Kritika
A víz érintése (The Shape of Water)
Kritika
Amélie csodálatos élete a Fekete Lagúna szörnyével.
Kis hazánkban, egyes filmes fórumokon túlbuzgó értetlenséget, sok esetben konkrét felháborodást szült Guillermo del Toro új filmjének 13 Oscar-jelölése, ami egyeseket csak még jobban megerősített abban, hogy az Akadémia évről évre mélyebbre merül a kommersz giccs és cukormáz jó ízlést feszegető posványában. A víz érintése végül 4 aranyszoborral mehetett haza (megkapta többek közt a Legjobb film és a Legjobb rendezés kategóriában), ez természetesen csak még jobban tetézte az amúgyis szélsőséges gondolatokat, miszerint egy egyébként erősen középszerű alkotás csupán azon okokból volt ennyire népszerű a rangos díjátadón, mert egyrészt aktuális témákat érint, másrészt pedig kényszeredetten tolja előtérbe a manapság kiemelten népszerű polkorrekt felhangokat, egy olyan világot bemutatva, ahol gyakorlatilag a fehér embert gonosznak, a gyengébbik nemet, na meg az egyéb, bőrszínük, vagy épp szexuális beállítottságuk miatt „másoknak” titulált szereplőket csupa jószívű, pozitív karakterekként mutatja be. Mindezt úgy, hogy maga a cselekmény nem egy légből kapott fantáziavilágban játszódik, hanem a ’60-as évek kommunista-paranoia és a szovjet ellenséggel párhuzamosan zajló fegyverkezési verseny tépte Amerikájában – Doug Jones víziszörnyén kívül nincs benne semmiféle természetfeletti. Azt mondjuk még véletlenül sem állítom, hogy a film kizárólag az előbb felsorolt elemek miatt nyerte el a zsűri nagymértékű tetszését (bár biztosan volt benne szerepük), az Akadémia döntését és a széleskörű kritikai elismerést inkább egy, a kelet-európai ember számára nehezen dekódolható dolognak tudnám be.     



A víz érintése nagyjából ugyanazért részesült ennyire egyöntetű tapsviharban, mint például a Kaliforniai álom: egy mostanában méltatlanul elhanyagolt, az amerikaiak körében különösen kedvelt klasszikus időszakot elevenít fel, ezzel együtt pedig minden ízében a régimódi filmes iskola hagyományait követi. Sőt, del Toro filmje még ennél is továbbmegy, nem csak a klasszikus musicalek (amit hogy a fenébe ne, már hosszú évtizedek óta igazi infantilis imádattal bálványoz Hollywood), hanem a fekete-fehér némafilmek és a mozi hőskorának romantikus örökzöldjei előtt is tiszteleg. És a felsorolásnak itt még korántsincs vége, hiszen A Fekete Lagúna szörnye párhuzam egyértelmű, még maga del Toro sem különösebben titkolta, hogy a fő inspirációt Jack Arnold klasszikusa jelentette. És valóban: A víz érintése ugyanannyira óda a szörnyfilmek felé, mint ahogy a Tűzgyűrű az otaku szubkultúra, vagy a Bíborhegy volt a kísértetfilm alműfaja felé. Csak amíg előző kettő minősége néhol igencsak kifogásolható volt, addig del Toro legújabb rendezése már sokkal könnyedebb módon veszi az akadályokat, és sokkalta jobban illeszkedik a rendező életművébe is. Tulajdonképpen most sem csinál nagyon mást, mint eddigi karrierje során, de azt legalább majdhogynem kifogástalanul teszi: veszi a dél- és közép-amerikai mágikus és realista irányzat összes jellemzőjét, átülteti mozgóképes formába, miközben mindezt egy szürreális és bizarr szerelmi szálra fűzi fel. Megkockázatom, még saját egyéni művészi látásmódját is sikerült valamennyire megőriznie, ami mellesleg sajnos sosem volt túl nagy divat az Álomgyárban.  



Mindazonáltal, bár a forgatókönyv semmi olyat nem rejt magában, melyet ne láttunk volna már több tucatszor, a történetet ennek megfelelően a „sablonos”, „elkoptatott”, „kiszámítható” címkéknél jobb jelzőkkel aligha lehet illetni, a filmet mégis a remekül megírt karakterek viszik el a hátukon. A színészek egytől-egyig kiváló alakítást nyújtanak, a szűk lehetőségekhez képest sikerült mindegyiküket hitelesen kidolgozva bemutatni, legyenek azok a társadalom peremére szorult, az adott korszak normáiba nehezen illeszkedő figurák, vagy a ’60-as évek „normális”-nak bélyegzett mintapolgára, aki a patriotizmus eszméjével takarózva jóval többet is megtesz a hazájáért: öl, kínoz, semmibe veszi a társait, a nőket, a feketéket, részben csupán élvezetből, miközben mindenkiben és mindenben saját ideológiájának megsemmisítendő ellenségét látja. Nyilván előbbiekkel sokkal könnyebb azonosulni, már csak azért is, mert del Toro kifejezetten szerethető karaktereket alkotott meg, akik bizonyos szempontból mind egyedül vannak ebben a kemény világban, és végső soron nincs más választásuk, mint összefogni, ha már ez a kegyetlen társadalom kitaszította őket fogyatékosságuk, etnikumuk, vagy épp homoszexualitásuk miatt. Ezen problémák mindegyike átfordítható a való életre is, ami csak még jobban fokozza az alkotást meghatározó realista megközelítést, miközben így is képes elsősorban tündérmeseként működni.  



Mert bár a filmbéli korszaktól és közegtől nem is állhatna messzebb egy édesded tündérmese gondolata, A víz érintését mégis ezzel lehet a legjobban jellemezni. Mesterműnek cseppet sem lehet nevezni (del Toro-nak az már megvolt A faun labirintusával), nem is kell bele többet képzelni, mint ami valójában: egy egyszerű, de sokoldalú, gyönyörűen megfogalmazott szerelmeslevél a szörnyfilmeknek. Egy szeretnivaló Sally Hawkins-al, aki úgy játssza végig (egyébként zseniálisan) a szerepét, hogy egyetlen egy szót sem szól, mégis tisztán látszódó, szinte már megható érzelmeket produkál testbeszédével, jelezve, hogy ebben a világban, ahol csak felesleges, vég nélküli mondatok jönnek ki az emberek szájából, ahol mondandónk nagy része csupán hazugság, vagy jelentéktelen lózung, talán pontosan erre van szükség – kicsit megállni, és csendben maradni. Mintegy a főhősnő negatív ellenpontjaként Michael Shannon igazi zsigeri szemétláda, aki beleőrült a megfelelési kényszerbe, és a magas elvárásokba, amiket felettesei támasztanak elé – ebből a szempontból, legyen bármennyire is gonosz, bármekkora gennyzsákja az emberi faj legalantasabbjának, ő is egyfajta szerencsétlen áldozata ennek a hidegvérű világnak. De mivel ez egy tündérmese, ha úgy tetszik óda egy sokszor lenézett zsáner felé, ugyanazzal a szabályrendszerrel működik, miszerint a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig megdicsőül, és akár még az is könnyedén megtörténhet, hogy egy orosz kém felülemelkedik a nemzeti hovatartozáson, és az államérdekeken, hogy végül a szívére hallgasson.  



Egyszerűsége ellenére nem egy könnyen emészthető alkotás, és az is biztos, hogy sokak gyomrát menthetetlenül megfekszi majd, ugyanakkor nem meglepő, hogy egy ilyen, legalább féltucatnyi zsáner-elemmel megpakolt fantazmagóriát keblére ölelt az Akadémia. De lehámozva róla a rengeteg díjat, a sokak által túlzásnak gondolt hype-ot, ez még mindig egy érdekes film marad, bámulatos, kékes látványvilággal, fülbemászó zenével, csakhogy egyúttal egy olyan film, amiből pont a katarzis hiányzik. Ha ott lenne benne ez a plusz, akkor könnyen lehetett volna akár remekmű is. Igaz, sokat így sem veszít vonzerejéből, már ha a lenyelt falat nem jön vissza a néző torkán…
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Ready Player One
Üdv a geek-mennyországban!
Tomb Raider
Lara baba újra a mozivásznon!
A víz érintése (The Shape of Water)
Amélie csodálatos élete a Fekete Lagúna szörnyével.
Fekete Párduc (Black Panther)
Black powa'!
The Cloverfield Paradox
Egy ismeretlen hely, ahol jó forgatókönyvíró és jó rendező még nem járt.