Kissé durva kijelentésnek hangozhat, de gyakorlatilag háromfajta Superman történet létezik. Az elsőben rendszerint valami belső, vagy másik világból
érkező fenyegetéssel kell szembenéznie az Acélembernek, ami kimerül az
oldalakon keresztül csörtető látványos, ámde legtöbbször üres bunyómaratonban,
ahol az „addig püföljük a másikat, amíg egyikőnk ki nem dől” szellemisége
érvényesül. A másodikban leginkább a karakter fizikai és morális értelemben
vett hatalmassága, emberfelettisége kerül középpontba, kihangsúlyozva ezzel
Superman érzékeny lelkét, emellett pedig nevelőszülei és az emberiség iránt
érzett mértéktelen, önzetlen és sokszor naiv, de egyes esetekben pont emiatt szükségszerű
szeretetét. A harmadik kategóriába pedig a különböző eredettörténetek tartoznak
– melyekből további kettőt majd az Eaglemoss sorozatában is láthatunk a
közeljövőben. A lehetőségek tehát eléggé behatároltak az Acélembert illetően,
ezek után nem is csoda, hogy kevés igazán jó képregény fűződik a nevéhez (ezek
közül a legtöbb az előbb említett origin story csoportjába sorolható), de száz
szónak is egy a vége, a lényeg: eddig csak nagyon kevesen éreztek rá a karakter
igazi esszenciájára. Geoff Johns manapság a DC legjobb és legmegbízhatóbb írói
közé tartozik, ámde látszólag még neki is meggyűlt a baja azzal, hogy a figurát
komoly erkölcsi dilemmák elé állítsa, na meg olyan érzelmekben gazdag, megható
történetet alakítson köré, ami hibátlanul összefoglalja Superman lényének
értelmét.
Az Agykeselyű (újabb „frappáns” fordítása ez az Acélember egyik legismertebb és legerősebb ellenfelének, Brainiac-nek) tehát nem eredetsztori, inkább a korábban felsorolt első kettő kategóriába tartozik, illetve azokat keveri össze egy közös fazékba – miközben azért még egy csipetnyi keletkezéstörténetet is tartalmaz. Johns szépen alapoz meg egy kellően grandiózus és epikus mesének, melyben Superman, több múltbéli inkarnációja után végre találkozik az igazi Brainiac-kel (ennek a dolognak a megmagyarázása mondjuk eléggé sántító és pongyola), aki persze minden korábbinál félelmetesebb, terve pedig amilyen egyszerű, épp annyira halálos is. El akarja pusztítani a Földet, összes lakójával együtt, miután magával viszi a lekicsinyített, palackba zárt Metropolist. Voltaképp ez a vonása teszi különlegessé és egyedivé: részben persze Brainiac is a hasonszőrű főgonoszok legrégebbi vonását viseli magán, miszerint világokat semmisít meg, de elsősorban a tudás számára a legfontosabb, amit csakis ő akar birtokolni. Ez a csillapíthatatlan vágy egyszerre teszi őt félelmetessé, rettenthetetlenné és valamiképp szánni valóvá is – hiszen miközben világokat „gyűjt be”, bolygókat igáz le, gyarapítja tudását, tulajdonképpen vajmi keveset ért meg a különböző civilizációk lényegéből, helyette elszigetelve, űrhajójának biztonságában szemléli a végtelen pusztítást.
Mindezek alapján akár még klasszikus is lehetett volna az Agykeselyű, már ha Johns az érzelmi háttér előkészítése után nem vett volna hirtelen fordulatot és nem áldozta volna be a nagy ívű koncepciót a látványos csihi-puhi oltárán. Pedig amúgy képes arra, hogy szétkoptatott gondolatokat szinte már az újdonság erejével mutasson be, ugyanakkor Superman szeretete a bolygó, az emberiség és a családja iránt egyszerűen annyira agyonhasznált ötlet, hogy nélkülöz mindenféle nóvumot – legnagyobbrészt nyilván magától értetődő módon pont Johns összecsapott megoldásai és bugyután megírt párbeszédei okán. És amikor végleg kifullad mindaz a pátosszal kent hősies téma, amivel az Agykeselyű eredetileg működni akart, nem marad más, csak az szokásos adok-kapok, de az legalább marha jól néz ki! Gary Frank alaposan kitett magáért, emberalakjai hitelesek és gyönyörűek, stílusa kifejezetten realista, mint általában, emiatt és a remek panelkezelés miatt mindig tökéletesen tudja az olvasó, hogy mi történik a lapokon, és hogy épp hol jár a sztori. Arról nem is beszélve, hogy szívet melengető pluszt ad az egésznek az a tény, hogy Frank Christopher Reeve összetéveszthetetlen, markáns vonásait rajzolta rá a főhős arcára – ezzel egyszerre emléket állítva és adózva Superman leghíresebb megszemélyesítője előtt.
Azonban a nagyszerű rajz és néhány jó ötlet még kevés az üdvösséghez. Egy olvasmányos, izgalmas és szép képregényhez viszont pont elég, de többet várni tőle egyenesen hiábavaló. Johns rengeteg hibát vét, amellett, hogy nem merül el mélyebben azokban a témákban, amiket a kezdetekben felvet, az már csak hab a tortán, hogy a finálé is össze van csapva (Superman szépen elpüföli a bepánikolt Brainiac-et, aztán otthagyja), bár, mivel ez az egész a New Krypton című sorozat tulajdonképpeni felvezetése, ez talán valamennyire érthető is. Az Agykeselyű részben csalódást keltő bizonyítéka annak, hogy nem minden arany, ami Geoff Johns, ugyanakkor ettől függetlenül szórakoztató, szemet gyönyörködtető pompába csomagolt képregény, amit az Acélember rajongói nyugodtan és bátran a kezükbe vehetnek. Sőt, figyelembe véve, hogy Superman történetei mindigis egy monoton diagramon mozogtak, önmagához mérve ez az alkotás még egy emberes vállon veregetést is megérdemelhet.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #27 – Superman: Agykeselyű (2018)
Action Comics #866-870 (2008)
Az Agykeselyű (újabb „frappáns” fordítása ez az Acélember egyik legismertebb és legerősebb ellenfelének, Brainiac-nek) tehát nem eredetsztori, inkább a korábban felsorolt első kettő kategóriába tartozik, illetve azokat keveri össze egy közös fazékba – miközben azért még egy csipetnyi keletkezéstörténetet is tartalmaz. Johns szépen alapoz meg egy kellően grandiózus és epikus mesének, melyben Superman, több múltbéli inkarnációja után végre találkozik az igazi Brainiac-kel (ennek a dolognak a megmagyarázása mondjuk eléggé sántító és pongyola), aki persze minden korábbinál félelmetesebb, terve pedig amilyen egyszerű, épp annyira halálos is. El akarja pusztítani a Földet, összes lakójával együtt, miután magával viszi a lekicsinyített, palackba zárt Metropolist. Voltaképp ez a vonása teszi különlegessé és egyedivé: részben persze Brainiac is a hasonszőrű főgonoszok legrégebbi vonását viseli magán, miszerint világokat semmisít meg, de elsősorban a tudás számára a legfontosabb, amit csakis ő akar birtokolni. Ez a csillapíthatatlan vágy egyszerre teszi őt félelmetessé, rettenthetetlenné és valamiképp szánni valóvá is – hiszen miközben világokat „gyűjt be”, bolygókat igáz le, gyarapítja tudását, tulajdonképpen vajmi keveset ért meg a különböző civilizációk lényegéből, helyette elszigetelve, űrhajójának biztonságában szemléli a végtelen pusztítást.
Mindezek alapján akár még klasszikus is lehetett volna az Agykeselyű, már ha Johns az érzelmi háttér előkészítése után nem vett volna hirtelen fordulatot és nem áldozta volna be a nagy ívű koncepciót a látványos csihi-puhi oltárán. Pedig amúgy képes arra, hogy szétkoptatott gondolatokat szinte már az újdonság erejével mutasson be, ugyanakkor Superman szeretete a bolygó, az emberiség és a családja iránt egyszerűen annyira agyonhasznált ötlet, hogy nélkülöz mindenféle nóvumot – legnagyobbrészt nyilván magától értetődő módon pont Johns összecsapott megoldásai és bugyután megírt párbeszédei okán. És amikor végleg kifullad mindaz a pátosszal kent hősies téma, amivel az Agykeselyű eredetileg működni akart, nem marad más, csak az szokásos adok-kapok, de az legalább marha jól néz ki! Gary Frank alaposan kitett magáért, emberalakjai hitelesek és gyönyörűek, stílusa kifejezetten realista, mint általában, emiatt és a remek panelkezelés miatt mindig tökéletesen tudja az olvasó, hogy mi történik a lapokon, és hogy épp hol jár a sztori. Arról nem is beszélve, hogy szívet melengető pluszt ad az egésznek az a tény, hogy Frank Christopher Reeve összetéveszthetetlen, markáns vonásait rajzolta rá a főhős arcára – ezzel egyszerre emléket állítva és adózva Superman leghíresebb megszemélyesítője előtt.
Azonban a nagyszerű rajz és néhány jó ötlet még kevés az üdvösséghez. Egy olvasmányos, izgalmas és szép képregényhez viszont pont elég, de többet várni tőle egyenesen hiábavaló. Johns rengeteg hibát vét, amellett, hogy nem merül el mélyebben azokban a témákban, amiket a kezdetekben felvet, az már csak hab a tortán, hogy a finálé is össze van csapva (Superman szépen elpüföli a bepánikolt Brainiac-et, aztán otthagyja), bár, mivel ez az egész a New Krypton című sorozat tulajdonképpeni felvezetése, ez talán valamennyire érthető is. Az Agykeselyű részben csalódást keltő bizonyítéka annak, hogy nem minden arany, ami Geoff Johns, ugyanakkor ettől függetlenül szórakoztató, szemet gyönyörködtető pompába csomagolt képregény, amit az Acélember rajongói nyugodtan és bátran a kezükbe vehetnek. Sőt, figyelembe véve, hogy Superman történetei mindigis egy monoton diagramon mozogtak, önmagához mérve ez az alkotás még egy emberes vállon veregetést is megérdemelhet.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #27 – Superman: Agykeselyű (2018)
Action Comics #866-870 (2008)
