Kritika
Fekete Párduc (Black Panther)
Kritika
Black powa'!
Az egész Fekete Párduc-jelenségről (mármint a film kritikai és közönségsiker övezte dicsfényes részére értve) egy dolog jut az eszembe. Megvan a Public Enemy-től (akiknek a plakátja mellesleg ott lóg az egyik jelenetben egy lakás falán) a „Don’t Believe the Hype” című nóta? Na, ez dióhéjban tökéletesen össze is foglalja a Marvel moziverzumának szám szerint 18. darabja körül kialakult hatalmas imádatot, ami olyan monumentális magaslatokig jutott, hogy sokan már egyenesen a stúdió legjobb filmjének mondják, de legalábbis egy nagyon-nagyon bátor alkotásnak, ami „végre középpontba tesz egy olyan sokat mellőzött népcsoportot, akiket a popkultúrában eddig nemigazán láthattunk túlságosan tevékeny szerepekben tetszelegni”. Előbbi megállapítással kapcsolatban azért érheti némi szó a ház elejét (de erre majd még visszatérünk), ám utóbbi viszont félig-meddig megállja a helyét. Ugyanis a Fekete Párduc, mint film, a feketék egyik hosszú múltra visszatekintő áhítozásának beteljesítése, etnikumuk egy olyan fiktív világba való belehelyezése, ahol abszolút övék a domináns szerep, és ahol végre levetkőzhetik a több száz éves sztereotípiákat, az irányukba tett erős, rasszista felhangokkal együtt. Ebből a szempontból valóban bátor mű (meg abból is, hogy lélekben már mindenki a Végtelen háborút várja, de azért 2 hónappal előtte még beszúrnak egy sokadik eredet-sztorit), erőteljesen merész lépést tesz az újító szándék felé, miközben megpróbál kicsivel több lenni egy hagyományos, tradicionális szuperhősfilmnél – ami, bár csak komoly fenntartásokkal, de azért mégiscsak sikerül neki valamennyire.  



Való igaz, korábban is készültek már afroamerikai főszereplővel operáló képregényfilmek (innen is emlékezzünk szegény Wesley Snipes-ra és lassan a feledés homályába vesző Pengéjére), csak hát a 2010-es évek Hollywoodjában, ahol már egyetlen rossz szótól is valóságos gyűlölethullám söpör végig az egész világon, és ahol már hányásig tolják le az eltúlzott polkorrektséget az emberek torkán, egyre többeknek lesz szelektív a memóriája. De tény, hogy ilyen, elsősorban fekete karakterekkel funkcionáló 200 milliós blockbuster-monstrumot még nem termelt ki magából ezelőtt a filmipar, és hasonló illetőségű, múltbéli társaival szemben itt jóval nagyobb hangsúlyt kap a származás témája is. Egy ilyen volumenű produkció néhány esztendővel ezelőtt még szinte elképzelhetetlen lett volna, de a jelenkor hiperérzékeny társadalmában értelemszerűen már bebetonozott helye van (akár még azt is mondhatnánk, hogy szükségszerű volt), ami alapjában véve még nem baj, feltéve, ha az alkotók ismerik a mértéket. Márpedig a Fekete Párduc legalább annyira nem tolja túl a feketék dicsőségének vég nélküli érzékeltetését, ahogy például a Wonder Woman sem tette ugyanezt a szignifikáns feminizmussal. Lehetséges, hogy ezen a megállapításon sokan derülni fognak, ugyanakkor egy kitalált, külvilágtól elzárt, ultramodern, futurisztikus technológiával működő, ezáltal pedig kvázi önellátó afrikai ország környezetében teljesen magától értetődik, hogy a társadalmat, a berendezkedést és az uralkodói réteget is úgy ábrázolják, hogy az belesimuljon az összképbe (ergo a rászabott keretek között maximálisan hiteles), a karakterek pedig ennek megfelelően reagálnak a hatáskörükön kívül élő fajtársaik örökös és persze a való életben is előforduló problémáira.  



Középpontban Wakanda új királyával, T’Challa-val, aki apja tragikus halála után kénytelen a trónra ülni, ezzel egy egész állam irányításának felelősségét és saját népének összes terhét kénytelen a vállára venni. Kicsivel az Amerika Kapitány: Polgárháború eseményei után járunk. A világ rohamos iramban változik, ez a változás pedig nemsokára eléri az elszigetelt afrikai országot is, akik eddig nemigen szándékoztak beleavatkozni a Föld többi részének életébe, gondjaiba, ahogy elnyomott testvéreik megsegítésén sem fáradoztak túlzottan. T’Challa a Fekete Párduc emberfeletti erejét és Wakanda uralkodói székét birtokolva igyekszik magára ölteni a jó király szerepét, miközben felül kell emelkednie azokon a hibákon, melyeket ősei követtek el, ezen felül még a trónját bitorló veszélyes ellenféllel is muszáj felvennie a harcot. Ezek alapján csípő nélkül ráaggatható a filmre a szokásos és amúgy egyre inkább fárasztó szuperhős-eredetsztori bélyege, miszerint a viszonylag még tapasztalatlan főhős erejét (jelen esetben frissen megszerzett titulusát) próbálgatva szeretne megfelelni önmagának és azoknak az embereknek, akik a segítségére szorulnak, emellett saját démonaival is le kell számolnia, na meg a kötelező főellenséggel, aki általában a világot szeretné uralni, csakhogy a Fekete Párduc kísérletet tesz arra, hogy ezeket az unalomig ismert kliséket más módon mutassa be.   



Voltaképp egy királydráma ez, annak minden elvárt színpadiasságával együtt, de a szokásos sablonoktól függetlenül (hiszen ezt már a Thor is tudta korábban) érdekes politikai szálat csempész bele a történetbe, és a való világ társadalmi gondjaira sem felejt el úton-útfélen reflektálni. Mert annak ellenére, hogy Ryan Coogler rendező és a filmért felelős szakemberek (túlságosan is) csúcsra járatják a sci-fi hangulatot/díszleteket, tele rakják a történetet mindenféle csúcsszuper kütyüvel, jövőszerű technológiával, spirituális álomterekkel, sőt, még páncélozott harci orrszarvúkkal is (ennek köszönhetően Wakanda úgy fest, mint egy bolygó A galaxis őrzőiből), a téma igencsak személyes és emberi hangulatot üt meg. Az elzárt ország akármennyire szeretne kimaradni a külvilág nyűgjeiből, a közösséget belülről különféle, népet széthúzó konfliktusok rágják, ami magával hozzá azokat a kérdéseket, hogy vajon jó dolog-e kivonni Wakanda népét a globalizáció lehetőségeiből, és T’Challa, mint király, tovább örökítse-e ősei elzárkózó hagyományait, vagy inkább mutassa meg királyságát a világnak, ezáltal biztosítva országa jövőjét és a szegények, elesettek megsegítését? Gyakorlatilag a Fekete Párduc ebben próbál meg elkülönülni a zsánerbéli társaitól: közérthető, mégis fajsúlyos, nagyonis aktuális üzeneteket szeretne közölni, némiképp túlmutatni megszokott Marvel-mintán – azaz elsősorban szórakoztatni, de közben azért elgondolkodtatni is.  



A szórakoztatás zokszó nélkül sikerül neki. Bár nincs új a nap alatt, ahogy a speciális effektusokat is láthattuk már ezer másik helyen, más formában, a koreográfiák hozzák a kötelezőt, mindenféle plusz nélkül, és hát az MCU-filmeknél már tényleg kötelező jelleggel szereplő infantilis poénkodás sem maradhat ki (amiből mondjuk most legalább kevesebb van, de ami van, azt pont a lehető legrosszabb pillanatokban sütik el), azt nem lehet tőle elvitatni, hogy végig leköti a nézőt, és immár sokadszorra kalauzol el minket egy csodálatos, lenyűgözően színes-szagos univerzumba, ahol mindig jó részese lenni egy új kalandnak. Sőt, ezúttal a találó alapkonfliktushoz végre egy valamirevaló főellenség is társul: Erik Killmonger nyugodtan beállhat a kevés igazán jó MCU-s antagonista mellé. T’Challa és a közte lévő szembenállás két szélsőséges álláspont egymásnak feszülése, amit nem lehet szép szavakkal és normális kommunikációval elsimítani, ez az ellentét vért kíván, méghozzá olyan sokat, hogy abba egy egész ország beleremeg. Míg előbbi az izolációt és saját népe védelmét tartja szem előtt, addig utóbbi kíméletlen bosszút állna minden egyes elnyomón és azok összes családtagján. A színészek nagyszerűen elvégzik a rájuk kiszabott feladatot: Chadwick Boseman remekül alakítja a főhőst, Michael B. Jordan karrierje egyik legjobbját nyújtja (időnként még a főszereplőre is rálicitálva), a gyengébbik nem felhozatala sem elhanyagolható, határozottságot és erőt sugároznak, anélkül, hogy feleslegesen túltolt beleerőltetés-szaga lenne a dolognak.  



Jogos kérdés, hogy miután ennyi szépet és jót írtam a Fekete Párducról, akkor mégis mi lehet vele a probléma, ami miatt értetlenül állok az előtt a hatalmas hype előtt, ami már a bemutatása előtt körülölelte az egész produkciót? Nos, attól függetlenül, hogy Coogler már többedszerre bizonyítja be, hogy nagyon ért a rendezéshez, a karakterekhez és a személyes, emberi témák kihangsúlyozásához (ami egy többszáz milliós látványfilmnél elég nagy szó), a politikai szál néhol meg-megbicsaklik, amíg végül nincs más hátra, minthogy a nagyjából 2 óráig gyűrűző, lassan építkező konfliktust közönséges bunyóval rendezzék le, mintha azzal a világon bármit meglehetne oldani. És végülis meg is lehet, hiszen egy szuperhősfilmről van szó, csak az arányokat nem találták el megfelelően. Ehhez jönnek még a szokásos problémák, túlságosan kiszámítható a történet, az egész sokkal maradandóbb, sokkal nagyobb volumenű prezentálást indokolna, ámde a lehetőségeket legtöbbször csak nyögvenyelősen tudták kiaknázni. Az vitathatatlan, hogy egy ilyesféle sztorit érdemes elmesélni, hiszen könnyen hozzájárulhat ahhoz, hogy a Marvel stúdió filmjei valamivel felnőttesebbek és komolyabbak legyenek, ne csak a megszokott színvonalat nyújtsák, de a Fekete Párduc, ellentétben például a Polgárháborúval nem elég bátor és kidolgozott, hogy ezt jobban csinálja – mondom ezt úgy, hogy már az sem volt minden ízében tökéletes film, sőt! Mindazonáltal egy érdekes színfoltja ez a Marvel moziverzumának, még ha félre is ment egy kicsit, ez a cica attól még eléggé élesen karmol.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Halloween
Michael Myers visszatért, és negyven éve nem volt ilyen jó formában.
Luke Cage: Második évad (Luke Cage: Season Two)
Ha nagyobb a büszkeség, nagyobb a bukás.
Halloween III: Boszorkányos időszak (Halloween III: Season of the Witch)
Ünnepi rémálom.
Halloween II
Kórház a rémület szélén.
Venom
Pókember-univerzum Pókember nélkül, avagy a gumiszörny közbelép.