Kritika
Ready Player One
Kritika
Üdv a geek-mennyországban!
2045-ben a Föld már túlesett egy újabb világháborún, bolygónk energiakészlete egyre inkább kimerülőben van, a környezetszennyezés és a globális felmelegedés veszélye minden korábbinál égetőbb probléma, mely eddig rengeteg ember halálát okozta, ugyanakkor a túlnépesedés ennek ellenére is soha nem látott méreteket öltött. Otthonunk így a káosz és a szegénység peremére sodródott, a társadalom nagy része kilátástalanul tengeti napjait koszos nyomornegyedekben, a hatalmas, égbe magasodó mamutcégek fenyegető árnyékában. Senki sem akar a valóságban élni, ezért az emberek java az OASIS nevű virtuális birodalomban tengeti mindennapjait, ahol a felhasználók bárkik lehetnek, gyakorlatilag bármit megtehetnek, a rendszer elképesztő kalandokat, korlátlan lehetőségeket kínál, melyek annyira valóságosak, hogy annál már csak a valóság a valódibb. Megalkotója, James Halliday halála előtt meghirdetett egy versenyt, miszerint az, aki megtalálja a játékban az általa elrejtett utalásokat (húsvéti tojásokat), megörökli mesés vagyonát, és korlátlan irányítást kap az OASIS felett. Milliók indulnak el a versenyen, köztük Wade Watts is, aki egy teljesen átlagos 18 éves srác, mindaddig a napig, amíg rá nem lel az első próba megfejtésére, amivel egy csapásra a figyelem középpontjába kerül. Hamarosan segítőket szerez maga mellé, azonban akadnak olyan személyek is, akiket nem csupán a jó szándék vezérel, és bármilyen gonosz eszköz bevetésére készek, hogy rátehessék kezüket a minden képzeletet felülmúló nyereményre…  



Ernest Cline 2011-ben megjelent, nagy sikert aratott regényének filmadaptációját Steven Spielbergnek találták ki. Jobban mondva annak a Spielbergnek, aki karrierje csúcsán a geek-kultúra egyik nagy tiszteletű pápájaként hozta el nekünk a Harmadik típusú találkozásokat, varázsolta képernyőre az Indiana Jones-trilógia vakmerő kalandorát, életet lehelt a moziteremben a skalpunkat is leüvöltő T-rexbe, és aki ezekkel a filmekkel nemcsak bebizonyította, hogy tudja, mi rejtőzik az ágyunk alatt, hanem a szívünkben szunnyadó gyermeki rajongáshoz is megtalálta a lehető legrövidebb utat. Nos, legyen bármennyire szomorú, ez a Spielberg már a múlté: az egykori kísérletezgetős, saját korlátait feszegető, fiatalos lendülettel megáldott direktor rendezéseit mára átvette a fásult rutin, és bár időnként még képes valami kiemelkedőt alkotni a szokásos színvonala mellett, nála inkább már a kényelmes biztonsági játék dominál. A Ready Player One viszont egy tökéletes alkalom volt arra, hogy a szakállas mester újra megvillantson valamit egykori, gyermeki lelkesedéssel dolgozó énjéből, kérdés, ez mennyire sikerült, a kész műben a régi, vagy az új Spielberg van-e jelen. Kellemes csalódással konstatálhatom, hogy félig-meddig azt a formáját hozza az öreg, ami miatt megszerettük, annak fontos pozitívumaival, és (sajnálatosan) kikerülhetetlen hibáival együtt. Odaadással mesél egy egész szubkultúráról, és egy letűnt korszak életérzéséről, melynek megteremtéséhez és népszerűvé válásához annak idején többek közt maga Spielberg is tevékenyen hozzájárult.  



A félreértések elkerülése végett már most leszögezem, hogy a Ready Player One egyáltalán nem mestermű. Már Cline könyve is számos problémával küszködött, emiatt a rengeteg dicsérő szó mellett néhány negatív kritikát is bekapott, viszont az egészben az volt a legjobb, hogy a sablonhegyeket, és az egyéb más problémákat sikeresen fedte el remek témaválasztásával, vonzó ötleteivel, és nem utolsó sorban örökérvényű elemeivel. Sok mindenről szól ez a történet: a nem túl távoli jövő nagyszerű, egyben könnyen károssá válható vívmányairól, a lelkileg sivárrá vált emberiségről, a barátságról, bajtársiasságról, felnőtté válásról, a szerelemről, és persze az alapjában véve jelentéktelen kisemberről, aki a végén hőssé válik, és megmenti a napot – ha ez nem Spielberg recept, akkor nem tudom mi. De még ezek a dolgok is eltörpülnek amellett, ami a Ready Player One valójában. Egy gyönyörűen megfogalmazott, frappáns szerelmeslevél az egész geek-kultúrának, egy nagy műgonddal becsomagolt ajándék mindazoknak, akik fél gyerekkorukat számítógépes játékokkal, filmek nézésével, képregények olvasásával és egyéb olyan hobbikkal töltötték, melyek régen cikinek számítottak, ma már viszont egyre népszerűbbek, ami odáig vezetett, hogy manapság nemhogy jó dolog kockának lenni, de még kifejezetten menő is. A regény és a film is az ezen dolgok iránt való rajongást definiálja, és különböző korszakok klasszikusainak, kult-műveinek panoptikumjellegű bemutatásával önti az egészet papír-, illetve filmformába.  



Mert rajongónak lenni felemelő. Sosem értettem azokat, akik nem rajonganak az égvilágon semmiért, mintha ezzel egy derűsebb, gondtalanabb részüket tagadnák meg – nincs meg bennük az-az igazi tűz, a szenvedély, és mintha nem is élnének igazán. Rajongani valamiért baromi jó dolog: nemcsak örömöt, de sok esetben inspirációt ad, menekülést jelent a szürke hétköznapokból, jobbá teszi a létezést, teljesíti vágyainkat, sok esetben talán még jobb embert is farag némelyekből. A Ready Player One tökéletes leképzése ennek – egyszerűen nem lehet nem szeretni miatta. Ez a bennem is rejtőző gyermeki lelkesedéssel megáldott rajongó a felelős azért, hogy a film első fél óráját képes voltam széles vigyorral, karfát szorongatva végigülni, miközben nem győztem számolgatni azt a rengeteg pop-kulturális utalást, amit úton-útfélen elhelyeztek a cselekményben. Mert valljuk be, az azért nem semmi, amikor a Vissza a jövőbe trilógia DeLorean-ja és az Akira motorja fej-fej mellett száguldozik több száz másik járművel együtt, miközben egy hatalmas, interaktív, folyton átalakuló versenypályán egyszer King Kong, máskor meg egy T-rex akar lecsapni rájuk a Jurassic Parkból. Ugyanez a gyermeki lélek hamar meggyőzött arról, hogy inkább élvezzem a filmet, mintsem gondolkodjak, mert bár a koncepciónak iszonyatosan jól áll a vizuális felület (szinte már meglepő, hogy ennyit kellett várni az adaptációra), a mozinak mégis alig-alig van köze Cline regényéhez.  



Jól lehet, ennek ellenére is töménytelen mennyiségben áradnak az utóbbi negyven esztendő, de főleg a ’80-as évek pop-kultúrájának legemlékezetesebb pontjai, hiszen gyakorlatilag az egész geek-kultúra akkor nőtte ki magát, nem is csoda, hogy mostanában már minden második vonatkozó film, vagy tévésorozat foggal-körömmel abba az időszakba kapaszkodik bele. Aki otthonosan mozog ezekben a körökben, annak hatalmas pluszt jelent, hogy gyakorlatilag percenként lát egy ismerős karaktert, hall egy utalást, vagy egy régi slágert, és attól függetlenül, hogy az előbb említett versenypályás jelenetet nem igazán sikerül felülmúlni a későbbiekben, a Ready Player One az utóbbi évek egyik legszebb filmje, már ami a lenyűgöző képi világot, és a profin megcsinált CGI-t illeti. Színtiszta látványpékség ez, ami ugyanúgy elviszi a hátán a mozit, mint ahogy saját módszereivel tette azt már a könyv is, csak itt már sokkalta kommerszebb módon, több klisével. A totálisan kiszámítható történet, a sablonos karakterek (2018-ban egy lelketlen céges nagykutyát már senki sem tud komolyan venni), és a megszokott, de azért mégsem annyira túltolt spielbergi giccs mind-mind csorbítja a film végső megítélését, ha pedig összehasonlítjuk az eredeti alapanyaggal, még a rengeteg utalás, idézés, hommage sem olyan nagy szó – a Ragyogásos jelenet pl. remekül megmutatja, hogy mennyivel jobb lehetett volna a film, ha merészebbek az alkotók.  



Mindazonáltal a Ready Player One egy szórakoztató, könnyed kikapcsolódást nyújtó alkotás, ami ugyan nem lesz a kor meghatározó produkciója, mégis nehéz szó nélkül elmenni impozáns tartalma mellett. Időnként még a laikus réteget is meg-meg szeretné szólítani, de ez mégis a született kockák filmje, akik álmukból felkeltve is el tudják mondani az Adventure lényegét, vagy egy pillanat alatt megválaszolják, hogy Ferris Bueller melyik középiskolába járt. A Ready Player One nekik készült, de ahhoz, hogy élvezni tudják, legalább annyira kell a megértés és a kompromisszumkészség, mint a pop-kultúra széleskörű ismerete. Ha mindkettő megvan, akkor voltaképp egy nem mindennapi élményben lehet részünk, ami amellett, hogy piedesztálra emeli a kockákat, egyúttal (könnyen félreértelmezhető) mondanivalójával azt üzeni, hogy miközben szenvedélyesen űzzük választott hobbijainkat, ne felejtsünk el élni is egy kicsit.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Venom
Pókember-univerzum Pókember nélkül, avagy a gumiszörny közbelép.
Halloween - A rémület éjszakája (Halloween)
Eljő a Gonosz!
Predator - A Ragadozó (The Predator)
A sportvadászat és a gerinckitépés filozófiája.
Meg - Az őscápa (The Meg)
A film, amiben Jason Statham lenyom egy Megalodont.
Mission: Impossible - Utóhatás (Mission: Impossible - Fallout)
A leglehetetlenebb küldetés: teljesítve.