Kritika
The Cloverfield Paradox
Kritika
Egy ismeretlen hely, ahol jó forgatókönyvíró és jó rendező még nem járt.
Az egész Cloverfield mizéria 2007-ben kezdődött. Egy semmiből felbukkanó előzetessel és a Szabadság-szobor fejével, ami egy ismeretlen erő hatására Manhattan forgalmas utcáin kötött ki, miközben mindenhol sikítozó emberek menekültek valami elől, égő járművek és omladozó felhőkarcolók között. Senki sem tudta mi ez, azt sem, hogy egyáltalán rendes mozifilmről van-e szó (ekkor a projektnek még címe sem volt), csak azt tudta mindenki, hogy ezt a valamit látni kell, mégpedig minél előbb. Amikor egy évvel később végre megérkezett az immáron Cloverfield-re hallgató film, és kiderült, hogy az akkoriban divatos found footage alműfaj egyik képviselőjét üdvözölhetjük benne, ráadásul az egész voltaképp egy egyedi módon leforgatott földönkívüli inváziós szörny-mozi, természetesen rögtön rá is haraptak a nézők. Hála részben a hatásos internetes vírusmarketingnek, amit azóta sokan leutánoztak, és még ha sokak tetszését nem is nyerte el (köztük az enyémet sem, de ez most mellékes), azt el kell ismerni, hogy a kedvelt J.J. Abrams produceri felügyeletével készült alkotás valóságos filmes trendet teremtett. A kritikai és anyagi siker ellenére azonban csak nem akart megszületni az a félévente belengetett folytatás, egészen 2016-ig, amikor is, az eredetihez hasonlóan szintén a semmiből megérkezett a Cloverfield Lane 10, mely egy teljesen más hangot ütött meg, mint az előző, és ugyan kapcsolódott ahhoz, de csak nagyon-nagyon lazán.  



Az ismételt diadal után pedig gyorsan egyértelműsítve lett: itt kérem szépen univerzumépítés lesz, antológia formában, további epizódokkal, melyek ugyanabban a világban játszódnak, de műfajilag élesen eltérnek majd – mintegy bátor kísérletezésként funkcionálnak, ami a jelenlegi hollywoodi filmgyártásra amúgyis ráfér. A frencsájz harmadik szelete, a The Cloverfield Paradox (korábban God Particle) szintén új pályára merészkedik: a káosz szélén táncoló nagyváros és egy klausztrofób atombunker után a hideg űrbe viszi el a nézőt. 2028-ben járunk, a Shepard nevű űrállomáson, ahol a nemzetközi összefogás keretén belül egy héttagú legénység azon fáradozik, hogy egy veszélyes kísérlet formájában végtelen energiával lássa el a Földet, ahol évek óta komoly éhínséggel és energiaválsággal küszködik az emberiség, a káosz egyre nagyobb méreteket ölt és egy lehetséges világháború is a küszöbön van. Az egyik sokadik próbálkozás után azonban a bolygó eltűnik, a fedélzeten pedig furcsa, megmagyarázhatatlan és felkavaró dolgok kezdenek történni az állomás legénységével.  



A The Cloverfield Paradox eredetileg valamikor idén tavasszal került volna mozikba, majd miután már a premier elhalasztásáról pletykáltak, hirtelen kikerült egy előzetes és a váratlan bejelentés, hogy a trailertől számított két órán belül a teljes film streamelhető lesz a Netflix jóvoltából – ezzel az alkotás kvázi történelmet írt. Kár, hogy mindehhez egy legjobb esetben is középszar film járult hozzá. Az a helyzet ugyanis, hogy bár bizakodásra adhatott volna okot, hogy a The Cloverfield Paradox-ot a népszerű adatszolgáltató vette a szárnyai alá, valószínűleg az igazság ennél sokkalta szomorúbb. Mivel, ha lehet hinni a pletykáknak, akkor nagyon úgy tűnik, hogy mikor a Paramount stúdió látta, hogy mennyire pocsék az amúgy 45 millió dollárból készült film, gyorsan odaadta a Netflix-nek, hogy így próbálja meg a lehető legjobban minimalizálni a várható veszteséget. És most jöjjön a következő hidegzuhany: a The Cloverfield Paradox-nak eredetileg az égadta egy világon semmi köze nem volt a Cloverfield frencsájzhoz, egy teljesen önálló sci-finek készült, így természetesen az összes olyan jelenetet, ami a széria előző két darabjához kapcsolja, csak utólag forgattak hozzá. Igaz, hogy a Cloverfield Lane 10 is ebben a cipőben járt, de azt még valahogy bele lehetett tuszkolni ebbe a koncepcióba, egy sci-fi/űrhorror azonban, főleg ilyen tálalásban, már sokkal nyögvenyelősebben adható el.  



Mondjuk még így is jobban járt a film, mintha eredeti formájában került volna bemutatásra: már ha egyáltalán volt erre valami komolyabb esély, és nem maradt volna, még a neves színészgárda (akik persze csak a tehetségüket tudják pocsékolni egy ilyen filmben) ellenére is dobozban az egész. Merthogy nyilván önmagában nem sokan lettek volna kíváncsiak rá, a különböző problémák pedig egyből homlokon csapják a nézőt – és a túlerőltetett, görcsös igyekezet, hogy a sztorit a Cloverfield sorozat részévé tegyék, csak egy gond a sok közül. A klisés, teljesen sablonos ezeréves tulajdonságokkal, „ezt már vagy ezer hasonszőrű filmben láthattuk”-történettel operáló cselekmény inkább gyilkolja az élményt, a maga párhuzamos dimenzióival, az űrállomás szűkös folyosói miatt indokolt nyomasztó bezártság-érzetével, és a rengeteg csúfsággal, amivel a legénység tagjai kénytelenek szembesülni. Csak annyi a bibi, hogy mindezt már a tavalyi Élet is tudta (ráadásul jobban), meg előtte A gömb, korábban a Halálhajó, és még úgy kismillió másik sci-fi, amiből ez a film is előszeretettel lopkod. Ezt tetézik az érdektelen, semmilyen, egydimenziós karakterek, a kidolgozott érzelmi töltet és az olajozott csapatdinamika hiánya, a borzalmas párbeszédek, aztán akkor még a legénység egyes tagjainak paródiába illő reakcióiról nem is beszéltem, amiket az amúgy szintén feszültség nélküli történésekre tesznek.  



Ennek tetejébe nem elég, hogy maga a film rossz, de ügyetlenkedésével még a Cloverfield franchise-t is ledegradálja. Azzal, hogy egy olyan idővonalba helyezi a cselekményt, mely csak nagyon erőlködve - vagy jobban mondva egyáltalán nem - egyeztethető össze az előzményekkel, továbbá azzal, hogy egy levegőben lógó totál kidolgozatlan Földön játszódó mellékszállal egészíti ki a történetet, magával ránt egy egyedinek induló elgondolást, ami eredetileg arra volt hivatott, hogy új színt vigyen a hollywoodi stúdiófilmek világába. A The Cloverfield Paradox azonban minden szempontból hatalmas melléfogás, ami lényegében az innen-onnan összelopkodott, logikátlan forgatókönyvön bukja a legnagyobbat, mivel az olcsó írói megoldásoknak köszönhetően ebben a sztoriban az égvilágon minden megtörténhet, ami elvileg majdhogynem korlátlan fantáziálgatást biztosít a szerzőknek, akik persze képtelenek ezzel a lehetőséggel élni, és inkább arra használják fel a potenciálokat, hogy odahányjanak egy sor levegőből kapott brutális jelenetet, hogy aztán „kit érdekel” és „mindent lehet” alapon ne magyarázzák meg egyiket se.  



Ezek után csak két dolgot tudok remélni. Az egyik, hogy a jövőbeli filmek, melyeket mozis bemutató helyett a nagy stúdiók végül lepasszoltak a Netflix-nek (gondolok itt főleg Alex Garland Expedíciójára) nem gyenge minőségük miatt jutottak erre a sorsra. A másik bizodalmam pedig, hogy az elvileg októberben debütáló legújabb Cloverfield darab, az Overlord (ami a Második Világháború vége felé, 1944-ben fog játszódni, okkult nácikkal a középpontban) nem csak egy, már régóta dobozban veszteglő eladhatatlan film, amihez hozzátoldottak még egy-két Cloverfield-es kapcsolódási pontot, hogy jobb híján a ráhúzott név okán termelhessen valami kis nyereséget egy amúgy teljesen sematikus, sótlan produkció.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
The Cloverfield Paradox
Egy ismeretlen hely, ahol jó forgatókönyvíró és jó rendező még nem járt.
Démonok között (The Conjuring)
Ördögűzős tiszteletadás.
Bright
Sötétkék zsaruk.
Bőrpofa (Leatherface)
Ó Texas, te csodás!
The Punisher: Első évad (The Punisher: Season One)
A háború drog.