Kritika
Sicario 2: A zsoldos (Sicario: Day of the Soldado)
Kritika
Nincs szabály, nincs kegyelem.
Még a nagyszabású frencsájzok, univerzumépítések és a feleslegesebbnél-feleslegesebb eredettörténetek, prequelek, spin-offok és folytatások korában is kifejezetten meglepő, hogy a Sicario című, már bemutatása pillanatában kultusz-darabbá előlépett film második része egyáltalán felmerülhetett a producerek fejében, majd pedig legördülhetett Hollywood örökmozgó futószalagjáról. Denis Villeneuve ugyanis nem csupán egy kísértetiesen nyomasztó akció-thrillert alkotott, hanem egy tökéletesen lezárt, kerek modern klasszikust, ami, mivel egységes egészet alkotott, így mint olyan, egyáltalán nincs szüksége semmiféle folytatásra, vagy bármi másra. A nyughatatlan Álomgyár azonban másképp gondolta, így a Sicario 2: A zsoldos című második epizódnak hatalmas feladatot kellett a nyakába vennie. Nem elég, hogy egy maradéktalanul elvarrt fonalat akar továbbszőni, de a munkálatokban egyéb elfoglaltságok miatt többek közt Villeneuve sem tudott részt venni (helyére a Gomorra és a Suburra rendezője, Stefano Sollima került), mindezek fényében valószínűleg kevés olyan ember volt, aki teljes mellszélességgel kiállt amellett a gondolat mellett, hogy ebből a tervezetből bármi olyat ki lehet hozni, ami ne fulladna totális kudarcba, és hogy van értelme folytatni egy olyan filmet, aminek az árnyéka túlságosan hatalmas ahhoz, hogy az ne vetüljön rá elkerülhetetlenül utódjára. Szóval, ahogy fentebb írtam: roppant meglepő, hogy végül megszületett a Sicario 2.  



Mondjuk nem ez az egyetlen meghökkentő fordulat vele kapcsolatban: a végkövetkeztetést egyelőre nem lőném le (bár már valószínűleg sejtitek, hogy ez a nem kívánt jövevény nem vallott szégyent), azt példának okáért még álmaimban sem gondoltam volna, hogy az idei filmes termés legmeghatóbb jelenete pont a Sicario 2-ben lesz. Egy olyan produkcióban, melynek eredetije messze földön híres volt horrorisztikus, rideg hangulatáról és kemény, szikár stílusáról, aminek segítségével bemutatta a mexikói drogkartellek könyörtelen, az emberi élet értékét lelketlenül semmibe vevő ténykedéseit, egyúttal az amerikai oldal manipulatív sakkjátszmáit – mindennek a forgatókönyv egy már-már túlzó realisztikával ábrázolt hazug és álságos bürokratikus politikai színezetet is adott. A folytatás sem ígér kevesebbet: egyenesen fejest ugrik a mocsokba, marandó látleletet ad az amerikai-mexikói határvidék mindennapjairól és a fehér házi adminisztráció köpönyegforgatásáról, közben minimum dupla annyi kendőzetlen erőszakot és kegyetlenséget tol a néző arcába, mint az első epizód. A film mindenféle pironkodás nélkül kalauzol el minket a soha véget nem érő drogháború forrongó, vérgőzös poklába, egy olyan helyre, ahol a nyomor, a kínzás, a csonkítás, az öldöklés, vagy az utcai tűzpárbaj a hétköznapok része, nem féli megmutatni ennek az irgalmatlan közegnek az összes viszontagságát, ami egy békésebb és civilizáltabb földrészre született embernek elképzelhetetlen – az ott lévőknek viszont maga az élet.  



A Sicario 2 nem rest azonnal belecsapni a dolgok közepébe: lehúz, sokkol, borzongat és elgondolkodtat. A legelső perctől kezdve nyílt lapokkal játszik (ellenben az eredetijével, ami ugye kifejezetten szeretett a sötétben tapogatózni), és ráérősen mesélve (a nyugtalanító, nyomasztó atmoszférával vegyített lassú tempót ügyesen örökölte meg az elődtől) sorakoztatja fel a különböző arcait egy olyan háborúnak, ami akár örökké is eltarthat. Ennél fogva mindennemű konklúzió levonása már eleve csak keserű és szomorú lehet: Amerika a megszelídíthetetlen mexikói vidék képében megtalálta az új vadnyugatát. Öngyilkos merénylők, drogdílerek, szomáliai kalózok, bérgyilkosok, embercsempészek, fegyverkereskedők, és egyéb állatfajták, a kompromisszumot látásból sem ismerő felütés enyhén szóval sem kínálja tálcán a bensőséges, vagy az emocionális pillanatokat – erre a cselekmény körülbelül a játékidő felénél bevet egy olyan őszinte és szívszorító érzelmi csúcspontot, ami garantáltan gombócot csinál a torkodban, és amihez hasonló megindító jelenetet idén még biztosan nem láttál a mozivásznon. Mindezt csupán félszavakkal, kurta gesztusokkal és apró rezdülésekkel éri el, mindenféle felesleges szentimentalizmus és belemagyarázás nélkül – egy-egy néma biccentés, vagy elkapott tekintet többet mond ezer szónál, és nagyobbat üt, mintha a színészek saját mimikai eszköztáruk teljes bevetésével próbálnák meg sikerre vinni ugyanezt.  



Az első rész szerzője, Taylor Sheridan (aki időközben a jelenkor egyik legtehetségesebb forgatókönyvírója lett) szerencsére maradt a fedélzeten, és amellett, hogy megtette főszereplőnek az előd két, nagy titokba burkolódzó karakterét, Alejandro Gillick-et (Benicio del Toro) és Matt Graver-t (Josh Brolin), meglepő, de hatásos módon emberséggel, érzelmekkel és lélekkel is felruházta őket. Azt meg kell hagyni, hogy kockázatos vállalkozás volt. Mindkét figura kezéhez rengeteg vér tapad, egyikük sem finnyás, amikor piszkos módszerekhez kell folyamodni, és amíg Graver hazája nevében követi el a borzalmasabbnál borzalmas tetteket, amik minden bizonnyal csak emiatt tolerálhatóak, addig Alejandro csupán vérbosszújának beteljesülését elősegítendő hasznos eszközként tekint arra, aki mellé éppen odacsapódik – neki teljesen mindegy ki kicsoda, és mit akar, a lényeg, hogy közelebb vigye őt a céljához. Erkölcsi kódexük nehezen behatárolható és erősen megkérdőjelezhető, bár a közmegegyezés alapján a „jó” oldalt erősítik (már ha minden áron ilyen egyszerű jellemzőkkel kell élni az amúgy sokkal bonyolultabb helyzetben), jóformán legfeljebb néhány lépés választja el őket azoktól, akikre vadásznak. Ezért is inkább a rosszfiúk kategóriájába illenek bele jobban, ámde az őket mozgató felsőbb hatalmakat sem kell félteni. A mexikói drogkartellek terroristákat csempésznek át a határon Amerikába, akik aztán különböző merényleteket hajtanak végre, ezért a kormány megbízza Graver-t az ügy elrendezésére, aki Alejandro-val összeugrasztja a kartelleket úgy, hogy elrabolják az egyik nagyvezér lányát, Isabela Reyes-t. Aztán amikor az akció rosszul sül el, és a csapat a húsdarálóban találja magát, a Fehér Ház rögtön megnyomja a piros gombot a súlyos politikai következményektől tartva, és utasítást ad Graver-nek a szálak drasztikus elvarrására. A két karakter így komoly erkölcsi válaszút elé kerül: Sheridan zseniálisan oldja meg a feladatot, egyszerre ad nekik szerteágazóbb motivációkat, komplexebb jellemvonásokat, és akadályozza meg, hogy csúfosan hiteltelenné váljanak korábbi önmagukhoz képest. Ahelyett, hogy kihasználná a kínálkozó alkalmakat és a jól ismert klisékkel együtt dolgozva vezetné végig például Alejandro és Isabela kapcsolatát, a sablonok kihagyásával tereli realisztikusabb mederbe a páros viszonyát, nem a klasszikus „apa-lánya” felállás, inkább egy kényszerből kötött szövetség témájának alkalmazásával.  


 
A Sicario 2 végül legalább annyira lett meglepő film, mint amennyire gyenge lábakon állt az elején a létjogosultsága. Nem is igazán folytatás, inkább egy különálló, példás magabiztossággal rendelkező alkotás, ami amellett, hogy egynémely tulajdonságot átvett az elődjétől, megpróbál eltérő szellemben működni. Köszönhetően Sollima valamivel pörgősebb rendezésének és Sheridan érzelmesebb forgatókönyvének, ez sikerül is, a színvonal végig tartja magát (egy-két ritka kibicsaklás azért előfordul), még Dariusz Wolski sem vall kudarcot, amikor meg kell felelnie a Roger Deakins által felállított magas mércének. Nyilván sok mindennel lehet vádolni a Sicario 2-t, bőszen meg lehet köpködni, hogy felesleges, szükségtelen, és forgott volna nélküle tovább a Föld – egyébként azok, akik így tesznek, készüljenek fel, mert nemsokára készül a harmadik rész. Szóval bizonyos szemszögből nézve érthetőek ezek a reakciók, hiszen igazából senki sem akarta ezt a filmet, viszont, ha szabad ezt mondani, valami annyira kibaszott erős lett a végeredmény, hogy, akár egy szépen becsomagolt, igényes és váratlan karácsonyi ajándék, amelyre nem számítasz, olyan nagy örömet okoz, hogy elgondolkodsz, ez előtt hogyan tudtál meglenni nélküle. Írom ezt úgy, hogy nyilvánvalóan a Sicario 2 nem múlja felül a nagyszerű első epizódot – jól lehet, így is az idei év eddigi legjobb mozifilmje.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Mission: Impossible - Utóhatás (Mission: Impossible - Fallout)
A leglehetetlenebb küldetés: teljesítve.
Jessica Jones: Második évad (Jessica Jones: Season Two)
A tökéletes egységes egész és a halvány árnyék tipikus esete.
A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp)
A kicsi, a kisebb és a legkisebb.
Szupercella 2: Hades (Escape Plan 2: Hades)
A ZS-kategória börtönéből nincs menekvés.
Sicario 2: A zsoldos (Sicario: Day of the Soldado)
Nincs szabály, nincs kegyelem.