A Hihetetlen Pókember #37
The Amazing Spider-Man #640-641 (2010)  

Nehezen tudom kifejezni, hogy voltaképp mennyire örülök annak, hogy végre valahára véget ért a One Moment in Time, és vele együtt nemsokára belekezdünk egy új korszakba, ahol a méltán elismert Dan Slott teljesen átveszi az irányítást Pókember sorozata felett. A Peter és Mary Jane házassága körül kialakult mizéria már a legelején tökéletesen fárasztó volt (gyengébbek kedvéért One More Day, bár nem hinném, hogy bárki el tudta felejteni azt a borzalmat), ennél jobban már csak az újra szingliéletet élő Peter lett siralmasabb, aki ismét csóró, ismét nehezen köhögi ki a lakbért, és ismét gondjai vannak a nőkkel, mint fénykorában. Csak az a baj, hogy a karakter elvileg lassan már harmincadik életévét tapossa, ennél fogva kevesebb feszengő, erőltetett dolog volt egy szuperhősképregényben, mint ez a Szex és New York szappanopera, Pókember-kiadásban. A jelen számot jegyző Joe Quesada (aki legalább annyira szar író, mint jó rajzoló) azért görcsösen igyekszik, hogy megmagyarázza Peter és MJ félrement házasságát, majd azt, hogy miért is felejtette el a világ Pókember kilétét, de persze csak túlbonyolított ötletekre futja, mellyel egyébként két résszel később már említés szintjén sem foglalkozott senki. Leírtam már párszor, hogy mennyire félrement ez a „vigyük vissza a karaktert a legnépszerűbb, legkedveltebb korszakába, ami amúgy 30 éve volt” című koncepció, nem koptatnám vele feleslegesen a billentyűzetet, ez a mostani epizód is csak azért fogyasztható valamennyire, mert az olvasó megkönnyebbülten fellélegezhet, hogy nincs már annyira sok hátra, hogy végre egy olyan alkotó kapja meg a fő stafétabotot, aki tényleg érti és érzi ezt a figurát, nem utolsósorban értelmesebben áll hozzá, mint elődei.  

És hogy Quesada ezúttal mivel tudott előállni? Egy halálán lévő May nénivel, aki már ezer éve szenved (bár ez nem feltétlen az ő hibája), ténylegesen meg is halt már egyszer, lásd 400. szám, de amíg ott volt értelme és súlya az egésznek, itt inkább jellegtelen, kiszámítható formában van jelen. Aztán egy olyan Peterrel és MJ-vel, akik múltbéli sebeket tépnek fel, illetve próbálják begyógyítani, miközben a jó öreg szuperhősképregényekre jellemző klisé, miszerint „túlságosan féltem ahhoz a szeretteim életét, hogy egy álruhás bűnüldözővel éljek együtt”, ami akár még működhetne is, ha nem arra futna ki az egész, hogy Peter ex-barátnője a végén közli a sráccal, hogy valahol vár rá egy tökéletes lány, akivel majd felhőtlenül szeretni fogják egymást. Ez eddig oké, csakhogy miből gondolja bármelyikük, hogy azzal a bizonyos lánnyal majd könnyebb lesz, és hogy ő, és a rokonai nem lesznek veszélyben? Oké, nevezzenek szőrszálhasogatónak, vagy olyannak, aki a betonba nem kötött még bele, de nem hiszem el, hogy ezt az egészet nem lehetett volna jobban összehozni, ha már Quesada minden áron úgy érezte, hogy el kell törölnie Peter és MJ házasságát. Amiből, tegyük hozzá, az évek alatt nem sokat tudtak már kihozni, ennek ellenére sikerült egy totálisan félrement koncepciót kiötölni – de ezt már leírtam párszor, nem megyek bele megint.  

Szó, ami szó, úgy kell az a Big Time, mint egy falat kenyér.     

Batman #25
Batman #11 (2012)
Justice League #3 (2012)  

Eleget dicsértem már Scott Snyder és Greg Capullo Batmanjét, de akkor sem mehetek el szó nélkül amellett, hogy a Bagolybíróság befejezése milyen zseniálisra sikeredett. Snyder nemcsak simán módosította a karakter eredetének legérzékenyebb pontját, hanem szinte újra is értelmezte azt, mindezt remekbeszabott módon, úgy, hogy az ne legyen hiteltelen, és ne csúfolja meg a lassan nyolcvanadik évét taposó bűnüldözőt. Az előző számban lehullott a lepel: ötletesen hoztak vissza egy rég elfeledett karaktert, ráadásul csodálatosan integrálták bele a modern, New 52-es Batman mítoszba – ennek folytatásaként most megtörténik a várva-várt összecsapás, keserű szájízű prológussal. Nyilván már a legelején sejthető volt, hogy a végén a Sötét Lovag győzedelmeskedik, ámde ez most inkább csak időleges megnyugvás, mintsem makulátlan és hősies diadal. A hangulat mindvégig megőrizte éjfekete mivoltát, a téteket már nem nagyon lehetett hová emelni, de ezzel szerencsére Snyder is tisztában volt: így a befejezés inkább csak egy zseniális jutalomjáték, nem mintha ezzel bármi probléma lenne – minden a helyén van. Ezek után fogalmam sincs, hogy erre hogyan tesznek majd még egy lapáttal az alkotók, mert egyelőre úgy tűnik, hogy majdhogynem kimaxolták ezt a témát. Snyder mesterien szövi a történet fonalát, Capullo pedig példásan szolgáltatja hozzá a szemet gyönyörködtetőnél szemet gyönyörködtetőbb rajzokat. Mindazonáltal innen nagy kihívás lesz folytatni, a következő részben egy egyrészes sztori jön, majd utána Batman legnagyobb és legismertebb ellensége teszi tiszteletét, egy nem kevésbé felkavaró hangulattal rendelkező történetben. A lehetőség tehát megvan egy, valami ennél is nagyszerűbb és zseniálisabb alkotásra.     

Marvel #36
Avengers/Invaders #11 (2009)
Deadpool #8 (2009)  

Gondolom felesleges említenem, hogy a tavaly indult Avengers/Invaders minisorozat a hazai képregényes paletta egyik legnagyobb blöffje volt, melyről az utolsó előtti részre teljességgel bebizonyosodott, hogy egy remekül induló koncepciót taszítottak bele, nemhogy a középszerűség, hanem egyenesen a negatív tartomány posványába. Alex Ross eddig sem volt kifejezetten jó író, itt egyenesen borzalmas, Jim Krueger szintén, Steve Sadowski rajzai pedig számról számra rosszabbak. Szinte érezni a görcsös igyekezetet, lelki szemeink előtt látjuk az alkotók homlokán gyűrűző izzadságcseppeket az erőlködéstől, hogy valami emberes megoldással zárják le ezt az egész történetet, de mindent összevetve az már túlságosan el van cseszve ahhoz, hogy értékelhető legyen a finálé – ebből a gödörből nem lehet kimenteni ezt a képregényt. Tulajdonképpen jó hír, hogy már csak egy epizód van hátra, hiszen legalább ez a gyalázatos sztori átadja a helyét valami másnak, valami jobbnak. A másik pozitív fejlemény viszont, hogy a füzet második felében elkezdődik egy új történet, a Nagyszájú Zsoldos, Deadpool főszereplésével, aki Norman Osborn-on szeretne bosszút állni, miután a kormányszervezetek tejhatalmú ura átverte őt a Skrull invázió végén. A korszakot jól sikerült belőni, a Titkos Invázió után járunk nem sokkal, így nagyjából párhuzamosan zajlanak az események több más, Kingpin-es sorozattal, de Daniel Way Deadpooljának egyik erénye, hogy önmagában is tökéletesen értelmezhető. Ugyan még nagyon az elején járunk, de a rá jellemző fekete humor, állandó szófosás, direktbe túltolt erőszak és brutalitás természetesen már itt jelen van, persze furcsa is lenne ezek nélkül egy Deadpool képregény. Ezen a pont gyakorlatilag bármi lehet belőle, de ez egy mindenképp energikus és nagyon vagány kezdés.   

Marvel+ Különszám: X-Faktor
X-Factor #13-18 (2007)  

Nem mondok nagyot azzal, ha azt állítom, jelenleg a magyarul megjelenő szuperhősképregények közül az X-Faktor magasan a legelőkelőbb helyeken csücsül, az igazi nagyágyúk között. Újabb fényes bizonyítéka ennek a februárban napvilágot látott következő kötet (ami nem mellesleg immár a harmadik), ahol a nyomozóiroda tagjai tovább folytatják kesze-kusza ügyeik kivizsgálását, miközben néhány új, nem várt fordulat is becsúszik. Peter David írónak mindemellett még arra is van ideje, hogy vagy féltucat, a fő cselekményszálhoz csak nagyon lazán kapcsolódó eseményt is beleszőjön a sztoriba, mely általában egy-egy karakterrel, vagy külön duókká összekovácsolódott csapattagokkal foglalkozik – és nem is csinálja rosszul. Ezek által jobban megismerhetjük a figurák jellemét és egymáshoz fűződő viszonyaikat. Nem csupán a karakterfejlődés működik briliáns módon, de a szereplőket is könnyen meg lehet szeretni, illetve izgulni értük. Előbbi dologgal kapcsolatban nincs semmi meglepő: David élő-lélegző figurákat teremt, akik mind-mind emberien viselkednek, egyáltalán nem úgy, ahogy egy hétköznapi szuperhőstörténetben megszokhattuk. Merthogy az X-Faktor nagyon-nagyon messze van attól: ezek a mutánsok nem világot megmentő, makulátlan, csupa jósággal és idealisztikussággal felvértezett héroszok. Tele vannak kétségekkel, fájdalommal, sebezhető és realisztikus alakok, akik földhözragadt ügyekért küzdenek.  

Itt jön képbe a másik dolog, azaz, hogy a karakterek esendőek, emiatt pedig könnyű együtt érezni velük. Problémák és konfliktusok követik egymást, részről-részre, melyek vagy személyes indíttatásúak, vagy egy nagyobb témát járnak körbe – mint például a Polgárháború övezte regisztrációs törvényt, vagy az M-nap keserű utóhatásait. Rengeteg a narráció és a dialógus, ám ezek egyáltalán nem tömények, vagy unalmasak, egyszerűen szórakoztató az egész: lendületes, pörgős, nem utolsósorban pedig szellemes, a rajzok természetesen tökéletes egyensúlyban vannak ezzel a tempós sztorival. Többek közt a vizuális poénok teljesen csúcsra vannak járatva. Többet szerintem nem is kell elmondanom az X-Faktorról: aki szereti a jó és igényes képregényeket, és ki van éhezve valami újra, valami másra, az gondolkodás nélkül emelje le a polcról. Túlzás nélkül megéri, attól függetlenül, hogy minden korábbinál több képregény jelenik meg kis hazánkban, mégis kevés a mai kínálatban az ilyen volumenű és színvonalú széria.     

Peter Parker Pókember #37  
The Amazing Spider-Man #401 (1995)
The Spectacular Spider-Man #223 (1995)
Spider-Man #57 (1995)
Web of Spider-Man #124-125 (1995)

Az idei első Peter Parker Pókember képregény természetesen tovább folytatja a hírhedt Klónsztorit, az előző szám cliffhangere után épp ideje volt. Petert többszörös emberöléssel vádolják, szépen be is kasznizzák óvadék nélkül, ahogy kell, és attól függetlenül, hogy környezete, barátai egy percig sem hajlandóak elhinni, hogy az állandóan mosolygós, kedélyes Peter sorozatgyilkos lenne, sajnos egyáltalán nem áll jól a szénája. Persze nyilván akkor szabadulhatna ki a börtönből, amikor akarna (ahogy azt meg is fogja tenni, de a „hogyan” legyen meglepetés), ugyanakkor ezúttal már nem titkos identitásáról, hanem civil énjének megítéléséről van szó, ami csak még nehezebbé teszi az egész ügyet. Ez a szál már alapból egy mélyebb történetvezetésért kiáltana, ugyanakkor sem J. M. DeMatteis, sem a többi író nem foglalkozott vele különösebben, helyette a hangsúly az egyre bonyolultabb formát öltő klón-mizériára terelődik, ami még épphogy elviselhető mennyiségben érkezik, de a jövőbeli események fényében már itt érezhető, hogy az alkotók kezdenek átesni a ló túloldalára. Na nem a rajzolásban, azok továbbra is szépek. Azonban lassan minden epizódra jut egy újabb Peter-klón, aki újfent magához tér egy laborban, nem tudja hol van, válaszokat keres, és értetlenül bolyong New York sötét sikátoraiban. Nem mondom, így is izgalmas és érdekfeszítő ez a történet, de ezek az egyre jobban elhatalmasodó dolgok eléggé megkavarják az összképet. Viszont annak ellenére, hogy egyes eseményeket indokolatlanul hamar lezavarnak, a pszichológiai vonal megmarad, amit nem mellesleg ismét remekül adnak elő. Ez főleg DeMatteis érdeme ugyan, de a többiek is kitettek magukért, külön dicséretet érdemelnek a Ravencroft intézetben játszódó jelenetek, de Kaine folyamatos, minden esetben meghatározó feltűnése, amikoris szinte már kirázza a hideg az olvasót – mindig tesz róla, hogy emlékezetesek legyenek a saját szegmensei.