Korábban már rengeteg méltattam a végre magyarul is megjelenő Blacksad című francia képregénysorozatot, így nem szeretnék felesleges
szájtépésbe belemenni arról, hogy mennyire kötelező a mű, még azok számára is,
akiknek eddig csak a Marvel és a DC alkotásai jelentették a műfaj igazi
nagyágyúit. Lényeg a lényeg, az eredetileg spanyol illetőségű szerzőpáros
Amerika egyik legsötétebb időszakát antropomorf állatokkal felelevenítő, a
koncepciót noir-elemekkel megtoldó képregényére érdemes odafigyelni – enyhe
kifejezés, hogy az első két epizódot minden magára valamit is adó olvasónak a
polcán kell tudnia. És itt a legújabb, immáron harmadik rész, a Vérvörös
lélek, mely tovább folytatja a remekül megkezdett vonalat: friss
történettel gazdagítja John Blacksad világát, egy még szerteágazóbb és
körmönfontabb eseménnyel járul hozzá a széria nagyszerűségéhez. Teszi mindezt
úgy, hogy gyakorlatilag kölcsönveszi az Árnyak között erős hard boiled
ponyvakrimis hangulatát és a Hófehér nemzet csavarosabb, fordulatokkal
teli történetvezetését, ezeket az erényeket kombinálva pedig egy sajátosan
nyomasztó atmoszférával rendelkező képregényt kapunk, amit természetesen nyugodt
szívvel oda lehet tenni elődei mellé a polcra, méltó helyen van közöttük.
Az alkotóknak eddig is remekül sikerült elhelyezniük a sztorit és a karaktereket az ’50-es évek forrongó Amerikájában, mely velejéig korrupt, bűntől és rasszizmustól belterjes. Ahol a szövevényes szálak egészen a legfelsőbb körökig vezetnek, olyan befolyásos, minden hájjal megkent személyekig, akik hatalmuk révén voltaképp érinthetetlenek, így gyakorlatilag mindent megtehetnek, ami csak hozzásegítheti őket gátlástalan céljaik eléréséhez – eszközeik korlátlanok. A Vérvörös lélekben ezt a becstelen, mégis az igazságosság álcájával takaródzó erőt a különböző kormányügynökségek jelentik, akik könyörtelen boszorkányüldözést folytatnak a kommunistának gondolt értelmiség ellen, féltve őrzött atomtitkok megóvása közepette. Ebbe a paranoiás légkörbe csöppen bele a jelenleg egy öreg milliomos testőreként dolgozó Blacksad Las Vegasban, egy tudós rejtélyes meggyilkolásának apropóján. Megint nyakig merül a mocsokban, ahogy az lenni szokott, ám ezúttal jóval komolyabb a játszma, mint korábban: tele politikai botrányokkal, a vörös terrortól való (legtöbbször totálisan alaptalan) félelemmel, erőteljes Mccarthyzmussal, törtető politikusokkal, burjánzó korrupcióval és természetesen a ballonkabátos detektívsztorikban elmaradhatatlan femme fatale-al. A Vérvörös lélek története bár kevésbé klisés, mint elődei, ezzel együtt is kiszámíthatóbb a végeredmény, de az ismerős sablonok nem szabnak gátat annak, hogy saját hangja legyen, mind a szérián, mind a zsáneren belül.
A deprimáló közeget tovább fokozza az a tény, hogy ezúttal koszos nyomornegyedek és bűzlő sikátorok helyett a felső tízezerhez közelálló burzsoá népek közé nyerhetünk betekintést, ám ez a kívülről makulátlan, fényűző miliő legalább annyira romlott, ha nem jobban, mint a piti bűnözőkkel teli gettók. Egykori náci tudósok, holokauszt-túlélők és a feketelisták megíródásának árnyékában a Vérvörös lélek példásan mondja fel az ’50-es évek Amerikájának toposzait, erős korszellemmel megtámogatva, a rideg hangulatot pedig diszkrét humorral igyekszik néha-néha feloldani és színesebbé tenni. Ehhez remekül társulnak a gyönyörű rajzok, melyeknek ráadásul a színviláguk megint merőben más, mint korábban. Míg az első epizódban fekete, a másodikban pedig fehér árnyalatok uralkodtak, ezúttal egyértelműen a vörös szín az, ami egész végig dominál, a szokásos kitűnő panelkezelés mellett, és mint korábban, a karakterekre elég csak ránézni, hogy rögtön tudjuk milyen jellemvonásokkal rendelkeznek.
Azt hiszem, ennyi pozitív jelző után felesleges tovább fejtegetnem, mennyire jó lett a harmadik Blacksad kötete, hogy milyen egyedi módon teszi hozzá a magáét az eddigi két epizódhoz, még a sűrűn előforduló ősrégi klisék ellenére. Az egyetlen hiba, amit fel lehetne róni neki, hogy talán egy kicsit gyengébb, mint a Hófehér nemzet, egyes szálakat nem dolgoztak ki eléggé, némelyik témába mélyebben is belemehettek volna, de ez a probléma nagyon elenyésző a képregény jó tulajdonságaihoz képest. A Vérvörös lélek a tavalyi év egyik legkellemesebb olvasmánya, nem csak egy egyszeri mű, egy hamar elmúló élmény, inkább egy hosszú ideig tartó ringató macskadorombolás, amit bármeddig el tudna viselni az ember. Nehéz lesz kibírni a következő részig.
Blacksad #3: Vérvörös lélek (2017)
Blacksad: Âme rouge (2005)
Az alkotóknak eddig is remekül sikerült elhelyezniük a sztorit és a karaktereket az ’50-es évek forrongó Amerikájában, mely velejéig korrupt, bűntől és rasszizmustól belterjes. Ahol a szövevényes szálak egészen a legfelsőbb körökig vezetnek, olyan befolyásos, minden hájjal megkent személyekig, akik hatalmuk révén voltaképp érinthetetlenek, így gyakorlatilag mindent megtehetnek, ami csak hozzásegítheti őket gátlástalan céljaik eléréséhez – eszközeik korlátlanok. A Vérvörös lélekben ezt a becstelen, mégis az igazságosság álcájával takaródzó erőt a különböző kormányügynökségek jelentik, akik könyörtelen boszorkányüldözést folytatnak a kommunistának gondolt értelmiség ellen, féltve őrzött atomtitkok megóvása közepette. Ebbe a paranoiás légkörbe csöppen bele a jelenleg egy öreg milliomos testőreként dolgozó Blacksad Las Vegasban, egy tudós rejtélyes meggyilkolásának apropóján. Megint nyakig merül a mocsokban, ahogy az lenni szokott, ám ezúttal jóval komolyabb a játszma, mint korábban: tele politikai botrányokkal, a vörös terrortól való (legtöbbször totálisan alaptalan) félelemmel, erőteljes Mccarthyzmussal, törtető politikusokkal, burjánzó korrupcióval és természetesen a ballonkabátos detektívsztorikban elmaradhatatlan femme fatale-al. A Vérvörös lélek története bár kevésbé klisés, mint elődei, ezzel együtt is kiszámíthatóbb a végeredmény, de az ismerős sablonok nem szabnak gátat annak, hogy saját hangja legyen, mind a szérián, mind a zsáneren belül.
A deprimáló közeget tovább fokozza az a tény, hogy ezúttal koszos nyomornegyedek és bűzlő sikátorok helyett a felső tízezerhez közelálló burzsoá népek közé nyerhetünk betekintést, ám ez a kívülről makulátlan, fényűző miliő legalább annyira romlott, ha nem jobban, mint a piti bűnözőkkel teli gettók. Egykori náci tudósok, holokauszt-túlélők és a feketelisták megíródásának árnyékában a Vérvörös lélek példásan mondja fel az ’50-es évek Amerikájának toposzait, erős korszellemmel megtámogatva, a rideg hangulatot pedig diszkrét humorral igyekszik néha-néha feloldani és színesebbé tenni. Ehhez remekül társulnak a gyönyörű rajzok, melyeknek ráadásul a színviláguk megint merőben más, mint korábban. Míg az első epizódban fekete, a másodikban pedig fehér árnyalatok uralkodtak, ezúttal egyértelműen a vörös szín az, ami egész végig dominál, a szokásos kitűnő panelkezelés mellett, és mint korábban, a karakterekre elég csak ránézni, hogy rögtön tudjuk milyen jellemvonásokkal rendelkeznek.
Azt hiszem, ennyi pozitív jelző után felesleges tovább fejtegetnem, mennyire jó lett a harmadik Blacksad kötete, hogy milyen egyedi módon teszi hozzá a magáét az eddigi két epizódhoz, még a sűrűn előforduló ősrégi klisék ellenére. Az egyetlen hiba, amit fel lehetne róni neki, hogy talán egy kicsit gyengébb, mint a Hófehér nemzet, egyes szálakat nem dolgoztak ki eléggé, némelyik témába mélyebben is belemehettek volna, de ez a probléma nagyon elenyésző a képregény jó tulajdonságaihoz képest. A Vérvörös lélek a tavalyi év egyik legkellemesebb olvasmánya, nem csak egy egyszeri mű, egy hamar elmúló élmény, inkább egy hosszú ideig tartó ringató macskadorombolás, amit bármeddig el tudna viselni az ember. Nehéz lesz kibírni a következő részig.
Blacksad #3: Vérvörös lélek (2017)
Blacksad: Âme rouge (2005)
