A Hihetetlen Pókember #36
The Amazing Spider-Man #638-639 (2010)  

Azt még véletlenül sem állítom, hogy a Brand New Day kezdete óta totális csőd lengi be a barátságos és közkedvelt Pókember „kettőt vissza, aztán egy lépéssel sem előre”-koncepcióval operáló kalandjait, mely a karakter egyik legkedveltebb korszakának, a boldog ’80-as éveknek a hangulatát volt hivatott visszahozni (legtöbb esetben egyébként kifejezetten sután), ahogy azt a meggyőződést is ellenzem, hogy a One More Day a Falmászó kvázi kíméletlen kivéreztetése lenne. Egyrészt utólag bebizonyosodott, hogy az OMD után is van élet, és ha bele is tellett egy kis időbe, a Hálószövő végül sikeresen kimászott abból a bizonyos mélyre ásott gödörből, amibe Joe Quesada és bűntársai dobták, másrészt a BND korszakában azért születtek korrekt, vagy jónak nevezhető sztorik is, már amikor épp a megfelelő író dédelgette a karaktert – olyan, mint mondjuk Dan Slott, Joe Kelly, vagy Zeb Wells. Tökéletesnek mondjuk korántsem nevezhető az, ami ebben az időszakban Pókember címen ment, de mégis észre lehetett venni valami lassú, csigaléptekben menetelő pozitív javulást, ami bár nehezen bandukolt felfelé a lépcsőn, ennek ellenére azért csipetnyi bizakodásra adott okot a sorozat jövőjét illetően. Persze egy ideje már éreztük, hogy nem lesz itt teljesen kerek ez a sztori (ilyen, egymást váltogató, nagyrészt gyenge alkotókból álló írógárdával meg főleg nem), és már a Gauntlet is rendesen feladta a leckét. Az összességében totálisan felesleges, felvezetőként szolgáló eseményt talán abban az esetben lehetne megbocsátani, ha a fő-attrakcióként tetszelgő Grim Hunt minőségi sztori lenne. De nagyon nem lett az, és akkor még enyhén fogalmaztam.  

Szóval vissza a feltételes módhoz: ha az OMD Pókember kinyírása, akkor a most magyarul megjelent One Moment in Time a karakter hullájának a megerőszakolása lenne, méghozzá síkosító nélkül. A helyzet azért nem ennyire borzalmas, de szorosan közelít hozzá. A történet Peter és Mary Jane Mephisto-val kötött alkujának megvalósulását meséli el, egyúttal végre megtudhatjuk, mi is történt pontosan azon a napon, amikor a szerelmespárnak össze kellett volna házasodnia, ám végül mégsem tudott beteljesülni a várva várt frigy. Sokat nem is kell várnunk, hogy bebizonyosodjon, mennyire sekélyes és rettenetesen erőltetett az egész sztori: rögtön az első jelenetben kiderül, hogy mit súgott Mary Jane anno Mephisto-nak. Nem tudom, hogy erre most mit kellene reagálnom, vagy gondolnom, ki tudja mi lehetett Quesada eredeti szándéka, mit akart kiváltani ezzel az olvasóból – nyilvánvalóan arra játszott, hogy mindenki leejtse az állát, és elismerően bólogasson, elmormolva egy halk „Hú, ezt de jól megcsináltátok bakker”-t. Helyette az egyetlen kérdés, ami megfogalmazódott bennem (és szerintem ebben nem vagyok egyedül), az az volt, hogy ezt vajon komolyan gondolták-e. Erre vártunk éveket? Ez a nagy, mindent megmagyarázó, mindent a helyére tevő fordulat? Ennyi? Nem mintha különösebben felidegesítene a dolog, mert alapból nem volt akkora volumenű az egész, hogy internet-szerte heves elméletgyártásba kezdjenek a rajongók, így csak simán átsiklik felette az ember, de már ennél a monumentumnál elkezdi érezni a csalódott rajongó, hogy emiatt kár volt belemenni ennek az eseménynek a megmagyarázásba, és ez a meggyőződés a cselekmény előrehaladtával csak még jobban fokozódik.  

Mert ugyan minek csűrjék-csavarják, módosítsák, indokolják, prédikálják azt a dolgot, ami egyébként is kiverte a biztosítékot a Pókember rajongóknál, és inkább csendben elfelejtené mindenki, minthogy évek múlva újra előkerüljön. Eleve vetélt csata ez: az OMD annyi, de annyi kontinuitásbeli problémát okozott a múlt idővonalában, hogy azokat már szinte lehetetlen és nem is nagyon érdemes forszírozni. Az One Moment in Time azonban nem foglalkozik ezekkel, a történet gerincét Peter és Mary Jane esküvője alkotja, mely Mephisto kavarásának köszönhetően meghiúsul – gyakorlatilag az egész egy visszaemlékezés, vagyis a híres esküvői különszám reprintje, kibővítve egy új sztoriszállal, amit Paolo Rivera rajzolt. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy Rivera stílusa és ábrázolásmódja a közelében sincs annak, amit Paul Ryan összehozott még 1987-ben, emellett még a kontraszt is hatalmas a kettő között – erősen érezni a több mint 20 éves különbséget, pedig ennek egyáltalán nem ez lenne a lényege. Hanem az, hogy (és itt most egy kicsit vissza kell fognom magam, mert nem akarom szétköpködni szegény félhalott Pókit) az One Moment in Time nem tud értelmes hátteret adni ennek a fontosnak szánt eseménynek, képtelen hozzátenni bármi emberit, vagy drámait, ami indokolttá tenné ennek a sztorinak a létezését. Helyette kifejezetten primitív, túllihegett és bárgyú. Fel lehetett volna ezt még húzni legalább egy korrekt szintig, de Quesada nem csak azt bizonyítja be, hogy tökéletesen hiányában mindenféle kreativitásnak, amivel logikusan tudna alapot adni az OMD-nek (bár egy mítoszgyalázásnak nehéz is lenne), hanem arról is, hogy még mindig halvány lila gőze sincs, mit akart valójában elérni ezzel az egész idióta húzással, ami egy sötét korszakba taszította bele Pókembert. Még ha megpróbálnák onnan kihúzni, de hiába akarna kimászni szegény Hálószövő, mindig jön valaki, aki rálép az ujjaira.  

A Hihetetlen Pókember Különszám 2017/5
The Amazing Spider-Man #634-637 (2010)  

Ez a „valaki” akár a Grim Hunt is lehetne. Kronológiailag még a One Moment in Time előtt helyezkedik el, és mint azt tudjuk, a Gauntlet egyenes következménye, illetve voltaképp minden idők legjobb Pókember történetének, a Kraven utolsó vadászatának a folytatása. Szegény Pókot hónapokon keresztül gyengítették múltbéli ellenségei, a semmiből tértek vissza rég nem látott gonosztevők, akikkel szép sorban meg is küzdött, ámde közben mindig elvesztett valamit: barátokat, szövetségeseket, elszántságot, és még egy kis életerőt is. Az egész egy jól kigondolt terv része volt, aminek köszönhetően Pókember betegen és kimerülve kénytelen szembeszállni a bosszúra szomjazó Kraven családdal, akik persze eléggé zokon vették, hogy annak idején a családfő, Szergej elmebajában és elkeseredettségében fejbelőtte magát, miután látszólag megölte Pókembert. A Kravinov dinasztia életben lévő tagjai természetesen a Falmászót okolják a haláláért, de nem csak őt, hanem az összes pókszerű szuperhőst is célkeresztbe teszik (igen, köztük Kaine-t is), közben egy sor mágikus, ezoterikus és spirituális dolgot is leművelnek. Már az elején sántít az egész koncepció a lestrapált Pókemberrel (hisz nem édesebb az elejteni kívánt vad felett aratott győzelem, ha az teljes erejében van?), de ezt még könnyű elengedni a későbbi események fényében. Szinte már érezni azt a tömény izzadságszagot, amit az alkotógárda erőltetett munkamódszere vált ki azzal, hogy minél görcsösebben sulykolják, hogy a Grim Hunt mennyire durva, sötét, brutális és kemény sztori.  

Nem mondom, azért kifejezetten jól indul, van benne izgalom, meglepő fordulatok (egy részük jó helyen van jókor, a többi meg csak simán következetlen), és tényleg eléggé darkos hangulatú, köszönhetően Michael Lark és társai sötét tónusú rajzainak. Azonban valami mindvégig hiányzik belőle, és ezen nem segít sem a spirituális-metafizikus hablaty (amit évek óta képtelenek hatásosan előadni, pedig már jóideje a levegőben lóg és jó pár író próbálkozott vele), sem az, hogy gyakorlatilag az eseményeknek nincs igazi tétje, hiába a sok csavar, minden egyes fordulat előre látható és kitalálható. Persze ezt is úgy akarják beállítani, mint nagy csapást, ami megrengeti a karakter életét, jövőjét, visszafordíthatatlan károkat fog okozni a Marvel univerzumban, de összességében csak egy sután megírt parasztvakítás, ami nem elég, hogy zavaros, de még előrukkol néhány olyan hülyeséggel, melyet nemhogy ebben a formában, de egyáltalán nem is kellett volna meglépni. Ezek közül a legótvarabb marhaság Kraven feltámasztása „mégis miért ne”-alapon, mondjuk ahhoz már rég hozzászokhattunk, hogy ezekben a képregényekben sosem hal meg senki igazán, mindenkit fel lehet támasztani, csak egy jó ürügy kell (jelen esetben mondjuk még az sem), mert ez mégiscsak jobb megoldás, mintha eredeti ötletekkel és kreativitással próbálnának meg valami újat alkotni az írók.  

De mindez nem igazán számít, mert minden esetben visszajutunk az eredeti kérdésig: mi a fenének kellett egyáltalán folytatni a Kraven utolsó vadászatát? Ami egy önmaga lábán megálló, kerek, lezárt, tökéletes sztori volt, ennél fogva pedig minden egyes olyan próbálkozás, ami folytatásként funkcionál, már eleve kudarcra van ítélve – még az eredeti írónak, J. M. DeMatteis-nek is csak félig-meddig sikerült visszaadni valamit a klasszikus képregény szellemiségéből A vadász lelkében, amire amúgy sem lehet hagyományos folytatásként tekinteni. Joe Kelly-nek viszont ez az Amazing-szérián végzett írói pályafutásának egyértelmű mélypontja, emellett magának a sorozatnak is az egyik nagy fekete foltja, mely újra eloszlatja a halvány reményt, hogy ebből a címből kisül még valami pozitív a közeljövőben.  

Batman #24
Batman #10 (2012) 
Justice League #2 (2011)  

A Baglyok Bíróságának utolsó előtti epizódja nem meglepő módon tovább folytatja azt a nagyszerű minőséget, amivel az egész cselekmény elkezdődött. Ez a szám rengeteg kérdést megválaszol a Bírósággal kapcsolatban, ugyanakkor egy rakás újat is feltesz. A szerteágazó narratíva végre összeér, megmutatkozik az ellenfelek igazi arca, a jelen és múltbeli események pedig megtalálják a maguk helyét, nemcsak Scott Snyder történetében, hanem az egész Batman mítoszban. Érdekes, egyben hátborzongató felismerés, amit azért már eddig is sejtettünk, hogy a Sötét Lovag is csak egy dróton rángatott báb volt ebben az egész játszmában, de nem hazudtolja meg önmagát, mikor az elé rakott puzzle darabokból végül az ő fejében is összeáll a kép. Persze szembenéz a főkolompossal, a lepel pedig sokkoló meglepetéssel hull le. Bár nem mintha eredeti megoldás lenne, mindenesetre alaposan átrendezi az erőviszonyokat, egyúttal egy ősrégi, szinte már teljesen elfeledett karaktert integrál bele a New 52 univerzumába, méghozzá Snyder-hez méltó ügyességgel. Attól függetlenül, hogy nincs még vége, már most kétség sem lehet afelől, hogy egy modern klasszikussal van dolgunk. Nyilván sok minden függ még a befejezéstől, de 10 nagyszerű epizód után egyrészt már biztos, hogy a finálé is lenyűgöző lesz, másrészt a Snyder-Capullo páros jócskán bebizonyította, hogy maximálisan megérdemlik a bizalmat.     

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #24 – Az Igazság Ligája: A szög
JLA: The Nail #1-3 (1998)  

Az Igazság Ligája-kötetek eddig nem nagyon váltották meg a világot. Pontosabban az egyik rosszabb volt, mint a másik. Az Eaglemoss sorozatában immár a negyedik Liga képregény, A szög megpróbál ezen javítani valamicskét, bár őszintén szólva könnyű dolga van, az előző három szerzemény gyenge minősége után. Jelen kötet egy Elsewords sztori, mely egy olyan univerzumban játszódik, ahol a felrobbant Kripton bolygóról érkező Superman végül nem a Kent családhoz kerül, egy közönséges szög miatt, ami megakadályozta, hogy a házaspár szemtanúja legyen a becsapódó űrhajónak, amivel Kal-El landolt a Földön. Az alapkoncepció első hallásra elég furának hangzik, de lényegében működik: megmutatja, hogy egy egyszerű esemény is mennyire nagy hatással van a jövőre, mennyi mindent képes megváltoztatni a világban. Mert ez egy olyan világ, amelyben egyáltalán nem fogadják olyan nagy rajongással a szuperhősöket, mint a DC eredeti univerzumában. Sokan fenyegetést látnak bennük, ellenségként kezelik őket, meg akarják állítani az igazságosztókat, akik egyébként az emberiség védelmére esküdtek fel, ámde mégsem sikerült megszerettetni magukat az átlagnéppel. Pontosan Superman jelenlétének, hősiességének és útmutatásának hiánya miatt. Alan Davis író-rajzoló ügyesen végigviszi az egész elgondolást, nemcsak a globális tragédiáit festi le jól, de a karakterek saját, önnön drámáinak is remek táptalajt ad. Ez pedig egy ilyen, sok szereplőt megmozgató képregényben azért nem kicsit dicsérendő dolog.  

Davis szinte mindenkivel foglalkozni akart ebben a történetben, elkerülve azt az ilyenkor gyakori problémát, hogy egyes szereplők háttérbe szoruljanak, és csak díszletként, vagy egy-egy pillanatra feltűnő mellékfiguraként funkcionáljanak a történetben. Bármennyire meglepő, nagyrészt sikerül neki: kifejti a szereplők motivációit, érzelmeit, képet ad a hősök gondolatairól, minden cselekedetüket hitelesen alátámasztja, összességében gond nélkül átadja a történet általános problémakörét. Korántsem tökéletes, főleg a rajzfilmes ábrázolásmód miatt (a történések néha komorabb tónust igényelnének), emellett a sztori elég összecsapott befejezést kapott. Anélkül, hogy a nagy fordulatokat lelőném, elárulom, hogy az utolsó harmadban menthetetlenül összeomlik az addig az arányosan adagolt feszültség és az ügyesen felépített cselekmény, a finálét pedig néhány oldal alatt le is zavarják. Mint a korábbi Igazság Ligája kötetek, úgy ez is küszködik azzal a problémával, hogy időnként kifejezetten fárasztó olvasni, vagy monotonitásba fullad az egyhelyben toporgás miatt, vagy az izgalmát veszíti el, viszont egy tisztességes lezárás akkor is hiányzik, pedig lett volna honnan lenyisszantani néhány történetelemet.  

De A szög még így is az eddigi legjobb Liga-kötet az Eaglemoss szériájából. Nyilván ez azért nem akkora dicséret, tekintve, hogy mind a Bábel Tornya, mind Az első év és mind a Föld-Kettő langyos minőséggel szégyenkezhetett, ám azért ennek ellenére is kellemes kis olvasmány. De annál sajnos nemigen több.     

Marvel #35
Avengers/Invaders #9-10 (2009)  

Nagyon kis híja van már annak, hogy az év elején indult Avengers/Invaders minisorozat a 2017-es magyar képregényes paletta egyik legnagyobb csalódása legyen. A koncepció remek, jól is indult az egész, de sajnos hamar bebizonyosodott, hogy Alex Ross és Jim Krueger nem tudja kihasználni a témában rejlő potenciált. Labdákat dobtak fel, amiket aztán képtelenek voltak lecsapni – pedig ha valakik, akkor ők tényleg értik és érzik ezt a művészeti ágat. De sem épkézláb tartalom, ami összefogná a cselekményt, sem értelmes, logikusan felvezetett háttér, de még egy rendes főellenség sincs, aki ellen mehetnének a szuperhősök. Bár behozták a képbe Vörös Koponyát, meg még néhány misztikus, mágikus erővel felvértezett karaktert, de még mindig messze van ez az egész attól, hogy jónak lehessen nevezni. Meg azért tegyük hozzá, ez az utolsó előtti rész, még két szám van, és vége is, innen pedig már lehetetlen javítani az összképen, ez végeredményben egy nagyra felfújt, de hamar kipukkadt lufi lesz. Sokszor leírtam már, hogy mik a problémák ezzel a sorozattal, így nem is koptatnám emiatt a billentyűzetet, de azért a jelen epizódokban is van 1-2 olyan ötlet, ami megakasztja a komolynak szánt történetet. Hőseink egy alternatív valóságba kerülnek, ahol a Harmadik Birodalom győzött és a Tengelyhatalmak bekebelezték az egész világot, köztük Amerikát, itt kell rálelniük az eltűnt Kozmikus Kockára, amit az ellenséges erők szintén meg szeretnénk kaparintani. Egy ízben a Bosszú Angyalai ruhát váltanak, hogy az emberek azt higgyék, hogy ők valójában a Megszállók, az akkori korszak igényének megfelelően. Szóval továbbra is áll a komolytalankodás, az üres bunyómaraton, a következetlen cselekményvezetés, ezen már aligha lepődünk meg. Pedig annyi minden lehetett volna ebből a sztoriból…     

Marvel+ Különszám 2017/5
Deadpool #4-5, #54-55 (1997, 2001)  

A Kingpin 2017-es esztendője alapból is nagyszerű volt, év végére azonban megérkezett a ráadás, mindenki kedvenc, felülmúlhatatlan zsoldosa, Deadpool képében. Szerencsére itthon a sikeres mozifilmnek és a hazai képregényipar fellendülésének köszönhetően hamar sokak kedvence lett a karakter, na meg, mivel Magyarországon jó kezekben vannak a Marvel kiadó szuperhősei, így a figura legnagyszerűbb történeteit olvashatjuk. Most sincs ez másként: jelen különszámban Deadpool először Hulk-kal csap össze, mivel a zöld behemót vérének a lecsapolásával saját életét akarja megmenteni, majd jó négy évet ugrunk előre az időben, és szemtanúi lehetünk egy újabb nagy csatának, amiben nem mással kerül szembe a nagyszájú zsoldos, mint Frank Castle-lel, azaz a Megtorlóval. Előbbi sztori valószínűleg kevés embernek fog tetszeni, leginkább a rajzfilmes képi világ miatt, ami kissé retro, ámde a mindig nagyszerű humor megint kárpótolja az olvasót, és végtére is alapból kell egy bizonyos felfogás a Deadpool képregényekhez. Utóbbi történet már valamivel komolyabb (persze a morbid poénok és a parodisztikus hangvétel marad), bár ennek is megvannak a hibái, Castle eléggé egyoldalúan van ábrázolva, inkább egy pöccre pontosan működő, szűkszavú, kíméletlen gyilkos. Mondjuk hozzá kell tenni, a karakter amúgy sem a bonyolult érzelmeiről híres, Garth Ennis-en kívül pedig kevesen jöttek rá a Megtorló esszenciájára, ahogy most sem igazán sikerült. Viszont van egy nagyszerű Deadpool-unk, aki kárpótol minket a kellemetlen hiányosságok miatt. Mint oly sokszor, úgy most is elviszi a hátán az egész kiadványt, végig szórakoztató, sorra dobálja a poénokat, és természetesen a negyedik fal áttörése sem marad ki. Szóval minden megvan benne, ami kell, így év végére pont tökéletes – ilyen képregényből nemhogy évente egyet, de havonta akár kettőt is simán el tudnánk viselni.     

Peter Parker Pókember: Lee-Romita Pókember #4
The Amazing Spider-Man #55-58, #62 (1967-1968)  

A Peter Parker Pókember sorozat idei különszámában folytatódik a ’60-as évek klasszikus korszakának leközlése, amit még 2014-ben indítottak el kis hazánkban, Stan Lee-vel és az idősebb John Romita-val a fedélzeten. És hogy ez mit jelent? Továbbra is erősen retrós beütésű rajzokat, aranyos, bájos, ámde nagyon idejétmúlt történeteket, sok-sok párbeszéddel és narrációval tarkítva (nemhiába, ez akkoriban hatalmas divat volt), na meg utánozhatatlan hangulatot, egy letűnt kor feledhetetlen, ámde kissé megkopott stílusát. Stan Lee kétségkívül egy élő legenda, de sztorijai néha már-már túlzottan gyerekesek, mondjuk ez nem pont az ő hibája, egyszerűen csak az adott kor igényeihez igazodott, hiszen akkoriban azért több fiatalkorú olvasó volt, mint felnőtt. A képregényeket nagyjából mindenki beskatulyázta, messze volt még az a ’80-as évek, mikor az egész műfaj komolyabb formát kezdett ölteni – szóval ne legyenek akkora elvárásaink, amikor ezt a kiadványt lapozgatjuk. Megszokhattuk már, hogy ezeket a sztorikat mindig más szemmel és megértő szellemmel kell olvasni, és ha az ember képes befogadni ezt a jelenkorban szokatlan formát, végülis egész szórakoztató élményben lehet része. A képregény ezúttal is öt történetet tartalmaz: Pókember amnéziás lesz, és ideiglenesen Oki Doki mellé áll (akik annak idején nézték a ’90-es évekbeli Póki rajzfilmsorozatot, azoknak ismerős lehet ez a sztori), majd megpróbálja visszanyerni emlékezetét, közben még Ka-Zar is az életére tör, legvégül pedig egy új pókirtó robot is a képbe kerül. Lesznek tehát bonyodalmak, nehézségek és kihívások bőven, az események gyorsan pörögnek, ha berántják az embert, észre sem veszi a tömény szöveget. Ennél többet felesleges elmondani a különszámról, aki beszerzi, az már úgyis tudja, mire számíthat, a retro szerelmeseinek pedig, ha még nem hever a polcán, akkor minden bizonnyal épp azon vannak, hogy hozzájussanak egy példányhoz. Egyetlen hibája, hogy kereken egy évet kell várni, mire folytatódik az egész. Természetesen elviselnénk sűrűbb megjelenést, ugyanakkor a hazai képregénypiac jelenlegi helyzetét nézve ez még jó ideig csupán hiú álom marad.  

The Witcher #1: Az elátkozott ház
The Witcher: House of Glass (2014)  

A Vaják regénysorozatot lassan már mindenki ismeri, a lényekben, karakterekben és eseményekben gazdag világ milliókat hódított meg, a belőlük készült videojátékok pedig csak még tovább emelték a népszerűségét. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a témából képregény készült, az már inkább, hogy magyarul is megjelent – de olyan esemény ez, melynek méltán örülni lehet. Már csak azért is, mert Az elátkozott ház című kötet remek olvasmány. Semmi eget rengető, semmi igazán nagyszerű, eredeti ötlet, egyedi képi világ se nagyon, ellenben szórakoztató mivoltához kétség sem fér. Az alkotógárda szerencsére egy, a videojátékoktól és könyvektől különálló történetet alkotott meg a kiadványhoz, még véletlenül sem próbálkoztak meg vele, hogy az eredeti sztorit ültessék át rajzolt formába – annak komplexitása ugyanis jóval több kötetet indokolna, és egyébként sem lenne annyira sok értelme. Az elátkozott ház cselekménye a címben is szereplő nagy kastélyban játszódik, ahol hőseink pihennek meg egy kicsit, és ahol nemsokára furábbnál-furább jelenségek kezdenek el történni. A sztori teljesen egyszerű, nagyjából előre ki lehet számítani, hogy mi fog történni, a nagy fordulatok könnyen kitalálhatóak, ám ezzel együtt is magával ragadó az egész, a rajzstílus pedig tökéletesen idomul a sötét, gótikus fantasy hangulathoz. Gyakorlatilag minden megvan benne, amiért szeretjük a Witcher könyveket és videojátékokat: szörnyek, szellemek, borzongás, átkok, mágia, varázslat és nem utolsó sorban szex. A tökéletestől nagyon messze van, nem mondanám, hogy mindenkinek kötelező, ám a rajongóknak biztosan.