Kritika
Tomb Raider
Kritika
Lara baba újra a mozivásznon!
„A videojáték-adaptációs átok újra lesújt…” – eredetileg ilyen és ehhez hasonló, cseppet sem hízelgő mondatokkal terveztem kezdeni a 2018-as Tomb Raider mozifilm cikkét. Bevallom, már jóval a premier előtt megfogalmazódott bennem a kritika nagy része. ...amiben elhihetitek, nem lett volna sok köszönet: konkrétan egy Assassin’s Creed, ha nem egy Resident Evil borzalomhoz hasonló fika-áradat ígérete lebegett Lara új mozgóképes kalandja fölött, hiszen az előzetesek nem nagyon ígértek mást, csak sótlan karaktereket, gyenge rendezést, kemény két darab látványos, ámde sablonos akciójelenetet, azokat is képkockáról képkockára lemásolva a 2013-as videojátékból. Nem akarok hazudni, ezeknek egy része valóban igaz: vegyél egy filmes berkekben már jó ideje kéz a kézben járó koncepciót, egy a sírból többször is feltámasztott videojáték frencsájzt, melynek új öntetű, emberközelibb és földhözragadtabb megközelítése, amivel a főszereplő felé nyúl, már bőven mélyebb és karakteresebb filmadaptációt indokol, mint amilyen az előző kettő volt. Adj hozzá néhány nevenincs forgatókönyvírót, meg egy külföldi direktort, aki korábban azért összehozott egy-két jó munkát, ámde mégis a producerekkel szemben mutatott kompromisszumkészsége tette igazán alkalmassá a feladatra – tehát a biztonsági játék egyértelműen garantált, alkotói szabadságnak itt helye nincs. Legvégül pedig egy Oscar-díjas, és emellett kifejezetten ambiciózus színésznőt, akit bár néhány rajongó egyszerűen képtelen elfogadni Lara Croft-nak, fizikuma, de még inkább színészi tehetsége okán jóval többet ki tud hozni ebből a hálás szerepből, mint Angelina Jolie tette azt a múlt évtizedben. Ezen alkotóelemekből épül fel az új Tomb Raider, ami (dobpergés!) egyáltalán nem lett olyan rossz, mint amilyenre számítani lehetett. 



Kezdem a pozitívumokkal: Alicia Vikander Larája körülbelül úgy viszonyul Jolie Larájához, mint ahogy a 2013-as reboot-videojáték törékenyebb, sebezhetőbb, hitelesebb főhősnője a klasszikus epizódok mindenkin átgázoló, nagymellű, duplapisztolyos terminátorához. A széria szám szerint tizedik darabjaként tetszelgő újrakezdés többek közt azért volt kiváló, mert nem csak hogy félig-meddig újraértelmezte a korábbi játékmenetet, kegyetlenebb közegbe és szorult helyzetekbe sodorta a fiatal régészkisasszonyt, hanem mert a korábbiakkal ellentétben igazi személyiséget adott neki, sokkal emberibbé, esendőbbé varázsolta az addig szinte sebezhetetlen, T-rexekkel, jetikkel és egyéb szörnyekkel küzdő sírrablót. Mindeközben meg tudta őrizni gyökereit: a modern Lara ugyanolyan elszánt, szívós, fizikailag-lelkileg erősen megedzett nő volt, mint előző inkarnációi, legalábbis a nagy kritikai és közönségsikerré avanzsált 2013-as játék végére azzá vált, mindezt persze a kor igényeinek megfelelően. Bizony, a háromszög-mellű, türkiz atlétás, barna bakancsos, fehér zoknis, ujjatlan kesztyűs, hátizsákos szexszimbólumnak leáldozott, így a Jolie-féle verzió sem állja már meg a helyét – azok más idők voltak. Ahogy a jelenkor videojátékos Larája, úgy Vikander figurája is leköveti ugyanezt a vérátömlesztést, csak persze élőszereplős formában.



A színésznő meg is tesz minden tőle telhetőt, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Összességében jól adja az éles eszű, szenvedélyes és bátor, ugyanakkor a múlt sebeitől őrlődő, még tapasztalatlan lányt, bár a forgatókönyv nem mindig ad arra lehetőség, hogy komolyabban elmélyítse a karakter jellemét, ettől függetlenül nagyjából sikerült élő-lélegző személlyé formálni a játékból megismert Larát, aki bájos, vicces, hatalmas szíve van, és ha szükséges, akkor rendesen oda tud csapni. Röpke fél óra alatt sikerül tisztességesen bemutatni a főhősnőt, aki, mivel nem hajlandó elismerni apja halálát, így a hatalmas örökségéhez sem juthat hozzá, ezért kénytelen biciklis futárként megkeresni a kenyérre valót Londonban. Azonban egy nap elérhető közelségbe kerül ahhoz, hogy kideríthesse mi történt 7 éve eltűnt apjával, akiről kiderül, hogy egy titokzatos, Yamatai nevű szigetre utazott, hogy megtalálja japán mitikus királynőjének, Himikónak a sírját, aki a legenda szerint természetfeletti, pusztító erővel rendelkezett, így uralkodása alatt élet és halál úrnője volt. Lara egy kínai hajóskapitánnyal kiegészülve keresi fel a Sárkány Háromszögében található helyszínt, ám miután egy vihar elpusztítja a bárkát, és a partra sodorja őket, mindkettejüket elfogja egy Trinity nevű szervezet, akik már jó ideje a szigeten vannak, és szintén a sírt keresik. Larának tehát fel kell vennie a harcot a képzett katonákkal, és könyörtelen vezetőjükkel, Mathias Vogel-lel, miközben saját démonaival is meg kell küzdenie, hogy továbbléphessen, és kamatoztathassa túlélő ösztöneit.



Minden bizonnyal kapásból ismerős ez a sztori azoknak, akik játszottak a 2013-as alkotással, természetesen nem véletlenül. A film egy pillanatig sem csinál belőle titkot, hogy nagyban merít a rebootból, neveket, helyszíneket és karaktereket vesz kölcsön belőle, sokszor konkrét jelenteket idéz meg a játékból.Pusztító áramlatok és gigantikus sziklák, amik szétszaggatják az Endurance hajót, amiről Lara is csak az utolsó pillanatban képes elmenekülni? Pipa! Vízesés-közelben rozsdásodó második világháborús B-52-es bombázó-roncs, amiről szintén még az összeesése előtt lép meg kedvenc régészlányunk, egy a gépről zsákmányolt ejtőernyővel, amivel aztán landolás közben végigszántja a fél erdőt? Pipa! Gépfegyveres katonák leszedése sima számszeríjjal? Pipa! Falmászásra és nyakak elvágására egyaránt alkalmas, vörös színű csákány? Pipa! Lehetne még egy ideig sorolni, hogy mi mindent emeltek át az alapanyagból, de félúton csak észbe kaptak az alkotók, hogy azért mégsem kellene egy az egyben lekoppintani az egész játékot. Ezért néhány ponton megpróbáltak eltérni tőle, emellett egy-két fordulatot is elhelyeztek a sztoriban (egyiken-másikon talán még meg is fog lepődni a néző), részben emiatt, részben pedig az alacsonyabb költségvetés következtében a film cseppet sem lett olyan grandiózus, mint az alapjául szolgáló videojáték. Ezzel elérkeztünk a negatívumokhoz, melyek a sótlan és érdektelen akciójelenetekben, a szürke főgonoszban (Walton Goggins mentségére szóljon, hogy ő is mindent megtett, de sajnos hiába), nem utolsó sorban pedig a feszültség szinte teljes hiányában keresendőek.



A legnagyobb baj viszont, hogy a Tomb Raidernek nincs egyetlen egy emlékezetes, vagy meghatározó pillanata sem. Olyan jelenetekre gondolok, melyek hatásosan fel lennének építve, melyek maradandó módon prezentálhatnák a karakter igazi lényegét és nagyszerűségét, na meg a folyamatot, ami alatt rettenthetetlen kalandorrá lényegül át. Így gyakorlatilag a film a videojátékhoz képest egy B-kategóriás feldolgozásnak felel meg, jól lehet, ha a többi adaptációhoz mérjük, akkor azokkal szemben egyértelműen pozitív javulást mutat fel.Öröm az ürömben, hogy rengeteg hibája ellenére az új Tomb Raider szórakoztató, agykikapcsolós popcorn-film, ami ugyan egyáltalán nem váltja meg a világot, ugyanakkor esetében már az is nagy szó, hogy Lara Croft rajongói nem kapnak instant agyvérzést a moziteremben ülve azoktól a gyermekbetegségektől, melyekkel általában a hasonszőrű próbálkozások küzdenek. Elvonatkoztatva a frencsájztól, és önálló filmként kezelve nyilván kicsit más tészta a megítélése, de mindezek ellenére végre készült egy videojáték-adaptáció, melyet akár a fanoknak is nyugodt szívvel lehet ajánlani.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Ready Player One
Üdv a geek-mennyországban!
Tomb Raider
Lara baba újra a mozivásznon!
A víz érintése (The Shape of Water)
Amélie csodálatos élete a Fekete Lagúna szörnyével.
Fekete Párduc (Black Panther)
Black powa'!
The Cloverfield Paradox
Egy ismeretlen hely, ahol jó forgatókönyvíró és jó rendező még nem járt.