Kritika
Solo: Egy Star Wars-történet (Solo: A Star Wars Story)
Kritika
Egy kezdő csempész kalandjai a messzi-messzi galaxisban.
Így, több mint fél évtizeddel a frencsájz jogainak megvétele és az immár negyedik Disney-féle Star Wars film bemutatása után egyértelművé vált az, amit eddig is tudtunk: George Lucas nagy odafigyeléssel dédelgetett, majd kis híján mostoha körülmények közé taszított, legvégül pedig örökbeadott gyermeke, mint mozgókép, teljesen elveszítette esemény-jellegét. Míg annak idején egy-egy újabb Star Wars produkció mozikba kerülése olyan volt rajongók millióinak, akár egy szökőévenként beváltható jegy a mennyországba, egy piros betűs ünnep, amire a lelkes fanok olyan buzgósággal készülnek fel, mintha saját esküvőjükre mennének (vagy talán még annál is jobban), addig manapság már csak meg-megvonjuk a vállunkat, ha sorba állunk egy multiplex pénztárához belépőt venni a soron következő messzi-messzi galaxisbeli kalandra. Haladjunk csak szépen sorjában: Az ébredő Erő tíz esztendővel a legutóbbi epizód után robbant be a köztudatba, természetes tehát, hogy a sárga feliratok láttán és John Williams muzsikája hallatán mindenki azonnal a gatyájába csinált, a Zsivány Egyes a földhözragadt háborús filmek nyersességével (és persze maradéktalan fan service-el) lopta be magát a rajongok szívébe, Az utolsó Jedik pedig újító szellemmel, nem utolsósorban az SW korszakos mítoszainak lerombolásával próbált meg elszakadni a bevett formulától, és több lenni a klasszikusokká nemesedett daraboknál. Erre hat hónap sem telt még el, de máris itt van a Solo: Egy Star Wars-történet, mely már a gyenge lábakon álló létjogosultsága miatt is megerősíti az emberben azt az érzést (már ha az előző filmek nem tették volna meg), hogy, bár a Disney friss felvonásokkal ajándékozta meg a világot és a rajongókat, de közben a Star Wars mintha fokozatosan el is veszítene valamit régi fényéből.  



Szó, ami szó, a fent leírt érvek ellenére sem okoz nagy fejfájást eldönteni, hogy voltaképp mi is a Solo igazi gyengepontja: a létezésének indokolatlansága, vagy úgy en bloc az egész Star Wars nevű mozis pénz-tőgy évenkénti egy agresszív megfejése. A gyengébbeknek hadd súgjam meg, hogy az előbbi. A Disney még mindig nem tud elszakadni az eredeti trilógia bűvkörétől, ezért abban elmesélt legendás eseményeket részletez és jelenít meg ténylegesen, olyan rejtélyeket, féligazságokat boncolgat, amikről legfeljebb csak izgalmas elképzeléseink lehetnek, amiket eddig csak hallottunk, de nem láttuk – egészen mostanáig. Emellett olyan fontos és népszerű karakterek múltjáról lebbenti fel a fátylat, akiknek előéletével kapcsolatban csak a halvány utalásokig és a mókás sztorizgatásokig jutottak a forgatókönyvírók. Ezúttal az eredeti három epizód egyik legnépszerűbb karaktere, a svindlis, nagydumás, de közben hatalmas szívű csempész, Han Solo van soron. A film az ő fiatalkori éveit szeretné bemutatni, ami már eleve magával hozza azt a nagy kérdést, hogy mégis mi szükség van arra, hogy az eredeti trilógia közkedvelt figurájának múltját hivatott górcső alá vegyék? Minek kell megmagyarázni egy olyan karakternek az eredetét, akinek többek közt az adta az egyik fő vonzerejét, hogy nem lehetett tudni honnan jött valójában, hogy jutott el idáig, hogyan lett belőle az, aki, miért lett olyan, amilyen, miképp hajtotta végre azokat a hajmeresztő tetteket, amikről állandóan szót ejtenek a filmekben? Merthogy ezek a legendás mivoltú események azért voltak legendásak, mert a misztérium homályában lebegtek, ennek köszönhetően sokkal hatásosabban járultak hozzá a figura markáns mítoszának alapjaihoz, mintha kényszeresen próbálták volna megmagyarázni őket. Nem mintha amúgy meglepő lenne, hogy Hollywoodban manapság fénysebességre kapcsolva teszik ennek az ellenkezőjét  



A Solo egy olyan kor szülötte, amikor az Álomgyár saját, halhatatlan műalkotásainak összes kérdésére választ akar adni, minden egyes kis sötét zegzugba bevilágítva, de egyáltalán nem diszkrét módon, hanem rögtön bazinagy reflektorokkal, erősen csorbítva ezzel azokat a tulajdonságokat, amik anno naggyá tették ezeket a kultuszfilmeket. De bármennyire is magán viseli a Solo a gyógyíthatatlanná fertőződött hollywoodi eredettörténet-mesélés súlyos gyermekbetegségeit, azért lehet miért szeretni. Megtudhatjuk hogyan kapta kedvenc csempészünk a vezetéknevét, láthatjuk hogyan barátkozott össze Chewbacca-val, mikor találkozott először Lando-val, hogyan nyerte el kártyán a Millennium Falcon-t, még a sokszor emlegetett híres-hírhedt Kessel-futam is megelevenedik a szemünk előtt, és az is kiderül, honnan származik a Sólyom pilótafülkéjében lógó dupla dobókocka, amit bármibe lemernék fogadni, hogy még azok a legnagyobb fanatikusok sem vettek észre soha a büdös életben, akik milliószor látták a filmeket, Star Wars-szal kelnek-fekszenek, és még a szüzességüket is Darth Vader-es óvszerrel veszítették el. De annyi baj legyen: a Solo-ban rendesen dübörög a fan service, hol több, hol kevesebb sikerrel, de főleg sajnos utóbbival, és bár nagyon szeretné annyira kiszolgálni a rajongókat, mint tette azt a Zsivány Egyes, összességében képtelen eltalálni az arányokat, és rálelni a hőn áhított arany középútra.  



Az előző antológia-filmből átemelt önállóságra való törekvés és a realisztikusabb hangvétel mellett (a szürkés, ködös képi világgal megáldott csatajelenet az I. Világháborút idéző kíméletlen ipari mészárszékkel és a mocskos, saras lövészárkokkal remek szolgálatot tesz) néhány izgalmas csihi-puhi is gondoskodik a szórakoztatásunkról, csak közben nehéz túltenni magunkat azon a kellemetlen érzésen, hogy valami rohadtul hiányzik az egyenletből. Valószínűleg pontosan a film dirigálására eredetileg leszerződtetett páros, Phil Lord és Chris Miller fiatalos és lendületes rendezése. Egy sor kreatív nézeteltérés után a producerek, Kathleen Kennedy főgóré-asszonnyal az élen kipenderítették őket a direktori székből, azóta is kígyót-békát kiabálnak egymásra. Előbbi fél azt nehezményezte, hogy úton-útfélen keresztbe tett nekik a Disney, amikor saját ötletekkel álltak elő, utóbbinak pedig abból lett elege, hogy a duó olyan irányba akarta elvinni a Solo-t, ami túlságosan is szembement a stúdió akaratával, ezért magától értetődött, hogy távozniuk kell. Helyükre a sokkalta részrehajlóbb és mára már igazi megfáradt iparossá manifesztálódott Ron Howard került, aki természetesen zokszó nélkül követett minden parancsot, még a korábban leforgatott jelenetek nagy részét is újra felvette. Ez a fajta hozzáállás egyébként tökéletesen egybecseng a Disney és főleg Kennedy bizonyos állításaival. Utóbbi gyakorlatilag nyíltan kimondta, hogy „Senki sem b*szakodhat a Star Wars-szal”, az első és az utolsó szó is az övé (mármint Kennedy-é nyilván, hiszen kijelentésével magára gondolt, efelől senkinek se legyen egy szemernyi kétsége se), ennél fogva a filmek rendezésére kijelölt személyek nem lehetnek mások, csak bólogató bérmunkások, akik legfeljebb csak addig oszthatják és valósíthatják meg saját elképzeléseiket, amíg azok kedvező fogadtatásra találnak a fejeseknél. Ezen azért érdemes elgondolkodni – nem mintha ez egyedi eset lenne a Star Wars, illetve Hollywood berkein belül.  



Persze azt semmi sem garantálta volna, hogy ha Lord és Miller rendezésében kerül mozikba a Solo, akkor automatikusan jó lett volna, de legalább lenne valamilyen. Howard igyekezett alaposan kigyomlálni még az emlékét is elődei stílusának, viszont időnként azért fel-felbukkan egy jobb, karakánabb és összeszedettebb film ígérete, és még ha nem is lehet konkrétan eldönteni, hogy hajszálpontosan mikor láthatjuk Lord-Miller és mikor Howard keze nyomát, jobban megvizsgálva azért sokat tisztulhat a kép. Előbbitől származik a mókás, humoros űr-western és egy csibészes, rafinált heist-movie keveréke (legalábbis azoknak halvány ismertetőjegyei), utóbbitól pedig a szóról szóra bemagolt, de mégis unalmas lecke-felmondás. Gyaníthatóan ennek a kulimásznak köszönhető, hogy Alden Ehrenreich sem tud igazán érvényesülni a fiatal Han Solo szerepében. Meglepő módon egyáltalán nem annyira borzalmasan, mint amennyire sokan számítottak rá, végeredményben ügyesen hozza a szemtelen és vagány kalandort, aki talpraesettségével és rátermettségével még a legnehezebb helyzetekből is élve verekedi ki magát, de a forgatókönyv nem igazán ad neki sok teret ahhoz, hogy komolyabban bizonyítson. És ez a karakter lényegében már a film legelső percében „készen van”: rögtön a nyitó jelenetben azt a macsó, vakmerő csempészt fedezhetjük fel benne, akit megismertünk Mos Eisley romlott kocsmájában, és aki nem mellesleg már itt piszkosul jó pilóta, így nem marad túl sok megmagyaráznivaló vele kapcsolatban. A nyögvenyelős szerelmi szál adhatna még erre alternatívát, de mondanom sem kell, nem jön neki össze.  



Így gyakorlatilag semmilyen karakterfejlődés nincs a filmben. Más kérdés, hogy kell-e ilyesmi egy ilyen könnyed kaland-moziba (ami manapság olyan ritka, mint huttban a jóindulat), mégsem egy fejlődésközpontú dráma, ugyanakkor mivel a címszereplő a cselekmény végére kis túlzással éve ugyanaz a jellem, mint a történet elején, ironikus módon pont ennek köszönhetően nem gázol bele pofátlanul a Han Solo-legendába. Eredsztorinak tehát foghíjas, kalandfilmnek már valamivel jobban elfogadható. És valahol ez a lényeg: üde tempóval megtámogatva, a szokásos Star Wars feelinggel hozza a kötelezőt, ám annál egy unciával sem többet. Újfent visszarepít a gondtalan gyermekkorba, mozgóképes formába önti azokat a fantáziaképeket, amiket annak idején a játszótéren álmodtunk meg, amikor kedvenc filmes karakterünk önálló kalandjairól ábrándoztunk. Főhőssel szemben felsorakozó ellenfelek, csőre töltött fegyverekkel, pisztolytáska-kéz-csípő nézetből, akárcsak egy westernben a pisztolypárbaj előtt? Pipa! Őrületes űrcsaták, őrületes manőverekkel? Pipa! Forrófejű húzások garmadája, melyek legalább annyira vallanak őrültségre, mint bátorságra, de végül mégis kihúzzák a csávából a hősöket? Pipa! Rosszfiús félmosoly? Pipa! Jabba? Csak említés-szinten. Boba Fett? Felejtsd el! Talán majd legközelebb. Addig itt van nekünk a Solo, amit még lehet egy ideig emészteni. Igen, talán felesleges volt megcsinálni. Igen, a létezése erősen megkérdőjelezhető – főleg Harrison Ford jelenléte nélkül, aki természetes okoknál fogva ebben a filmben már nem vehetett részt. De mégis, a maga tökéletlenségében egy szórakoztató, egyszerű élmény, amit vagy szeretni fogsz, vagy nem. De ha elkap, akkor egy garantáltan megmosolyogtató Star Wars emlékként marad meg a rajongástól dobogó szívedben.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Jurassic World: Bukott birodalom (Jurassic World: Fallen Kingdom)
Az élet utat tör.
Solo: Egy Star Wars-történet (Solo: A Star Wars Story)
Egy kezdő csempész kalandjai a messzi-messzi galaxisban.
Deadpool 2
Az év legütősebb családi filmje!
Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War)
Thanos: The Movie.
Ready Player One
Üdv a geek-mennyországban!