Kritika
Deadpool 2
Kritika
Az év legütősebb családi filmje!
Két esztendővel ezelőtt a Deadpool úgy robbant be az akkori mozis kínálat sűrűjébe, mint az atombomba Hirosimába: egyedi stílusával üde színfoltként tündökölt a már bőven maximális fordulatszámon pörgő szuperhős-dömpingben, humoros hangvételével pedig kiutat jelentett az egyre inkább egy kaptafára készülő képregényfilmek tengeréből. A helyzet azóta sem változott sokat: futószalagon készülnek a jobb-rosszabb adaptációk, néhol bátrabb a műfaj, máskor inkább biztonsági játékot játszik, és bár Wade Wilson debütáló bevetése új kapukat nyitott a zsánerben, azt a bizonyos űrt mégis egyedül csak Ő képes maradéktalanul betölteni – értsétek, ahogy akarjátok. Itt volt az ideje tehát a Második Eljövetelnek, kérdés, hogy a folytatás meg tud-e felelni a felfokozott elvárásoknak, és hogy mennyire képes többet, nagyobbat, jobbat nyújtani, mint tette azt az eredeti film. Mint a mozgóképes történelemben oly’ sokszor, úgy itt is hátrányok sokasága sorakozott a produktum körül, hiszen a Deadpoolnak a frissessége volt az egyik legnagyobb nívója, hogy önmagát a legkevésbé sem komolyan véve mutatott fityiszt a szuperhősmoziknak, miközben kifigurázta annak összes elemét és kliséjét, mindezt a perverz önimádó maszturbálást pedig literszámra fröcsögő vérpermettel, tobzódó erőszakkal és jókora trágársággal fűszerezte meg.  



Erre most megérkezett a Deadpool 2, ami rögtön nyereg nélkül üli meg a frencsájznak nevezett lovat, és síkosító nélkül, csont szárazon lát neki a nagy feladatnak – oké, utóbbi megállapítás talán egy kicsit túlzás. Merthogy egy második résznek értelmetlen kritikaként az arcába vágni, hogy „Te nem az első rész vagy!”, de nagyjából tényleg ez a helyzet. Folytatás lévén már képtelen úgy meglepnie a nézőt, mint tette azt az eredeti 2016-ban, nem hat már annyira üdítőnek, sem frissnek, ennél fogva hátulütőit legfeljebb más területeken tudja csak úgy-ahogy leküzdeni. Ezeknek nagyobb részét sikeresen teljesíti is: a Deadpool 2 kétszer drágább, kétszer látványosabb, kétszer pörgősebb, kétszer viccesebb és kétszer elborultabb, mint az első epizód. A nagyobb költségvetés keményebb tempót eredményezett. Jókor jó helyen beiktatott robbanásokkal, szépen megkoreografált akciójelenetekkel (David Leitch rendezőtől ez minimum elvárható), amik ugyan nem kavarják fel különösebben a műfaj állóvizét, a fél perces időközökkel durrogó verbális és vizuális poénok bőven kárpótolják és játékban tartják a nézőt. Egyúttal, bár nem mindig, de azért összességében elvonják a figyelmet a döcögős narratíváról és a logikai bakikról, melyek úgy sorakoznak, akár a nyolc éves kisgyerekek ennek a filmnek a vetítésén.  



Mindez főleg Ryan Reynolds érdeme, akinek természeten igazi szívügye még mindig ez a projekt, ennek köszönhetően főszereplőként, producerként és társ-íróként is egyaránt szerette volna kamatoztatni magát, nem ok nélkül, hiszen sokat köszönhet a Nagyszájú Zsoldosnak, mert nélküle már áshatná a sírt a nem létező színészi karrierjének. Azonban kétségtelenül erre a szerepre született, így valóssággal brillírozik megint, nem csak az ő szájából elhangzó poénok, hanem úgy összességében az egész Deadpool 2 humoros vonala remekül működik, mindig van min, vagy kin élcelődni, legyen az egy közutálatnak örvendő régi film, egy giccses sláger, vagy mellékszereplők egész garmadája, akiken a főhős a stáblista végéig mérték nélkül köszörülheti a nyelvét. Mert hát Deadpool mit sem ér a megannyi humorforrást rejtő barátok, csapattársak, ellenfelek nélkül, akikből itt is lesz jókora számmal, a visszatérő figurák mellett az új arcok is bőségesen megkapják a magukét. Zazie Beetz Dominójára még sokáig fogunk emlékezni, az előző epizódban bemutatkozott X-Men tagokat kellemes élmény lesz újra viszontlátni, a képregényrajongók garantáltan csorgatni fogják a nyálukat egy bizonyos karakter megjelenésén (nem leszek Deadpool, nem szpojlerezem el), a Kábelt alakító Josh Brolin ugyan szinte már szürke eminenciásként merül méltatlanul feledésbe, de ettől függetlenül marcona és komoly megjelenése remekül ellenpontozza Deadpool maró gúnnyal teli ironikus stílusát. Az X-Force pedig… nos, csak annyit mondok, hogy Végtelen háború ide, vagy oda, ennél a bagázsnál komolyabb és céltudatosabb csapatot idén már biztosan nem fogsz látni a moziban. Határozottságukkal, szakértelmükkel, bátorságukkal és ügyességükkel simán szégyent hoznak a mellettük lelkes amatőröknek sem tűnő Bosszúállókra, őrült habitusuk és morális rugalmasságuk miatt személyükben voltaképp egy új Öngyilkos Osztagot tisztelhetünk (hehe, szó szerint).  



Bármennyire is fura, a film tulajdonképpen a család témakörét boncolgatja, nyilván a maga sajátos, kifacsart módján, körülbelül úgy, mint ahogy az első rész nyúlt a romantikus komédia műfaja felé. Amíg a Deadpool a szerelem minden akadályt legyőző erejéről szólt, és az bizarr hangneme ellenére lényegében egy érzelmekkel, gyengédséggel teli sztorit mesélt el, amire akár a csajodat is elvihetted, ha hasonlóan elvont beállítottságú volt, mint Te, addig a Deadpool 2 az ember azon alapvető jellegzetességéről regél, hogy természeténél fogva társas lény, aki tartozni szeretni valahová, és végkövetkeztetésként a főhős rájön, veszteségeit csakis barátai segítségével tudja feldolgozni, így igazából egy új családra lel. Még ha ezt vicces, alpári, és hamisítatlan Deadpool-üzemmódban teszi is, ez az egész alaptéma ad egy érdekes, szerethető ízt a filmnek. A könnyed és odamondogatós hangulat remekül dolgozik együtt ezzel a koncepcióval, továbbá afelől se legyen senkinek kétsége, hogy nagyjából mindenki megkapja a magáét: a rivális (DC univerzum), az X-Men, a konkurens képregényfilmek, még a Fox stúdió is, aki kinyírta Logant, de előtte kinyírta a komplett X-Ment, majd visszaküldte Logant az időben megmenteni őket, hogy aztán újra kinyírja mindegyiküket. A legnagyobb hibát viszont pontosan ott véti, hogy a Marvel Moziverzummal szemben nem akar átlépni egy bizonyos határt: utal, de nem beszól. Ennek okai egyébként egészen tisztán érthetőek, ugyanakkor egy film esetében, ami többek közt arra született, hogy nyíltan kifigurázza saját műfaját, és maró gúnnyal reflektáljon minden azzal kapcsolatos valós eseményre (pl. Marvel-Fox deal) mértéket nem ismerve, kissé illúziórombolóan csapódik le, hogy egyes esetekben vissza kell fognia magát – mondanom sem kell, hogy az ilyen dolgok mennyire el tudják hitelteleníteni a végeredményt.  



A Deadpool 2 mindezek dacára játszi könnyedséggel veszi az akadályokat. Elődjéhez hasonlóan nem veszi magát túlságosan komolyan, a legkevésbé sincs túlmagyarázva, és azt az erőltetett ideologizálást is lepasszolja, amivel manapság a képregényfilmek kacérkodnak. Tényleg nem akar több lenni egy szórakoztató, térdcsapkodós élménynél, ami percenként megnevettet, és kicsalja belőled a lelkes akciófilm, illetve képregényrajongót, de az egyszerre brutális és mókás felszín alatt valójában egy igencsak hatalmas szív is dobog. Persze a folytatásban látottak után felmerül a kérdés, hogyan tovább, hova tud még fejlődni a főhős jelleme, mit tud majd hozzátenni a következő rész a korábbiakhoz, de igazából ezek Deadpool szempontjából totál lényegtelenek. Ebben a karakterben jókora kraft van még. Azaz jó sok film. Nem tíz, de minimum kettő tutira: Deadpool 3, X-Force, jöhet minden, ami a csövön kifér. A frencsájz egyöntetű sikere miatt tollpiheként balettozó és örömkönnyeket hullajtó Reynolds-on biztosan nem fog múlni az ügy.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Mission: Impossible - Utóhatás (Mission: Impossible - Fallout)
A leglehetetlenebb küldetés: teljesítve.
Jessica Jones: Második évad (Jessica Jones: Season Two)
A tökéletes egységes egész és a halvány árnyék tipikus esete.
A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp)
A kicsi, a kisebb és a legkisebb.
Szupercella 2: Hades (Escape Plan 2: Hades)
A ZS-kategória börtönéből nincs menekvés.
Sicario 2: A zsoldos (Sicario: Day of the Soldado)
Nincs szabály, nincs kegyelem.