Kritika
Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War)
Kritika
Thanos: The Movie.
Végre eljött hát a várva-várt pillanat: megérkezett a Marvel Moziverzum legújabb, egyben legfontosabb darabja, a Bosszúállók: Végtelen háború, melyre nagyjából tíz, de ha szigorúan nézzük, akkor is minimum hat éve vár már a világ. Az egész még 2008-ban kezdődött, egy váratlan stáblista utáni jelenettel, majd a Marvel Stúdió és Kevin Feige producer valóságos filmtörténelmet írt: aprólékos, jól kigondolt univerzumépítésük azóta is példátlan, és egyre inkább úgy tűnik, hogy egyben megismételhetetlen is a mozgóképes panteonban. Az MCU sikere már a kezdete óta töretlen: tíz esztendő, tizennyolc film, a tizenkilencedik pedig, a Végtelen háborúaz a régóta, nagy műgonddal és óvatossággal dédelgetett projekt, ahol szinte az összes eddigi szál összefut, a nagy, epikus finálé (illetve annak első felvonása), melyhez hasonló grandiózus produkció nemhogy a képregényadaptációk zsánerében, de úgy összességében egész Hollywoodban sem született még. Minden út ide vezetett, a nagy megmérettetés a küszöbön áll. Az a tíz esztendeje gondozott gyümölcs végre valahára beérett – és kegyetlenül letarol mindent!  



A Végtelen háborúhoz fogható filmet garantáltan nem láttál még mozivásznon. Terjedelmében példa nélküli, küllemében minden túlzást mellőzve az utóbbi évek leglátványosabb blockbustere, sodró lendülete, több érzékszervünket alaposan megtáncoltató és pihenni nem hagyó ultra-gyors, de mindvégig magabiztos tempója egy orbitális és tekintélyes filmmonstrumot eredményez, amit lehet szeretni, lehet utálni, viszont az élmény annyira intenzív, hogy megtekintése után valószínűleg nem fogsz érzelmek és rád települt ingerek nélkül felállni a székből. A Végtelen háború egy precíz módon, a legszebb, legnemesebb szalaggal összekötött, finom műbőrből készült dobozba becsomagolt ajándék. Nekem, Neked, a mozi és a képregény szerelmeseinek, és mindazoknak, akik életükben legalább egyszer fogtak már a kezükben szuperhős-füzetet. Egyaránt szól a Marvel Moziverzum elhivatott rajongóihoz, akik hűségesen követték lépésről-lépésre kedvenc héroszaik kalandjait, és egyaránt szól azokhoz, akik fél gyerekkorukat ezeknek a képregényeknek a bújásával töltötték – és jó eséllyel már akkor lapozgatták ezeket a nagyszerű műveket, amikor még olvasni sem tudtak. Ennél fogva a Végtelen háborúra már a kezdetektől fogva óriási feladat hárult: nagyjából félszáz karaktert kellett egyszerre mozgatnia, úgy, hogy legalább a tetemes részük ne sikkadjon el méltatlanul út közben, mindenkinek kellett minimum két nagy pillanat, egy sor idézhető beszólás, melyről az adott figurák igazán megismerkszenek, kellett egy valódi súllyal bíró történet, épkézláb motivációk, dráma, vér, veríték, könnyek, ahogy az lenni szokott. Nem utolsósorban pedig egy kidolgozott antagonista, aki nemcsak kidolgozott háttérsztorival rendelkezik, de zokszó nélkül el hisszük róla, hogy reggelire is Bosszúállókat fogyaszt.   



Egyszerűen ezt a filmet már nem cseszhették el. A Marvel eddig magabiztosan képes volt hozni egy bizonyos szintet, de az utóbbi időben előfordultak gondok, amik aztán egyre terebélyesebb formát öltve nyomták rá bélyegüket a végeredményre, legyen szó többek közt akár a tét nélküliségről, akár a nevetségesen túltolt humor-faktorról. Viszont itt annyira ki kellett szolgálni a fanok hadát, hogy fel sem merülhetett olyasmi, hogy ez a bazinagy kolosszus összeessen saját súlya alatt (lásd Ultron kora), vagy, hogy ne legyen képes felnőni a hatalmas hype-hoz (lásd Fekete Párduc), ahogy az is ki volt csukva, hogy az óvodás szintű ökörködést megpróbálják összepárosítani a letaglózó drámai töltettel (lásd Thor: Ragnarök). És ha a Végtelen háború nem is képes minden pontban megfelelni ennek, a vele szemben feltámasztott elvárások nagy részét sikeresen teljesíti. Mindenféle zavarosságot és követhetetlenséget mellőzve robog bátran, félelmet nem ismerően a végkifejlet felé, a sokszínű fantáziavilág, amit eddig oly’ részletekbe menően építgettek, itt mutatja ki igazán valódi jelentőségét. Ezeket a karaktereket már ismerjük, minden tragédiájukkal, erényeikkel és hibáikkal együtt, megszerettük őket, szívünkhöz nőttek, régi barátként üdvözöljük valamennyit. Vagyis nem szorulnak különösebb bemutatásra, a cselekmény a megfelelő ponton helyezi el őket, kis csoportokra szétosztva, így bár a fináléra a legtöbb szál összeér, vannak olyan hősök, akik az egész film alatt még csak nem is találkoznak egymással.  



Ennek a kolosszális össznépi parádénak köszönhetően gyakorlatilag elkerülhetetlen lett, hogy néhány szereplő ne szoruljon háttérbe a többi mellett. Néhány karakter persze, akik eddig is jókora szeletet hajtottak ki az MCU-ból, itt is megkapja a maga jelenetét, a szerencsésebbek emlékezetes pillanatokkal és idézhető beszólásokkal égnek bele a néző agyába (Thor például egy ponton csont nélkül kimaxolja a badass-mércét), másoknak viszont csupán sablonos félmondatok jutnak – hozzá kell tenni, azt, ahogy megoldották a tömegnyi figura összesűrítését egy két és fél órás filmbe, még így is tanítani kellene. Tulajdonképpen egyetlen hagyományos értelemben vett főszereplője van a Végtelen háborúnak, és az az őrült titán, Thanos. Ő az, aki a komplett gárda elől nevetve ellopja a show-t, ő az, aki mindenhol ott van, aki összefogja a párhuzamosan futó szálakat, ez teljes mértékben az ő filmje. A Marvel mozikat számtalan negatív kritika érte a motiválatlan és semmilyen főgonoszai miatt, azonban ezúttal rendesen kiküszöbölték a csorbát: a hosszú éveken át felvezetett Thanos a képregényadaptációk egyik, ha nem a legjobb ellenlábasa, a filmművészet egészét nézve is az utóbbi idők aljas nagyjai között foglal helyet. Az MCU saját, külön bejáratú Darth Vader-e: könyörtelen, céljaiért minden mocskos eszközt megragadó, a végletekig elmenő karakter, akinek jelleme legalább annyi tragikumot, mint gonoszságot tartalmaz. Egyszerre utálatos szemétláda és földhözragadt indítékokkal pusztító pszichopata – mindemellett némely esetben akár még, ha a szeretetünket nem is, de empátiánkat könnyű szerrel ki tudja vívni magának.  



Gyönyörűen és átgondoltan emelkedik felül az unalmas és egysíkú gonosztevők sémáján, a „kicsinálom az egész univerzumot” című sablon új értelmet nyer, mialatt nem csak saját világán belül állja meg a helyét Thanos motivációja, hanem emellett a való életre is erősen reflektál, ami egyébként sem ritka a Marvel legutóbbi filmjeitől. Ügyesen állítja szembe egymással ugyanazt az egy dolgot, de két ellentétes szemszögből nézve. Egyrészt az egyre égetőbb problémát: a túlnépesedést, a vészesen fogyatkozó energiaforrásokat, melyekre Thanos elmélete szerint csak a népirtás jelentheti az egyetlen megoldást, legyen bármennyire kegyetlen, voltaképp még lehetne szükségszerű is, ha azt nézzük, hogy egy ilyen tett globális bajok tömegét tehetné helyre. De a rideg tényekkel szemben ott van az egyén, az ember, aki elsősorban nem mint racionális végkövetkeztetésként tekint milliárdok halálára, hanem lélekben, érzelmi síkon próbálja meg felfogni a felfoghatatlant – az egész világmindenség felének a megsemmisülését, mindezt egy pillanat alatt. A Végtelen háború nem lacafacázik, meglepő hirtelenséggel és kíméletlenséggel rendíti meg és taglózza le az embert. Ami eddig súlytalan volt (tök mindegy, mi lesz, a jó úgyis mindig emelt fővel nyer) és amit korábban nem mertek meglépni (fontos karakterek megölése), azt most félresöprik, és tökösen átszakítják a határt. Nem túlzás azt állítani, hogy a cselekmény tele van izgalmas és érdekes fordulatokkal, meghökkentő halálozásokkal, ráadásul némelyik kifejezetten erős emocionális töltettel bír. Kedvenc hőseink – apró túlzással élve – hullanak, mint a legyek.  



A Végtelen háború kétségkívül minden képregényrajongó valóra vált, nedves álma. Olyan volumenű mozi, ami eddig legfeljebb csak a képzeletünkben létezett, de így testet öltve még az orrba-szájba tolt szuperhős-dömpingben is büszkén ragyog vakító csillaga. Jelenetről-jelentre licitál önmagára, az előző epizódokra, a korábbi képregényadaptációkra, és Hollywood összes eddigi látványfilmjére is. Elejétől a végéig őrületes tempót diktál, annyi hűha-pillanata van, hogy nem győzöd tátani a szádat, a harcok, a csaták és a mindezeket kísérő zenék (Alan Silvestri briliáns score-ja felteszi az i-re a pontot) pedig annyira mozgalmasak, hogy hitetlenkedve kapkodod majd ide-oda a fejedet. Most mondjam azt ezek után, hogy a film amúgy cseppet sem tökéletes? Mert igen, valóban nem lett az: akármennyire is komoly, a felesleges poénkodást most sem sikerült teljesen kiiktatni (vannak, amik ütnek, a többit meg hagyjuk), és legyen bármennyire grandiózus a Végtelen háború az első Bosszúállókat akkor sem tudja felülmúlni. Az egyedi és megismételhetetlen, továbbá a katarzis itt csak félig-meddig működik, ahogy ezúttal a lelkes, ujjongó képregényimádó kisgyereket sem sikerült annyira könnyen kiugrasztani. Szó, ami szó, lenne mit felróni neki, de így is az idei esztendő legnagyobb mozis durranása, és mérföldekkel zseniálisabb, mint szinte bármi, amit a Marvel az utóbbi években letett az asztalra. A teljesség kedvéért még egyszer vegyük ide azokat a szigorú kritériumokat – akárhogy nézzük, innen mindenképpen szép volt nyerni.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Jurassic World: Bukott birodalom (Jurassic World: Fallen Kingdom)
Az élet utat tör.
Solo: Egy Star Wars-történet (Solo: A Star Wars Story)
Egy kezdő csempész kalandjai a messzi-messzi galaxisban.
Deadpool 2
Az év legütősebb családi filmje!
Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War)
Thanos: The Movie.
Ready Player One
Üdv a geek-mennyországban!