleg illegális katonai akciók egész sorát vezényli le, a korrupció szinte már mindenhova beette magát, mindezt pedig, mint oly’ sokszor, az átlagember sínyli meg a legjobban. Ebben a helyzetben pont kapóra jön egy Frank kaliberű figura, akinek megvannak a tapasztalatai és az eszközei ahhoz, hogy rendet vágjon a káoszban. A sorozat néha felveti a klasszikus kérdéseket arról, hogy mennyire erkölcsös dolog Castle önbíráskodása, és vajon teljesen jogos-e a küldetése, de az írók szerencsére gyönyörűen felülemelkednek a szarrákoptatott „ölök-nem ölök” dilemmákon. Voltaképp annyira reálisan mutatják be az aljas machinációkat és a mocskos ténykedéseket, hogy teljesen magától értetődik, amikor Frank csőre töltve nekiindul a vendettájának.
Nem állítom, hogy minden ízében tökéletes a The Punisher, de mindenképp egy nagyon kellemes csalódás, melynek láttán elképzelni sem tudom, hogyan lehet róla ilyen vegyes véleménnyel a közönség. Tény, hogy némi finomításra még rászorult volna, itt elsősorban az itt-ott kissé felesleges történetszálakra gondolok, és a szokásos, immáron kellemetlen hagyományként türemkedő 13 epizódos formára, amiből megint le lehetett volna húzni minimum 2 részt, viszont a stílus, na meg a teljes színészgárda kárpótolja a nézőt ezekért a hibákért. Mindenki jól végzi a dolgát, kivétel nélkül, a főbb szereplők közül az összes komoly terheket, múltbéli sérelmeket, vagy traumákat hordoz magával, ami csak még komplexebbé teszi ezeket a figurákat, a cseppet sem eredeti, de jól adagolt súlyos témákkal együtt ad a sorozat egy zseniális, egységes összképet – háborúzással mesél háborúellenességről, kiváltképp elmésen. A lehúzó kritikák ellenére is simán megkockáztatom, hogy a The Punisher a legjobb széria, ami a Daredevil és a Jessica Jones óta kikerült a Marvel/Netflix kombó boszorkánykonyhájából. Üdv újra köztünk Frank, végre teljes és pazar valódban!
Persze a széria előzeteseiből mindenki egy véget nem érő, erőszakos, lövöldözéssel, verekedéssel, brutális kivégzésekkel teli akció-maratont szűrt le, nem is csúfítanám el annyira ezt a képet, ugyanakkor véleményem szerint sokan figyelmen kívül hagyták, hogy két fegyverropogás között azért valamivel csak ki kell tölteni a maradék játékidőt (a sorozat egyébként követi a 13 epizódos Marvel/Netflix formát), erre pedig Steve Lightfoot showrunner és csapata remek alternatívákkal szolgált. Olyanokkal, amikkel az eddigi három Megtorló-filmadaptáció nem rendelkezett, egyúttal Lightfoot-ék bizonyítékot is adnak róla, miért nem. Az 1989-es Dolph Lundgren-féle verzió erősen B-kategóriás volt, és már az alapötletnél megbukott (Castle már csak elvből sem paktálna le maffiózókkal egy közös ellenség ellen, helyette egyedül kinyírná mindegyiküket), ráadásul még a koponyás felsőt sem mentette át a képregényekből. Az újabb, 2004-es Thomas Jane főszereplésével készült koporsószeg túlságosan langyos volt, még kevésbé sikerült átadni a karakter lényegét, a naturalisztikus erőszakot is kihúzták belőle, inkább az akkor megint divatba jött képregényadaptációs trendeknek akart megfelelni, mint esszenciális Megtorló-film lenni. A 2008-as Háborús övezet alcímmel rendelkező alkotás már közelebb volt az elégedettséghez (és még Ray Stevenson is jól hozta a figurát), ugyanakkor a cselekmény előrehaladtával túlságosan átcsapott túltolt, parodisztikus explicit agymenésbe. Némelyik produkció még valamennyire élvezhető is volt a maga nemében, viszont a címszereplő elsőre síkegyszerűnek tűnő, ámde valójában összetett jellemét egyik sem tudta hiányérzet nélkül lefesteni.
Nem úgy, mint ez a sorozat. Ugyan a figurát Jon Bernthal prezentálásban már bemutatták egyszer a Daredevil második szezonjában, ugyanakkor a karakternek ez az igazi eredettörténete, melyben tragikus, drámai és szélsőséges eseménysorozatok közben megszületik a halálfejes szimbólumot viselő, rosszfiúkon üvöltve átgázoló ősi erő. A The Punisher „elődjével” együtt ad egy kerek összképet, és csakis azzal: nagyjából minden, a történet, az ok-okozati összefüggések és Castle karakterfejlődése is a testvérsorozat második évadjában látottakból következik. Annak ellenére, hogy nemhogy a Marvel stúdió blockbustereitől, de még az előző Neflix-es cuccoktól is tökéletesen külön lehet választani (sokszor mintha nem is ugyanabban az univerzumban léteznének), a The Punisher folytatja, emellett befejezi a megkezdett utat, a két széria együtt egy komplex folyamatot rajzol meg, célban a fájdalmát feldolgozni képtelen, fanatikus megszállott Castle-lel, aki személyes tragédiája miatt szenvedő, meggyötört lelkét és összes kínját sosem lanyhuló bosszúvággyá alakítja át. És ez még mindig nem a klasszikus Megtorló, jobban mondva nem az a karakter, akit a Garth Ennis által szerzett képregényekből megismerhettünk. A sötét tónusú panelekről egy rezzenéstelen arcú gyilkológép köszön vissza ránk, aki rendíthetetlenül irtja, nemcsak azokat, akiknek közük volt a családja meggyilkolásához, hanem a bűn komplett világának véres hadat üzen, nem válogat, és nem remeg meg a keze, ha ítéletre kerül sor – aki rossz fát tett a tűzre, annak annyi.
A 2017-es The Punisher Castle-je azonban szinte már gyökeresen más. Bernthal (egyébként szenzációsan jó) alakításában egy lendületes, karizmatikus és izgalmas figurát kapunk, aki profi abban, amit csinál, de emellett egy kiüresedett férfi is, gyakran hibázik, néha borzasztóan esendő, ám pont emiatt hiteles és a végletekig rokonszenves. Egyáltalán nem baj, hogy kicsit elkanyarodtak a képregényektől (legalábbis ami Frank-et illeti), ez a harcok hívogató pokla és az épelméjűség között vergődő, igazi lényét feladni képtelen karakter sokkal jobban idomul bele ebbe a világba, ahol mindenki a maga háborúját vívja. Ennis neve annyira összeforrt a Megtorló figurájával, hogy egyetlen és egyben legnagyobb viszonyítási pontot csakis azok a történetek jelenthetik, amelyek az ő groteszk, cinikus humorával párosulva léptek be a köztudatba, és bár a The Punisher első évada nem ebben a csónakban evez, kölcsönvesz néhány elemet a képregényekből. Ennis írásainak egyik legfontosabb alapgondolata az, hogy Castle életében a családjának lemészárlása csak egyfajta katalizátor volt, ami előhívta benne a fékezhetetlen vadállatot, de az a bestia már régóta ott szunnyadt a lelkében, várva, hogy kitörjön. Néhány afganisztáni flashback jelenetben mintha félig-meddig a Born című sztori Castle-jét látnánk megelevenedni, aki valósággal odavan a fegyverropogásért, imádja a tűzkeresztséget, a felrobbanó gránátokat, a becsapódó aknarepeszeket, az ellenfél halálsikolyát, nem elsősorban hazája érdekében öl, hanem mert a háború egyfajta drogként működik nála. Komoly függőségként, amitől egyszerűen nem tudott, és nem is tud szabadulni – egy őszinte jelenetben kiderül, hogy igazából nem is akar. Akkor sem, amikor még élt a családja, és most sem, amikor már őket akarja megbosszulni úgy, hogy mindenkit legyilkol, akinek köze volt a tragédiához, szép tiszta munkát végezve, megelőzve, hogy a bűnösök esetleg kicsússzanak a hagyományos, törvényszéki igazságszolgáltatás markából. A háború, a csata, a harc számára lételem.
A The Punisher azzal húzza a legmerészebbet, hogy a főhőst kiragadja a képregények megszokott környezetéből, majd meglepően intelligens mélységekbe tereli a cselekményt. Castle drogdílerek, gengszterek és maffiafőnökök helyett magas beosztású, korrupt kormányügynökök ellen indít hadjáratot, a sorozat pedig olyan kényes témákat boncolgat, mint a Közel-Keletről hazatérő veteránok mentális helyzete és magukra hagyása, a szabad fegyverviselés kérdése, a „három betűs”, nemzetvédelemmel és külföldi érdekeltségekkel foglalkozó hivatalokban elburjánzott bürokrácia, sok más fajsúlyos témával egyetemben. A sorozat tökéletes látleletet ad korunk Amerikájáról, ahol a jó és rossz oldal visszafordíthatatlanul összemosódott, a civilek a terrorizmus elhatalmasodása miatt fenyegetve érzik magukat, a kormány titkos, nem mellesleg illegális katonai akciók egész sorát vezényli le, a korrupció szinte már mindenhova beette magát, mindezt pedig, mint oly’ sokszor, az átlagember sínyli meg a legjobban. Ebben a helyzetben pont kapóra jön egy Frank kaliberű figura, akinek megvannak a tapasztalatai és az eszközei ahhoz, hogy rendet vágjon a káoszban. A sorozat néha felveti a klasszikus kérdéseket arról, hogy mennyire erkölcsös dolog Castle önbíráskodása, és vajon teljesen jogos-e a küldetése, de az írók szerencsére gyönyörűen felülemelkednek a szarrákoptatott „ölök-nem ölök” dilemmákon. Voltaképp annyira reálisan mutatják be az aljas machinációkat és a mocskos ténykedéseket, hogy teljesen magától értetődik, amikor Frank csőre töltve nekiindul a vendettájának.
Nem állítom, hogy minden ízében tökéletes a The Punisher, de mindenképp egy nagyon kellemes csalódás, melynek láttán elképzelni sem tudom, hogyan lehet róla ilyen vegyes véleménnyel a közönség. Tény, hogy némi finomításra még rászorult volna, itt elsősorban az itt-ott kissé felesleges történetszálakra gondolok, és a szokásos, immáron kellemetlen hagyományként türemkedő 13 epizódos formára, amiből megint le lehetett volna húzni minimum 2 részt, viszont a stílus, na meg a teljes színészgárda kárpótolja a nézőt ezekért a hibákért. Mindenki jól végzi a dolgát, kivétel nélkül, a főbb szereplők közül az összes komoly terheket, múltbéli sérelmeket, vagy traumákat hordoz magával, ami csak még komplexebbé teszi ezeket a figurákat, a cseppet sem eredeti, de jól adagolt súlyos témákkal együtt ad a sorozat egy zseniális, egységes összképet – háborúzással mesél háborúellenességről, kiváltképp elmésen. A lehúzó kritikák ellenére is simán megkockáztatom, hogy a The Punisher a legjobb széria, ami a Daredevil és a Jessica Jones óta kikerült a Marvel/Netflix kombó boszorkánykonyhájából. Üdv újra köztünk Frank, végre teljes és pazar valódban!
