Ed Brubaker valóságos csodát vitt végbe Amerika Kapitánnyal. Fogta a
Marvel legrégebbi, legmakulátlanabb kiscserkészét, és ezt a nagyon erkölcsös,
rendíthetetlen patriotizmussal átitatott figurát bedobta a jéghideg mélyvízbe,
azaz a 21. század forrongó világába. Tette ezt úgy, hogy a figura mindvégig meg
tudta őrizni több évtizedes archetípusait, de közben egészen új árnyalatokat is
kapott. Így lett tehát a háborús amerikai propaganda jelképből egy
meghasonlott, morális kérdéseken vívódó hős, aki nemcsak saját hazájának modern
eszméit kérdőjelezi meg, hanem önmaga szerepét is erős kritikával vizsgálja. A Kizökkent idő című történetben Brubaker sorra vette és rombolta le
azokat az elavult ideákat, melyeket Steve Rogers képvisel: daliás héroszból
gyanakvó és kételkedő figurát faragott, akitől idegen az a jelenkori közeg,
amiben léteznie kell, és emiatt egyáltalán nem érzi otthonosan magát ebben a
világban. Brubaker ezek után sem fukarkodik a kijózanító pofonokkal: szép
sorjában bombázza a Kapitányt, minden lehetséges ponton. Rogersnek szembe kell
néznie egy új berendezkedéssel, melyben erkölcstelen terroristacsoportok
sanyargatják az ártatlanokat, ahol az igazi hatalmat minden hájjal megkent
cégvezetők, politikusok és fegyverkereskedők birtokolják, akik a világgazdasági
viszonyok alakulásán és pusztító, hatalmas áldozatokat követelő háborúkon
nyerészkednek. Sőt mi több, ahol a Kapitány már a sajátjaiban sem bízhat: az
elvileg amerikai polgárokat védő ügynökségek és kormányzati szervek annyira
tele vannak titkokkal, hogy még a titkoknak is vannak titkaik, és minimum
kétszer átver mindenki mindenkit valamilyen homályos cél érdekében, ami inkább
a különböző érdekeltségek megóvásáról, mint a tettesek elkapásáról szól.
A mindig egyenes gerinccel és öntudattal csatába vonuló Kapitánynak már ezzel sem volt könnyű megbirkóznia, de Brubaker A Tél Katonájában kíméletlenül lerántja a karaktert a földre, egyszer s mindenkorra. A Kizökkent idő rengeteg kérdést tett fel, egyúttal megannyi labdát fel is dobott, A Tél Katonája pedig ezzel a bevezető sztorival egy egységes egészet alkotva válaszolja meg a kérdések nagy részét, illetve csapja le ezeket a labdákat, hozzá kell tenni, kifejezetten frappánsan, ahogy azt az alapkoncepció megköveteli. A széria továbbra sem az a klasszikus szuperhőstörténet, sokkal inkább egy komoly politikai kémthriller, mely körmönfont, fordulatos cselekményével küldi kispadra konkurenciát, és egy percre sem unalmas, alaposan átgondolt történetvezetésével mesél a Második Világháborútól egészen napjainkig, tele visszaemlékezésekkel, háttérben meghúzódó ellenségekkel, sötét machinációkkal, összeesküvés elméletek tömkelegével, és teljesen életszagú erkölcsi dilemmák egész sorával. Mindezt pedig egy bravúros karakter-retconnal fejeli meg, ami még Marvel-mércével mérve is arcátlannak számít, és az az intelligens, hiteles stílus, amivel Brubaker demonstrálja az egészet, a halhatatlan instant klasszikusok közé emeli a képregényt. Az ő íróasztalán Bucky Barnes sem csupán az a vicceskedő, jópofa és csupaszív sidekick, akivel még a ’40-es években egyértelműen a fiatalabb korosztályt akarták megcélozni – Brubaker egy határozott mozdulattal törli ki azt a képet, amit addig Bucky-ról ismertek az olvasók.
És nem csak az eredetét, nem csupán a karaktere funkcióját írta át, de ezen kívül még vissza is hozta őt a képregény kontinuitásába, mintegy több mint fél évszázaddal a „halála” után. A Marvelnél egyébként is óriási divat megölni, majd visszahozni szereplőket (akár többször is), de Bucky az évek során amolyan „szent és sérthetetlen” figura lett, aki maximum flashbackekben, vagy alternatív dimenziókban volt jelen, és nagyon hosszú ideig úgy tűnt, nemcsak hogy otthagyta a fogát a világháború végnapjaiban, de a kiadó egyáltalán nem tervez vele semmi komolyabbat, legalábbis nem akarja a közönséggel visszatapsoltatni az életbe. Brubaker azonban fittyet hányva a „szabályokra”, hiteles és meglepően vérfagyasztó módon vezényelte le Bucky visszatérését, kvázi egy félig-meddig új karaktert teremtve ezzel – a Tél Katonája kódnevű bérgyilkost, aki a Szovjetunió beprogramozott gyilkológépeként töltötte az elmúlt mintegy 50 évet, küldetésről küldetésre fontos célszemélyeket likvidált, tettei pedig komoly következménnyel voltak a világtörténelem alakulására. Az alapkonfliktust és a cselekmény gerincét pontosan ez a téma szolgáltatja: adva van egy idealizált korból fennmaradt két lábon járó őskövület (Rogers), aki totálisan magányosan érzi magát ebben a modern berendezkedésben, és egy agymosott, ölésre kiképzett eszköz (Bucky), akiben új alteregója mellett azért fel-felébredezik néha a régi énje is. És amikor ez a két fékezhetetlen erő találkozik, akkor pörögnek fel igazán az események – és nem csak a pokol szabadul el, hanem rég elnyomott emlékek kerülnek felszínre, régi sebeket tépnek fel újra.
Mert ha világot leigázni akaró nácikkal, volt szovjet nagykutyákkal, vagy ex-zsoldosokkal kell megküzdenie, akkor a Kapitány természetesen megingathatatlan öntudattal végzi a dolgát, azonban amikor halottnak hitt barátjával kerül szembe, akkor nem csak egész világa omlik össze, de saját döntéseit is kénytelen megkérdőjelezni. Ebből a szempontból Bucky-nak amellett, hogy „kijózanító” funkciója van a főszereplőre nézve, általa Rogers árnyaltabb karakter is lesz, hiszen eléggé behatárolt lehetőségei vannak a fejlődéshez, azonban Brubaker ügyesen játssza ki a lapjait. Ráadásul egy egészen új színben tünteti fel Bucky világháborús énjét is: Brubaker értelmezésében a tinédzser katona volt az, aki a Kapitány helyett végezte a piszkos munkát a fronton, mivel Rogers gyakorlatilag egy eszme volt, maga a két lábon járó idea, aki még egy háborúban sem engedhette meg magának, hogy bemocskolja a kezét. A narratíva remekül köti át a Kizökkent idő idegenségének alaptémáját a folytatás téteket emelő, de már egészen más kérdéseket boncolgató cselekményébe, miközben szorosan összefügg mindkét történet, nem létezhet egyik a másik nélkül, együtt alkotnak egy egységes egészet. A Tél Katonája páratlan képregény: komolyan vesz egy olyan hőst, akit ez előtt sokan csak idejétmúltnak, vagy nevetségesnek bélyegeztek. Teszi ezt maradéktalan profizmussal – nem csoda, hogy az azonos című mozifilm is Brubaker műalkotásán alapult. Szó, ami szó, Amerika Kapitány pajzsa sem ez előtt, sem ez után nem csillogott annyira fényesen, mint nála.
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #7 – Amerika Kapitány: A Tél Katonája (2018)
Captain America #8-9, 11-14 (2005-2006)
A mindig egyenes gerinccel és öntudattal csatába vonuló Kapitánynak már ezzel sem volt könnyű megbirkóznia, de Brubaker A Tél Katonájában kíméletlenül lerántja a karaktert a földre, egyszer s mindenkorra. A Kizökkent idő rengeteg kérdést tett fel, egyúttal megannyi labdát fel is dobott, A Tél Katonája pedig ezzel a bevezető sztorival egy egységes egészet alkotva válaszolja meg a kérdések nagy részét, illetve csapja le ezeket a labdákat, hozzá kell tenni, kifejezetten frappánsan, ahogy azt az alapkoncepció megköveteli. A széria továbbra sem az a klasszikus szuperhőstörténet, sokkal inkább egy komoly politikai kémthriller, mely körmönfont, fordulatos cselekményével küldi kispadra konkurenciát, és egy percre sem unalmas, alaposan átgondolt történetvezetésével mesél a Második Világháborútól egészen napjainkig, tele visszaemlékezésekkel, háttérben meghúzódó ellenségekkel, sötét machinációkkal, összeesküvés elméletek tömkelegével, és teljesen életszagú erkölcsi dilemmák egész sorával. Mindezt pedig egy bravúros karakter-retconnal fejeli meg, ami még Marvel-mércével mérve is arcátlannak számít, és az az intelligens, hiteles stílus, amivel Brubaker demonstrálja az egészet, a halhatatlan instant klasszikusok közé emeli a képregényt. Az ő íróasztalán Bucky Barnes sem csupán az a vicceskedő, jópofa és csupaszív sidekick, akivel még a ’40-es években egyértelműen a fiatalabb korosztályt akarták megcélozni – Brubaker egy határozott mozdulattal törli ki azt a képet, amit addig Bucky-ról ismertek az olvasók.
És nem csak az eredetét, nem csupán a karaktere funkcióját írta át, de ezen kívül még vissza is hozta őt a képregény kontinuitásába, mintegy több mint fél évszázaddal a „halála” után. A Marvelnél egyébként is óriási divat megölni, majd visszahozni szereplőket (akár többször is), de Bucky az évek során amolyan „szent és sérthetetlen” figura lett, aki maximum flashbackekben, vagy alternatív dimenziókban volt jelen, és nagyon hosszú ideig úgy tűnt, nemcsak hogy otthagyta a fogát a világháború végnapjaiban, de a kiadó egyáltalán nem tervez vele semmi komolyabbat, legalábbis nem akarja a közönséggel visszatapsoltatni az életbe. Brubaker azonban fittyet hányva a „szabályokra”, hiteles és meglepően vérfagyasztó módon vezényelte le Bucky visszatérését, kvázi egy félig-meddig új karaktert teremtve ezzel – a Tél Katonája kódnevű bérgyilkost, aki a Szovjetunió beprogramozott gyilkológépeként töltötte az elmúlt mintegy 50 évet, küldetésről küldetésre fontos célszemélyeket likvidált, tettei pedig komoly következménnyel voltak a világtörténelem alakulására. Az alapkonfliktust és a cselekmény gerincét pontosan ez a téma szolgáltatja: adva van egy idealizált korból fennmaradt két lábon járó őskövület (Rogers), aki totálisan magányosan érzi magát ebben a modern berendezkedésben, és egy agymosott, ölésre kiképzett eszköz (Bucky), akiben új alteregója mellett azért fel-felébredezik néha a régi énje is. És amikor ez a két fékezhetetlen erő találkozik, akkor pörögnek fel igazán az események – és nem csak a pokol szabadul el, hanem rég elnyomott emlékek kerülnek felszínre, régi sebeket tépnek fel újra.
Mert ha világot leigázni akaró nácikkal, volt szovjet nagykutyákkal, vagy ex-zsoldosokkal kell megküzdenie, akkor a Kapitány természetesen megingathatatlan öntudattal végzi a dolgát, azonban amikor halottnak hitt barátjával kerül szembe, akkor nem csak egész világa omlik össze, de saját döntéseit is kénytelen megkérdőjelezni. Ebből a szempontból Bucky-nak amellett, hogy „kijózanító” funkciója van a főszereplőre nézve, általa Rogers árnyaltabb karakter is lesz, hiszen eléggé behatárolt lehetőségei vannak a fejlődéshez, azonban Brubaker ügyesen játssza ki a lapjait. Ráadásul egy egészen új színben tünteti fel Bucky világháborús énjét is: Brubaker értelmezésében a tinédzser katona volt az, aki a Kapitány helyett végezte a piszkos munkát a fronton, mivel Rogers gyakorlatilag egy eszme volt, maga a két lábon járó idea, aki még egy háborúban sem engedhette meg magának, hogy bemocskolja a kezét. A narratíva remekül köti át a Kizökkent idő idegenségének alaptémáját a folytatás téteket emelő, de már egészen más kérdéseket boncolgató cselekményébe, miközben szorosan összefügg mindkét történet, nem létezhet egyik a másik nélkül, együtt alkotnak egy egységes egészet. A Tél Katonája páratlan képregény: komolyan vesz egy olyan hőst, akit ez előtt sokan csak idejétmúltnak, vagy nevetségesnek bélyegeztek. Teszi ezt maradéktalan profizmussal – nem csoda, hogy az azonos című mozifilm is Brubaker műalkotásán alapult. Szó, ami szó, Amerika Kapitány pajzsa sem ez előtt, sem ez után nem csillogott annyira fényesen, mint nála.
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #7 – Amerika Kapitány: A Tél Katonája (2018)
Captain America #8-9, 11-14 (2005-2006)
