Geekz, képregény
A Bosszú Angyalai: Holtpont
Geekz, képregény
Bunyó az unalomig.
Amikor tavaly év végén kiderült, hogy a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény című sorozat a Hachette jóvoltából kis hazánkban is tiszteletét teszi, az itthoni képregényrajongók tetemes része öklözött a levegőbe a hirtelen támadt eufóriától örömében – főleg miután a kiadó közzétette, hogy pontosan milyen köteteket terveznek megjelentetni. A dolog kifejezetten impozáns volt már egészen a legelejétől kezdve (többek közt, mert a Kingpin is tevékenyen részt vett a munkában), kapott is egy nagy pofont a talán legnagyobb konkurens, a DC széria: amíg előbbi sorozat valamivel megfontoltabban állt hozzá a történetek kiválasztásához, addig az Eaglemoss listájában rengeteg közepes, vagy gyenge sztori is helyet kapott, mindez ráadásul nemegyszer pocsék fordításban. Bár eredetileg ezeknek a köteteknek inkább van amolyan kedvcsináló, vagy reklám-jellegük, nagyrészt sikeresen védték ki mind a töltelék-kiadványok, mind pedig azoknak a sztoriknak a tényét, melyeket egy-egy nagyobb eseményvonalból ragadtak ki, amik ennél fogva nehezen érthetőek lettek, vagy csak simán befejezetlenek maradtak. Már az Újjászületés című Thor-kötet is erősen küszködött ezzel a problémával, de ott egy alapvetően tényleg jó és minőségi képregényről volt szó, A Bosszú Angyalai: Holtpont viszont már nehezebb eset.  



A történet Geoff Johns szerzeménye, akit egy minden magára valamit is adó képregényrajongónak biztosan nem kell bemutatni: manapság az egyik legnépszerűbb, legtehetségesebb arc a palettán, a DC kiadó bölcs pápája, aki rengeteg klasszikust tett már le az asztalra. De a Marvelnél végzett munkái egyáltalán nem tartoznak ezek közé: lemerném fogadni, hogy az olvasók nagyobb része nem is nagyon van tudatában annak, hogy Johns anno dolgozott a riválisnak is, bő két éven keresztül, ráadásul többek közt pont az egyik legnagyobb becsben tartott sorozatukon, a Bosszú Angyalain. Ennek a rövid karrierállomásnak a viszonylagos ismeretlenségéért tehát nem Johns, később a DC-nél véghezvitt művészi kiteljesedésének jelentőségét lehet hibáztatni, inkább azt, hogy emberünk nemigen jeleskedett, amikor jó sztorikat kellett írnia a konkurenciának. Lásd Holtpont: a sorozat a 2000-es évekre már egyébként is eléggé elfáradt, nagyon érett egy komoly paradigmaváltás, vagy valami meghökkentő esemény, mely végre új irányba viheti a dolgokat. Lényegében nem sokkal később pontosan ez történt a Káoszban, és ha nem is konkrétan a Holtpont volt ennek az oka, azért valamicskét hozzájárult ahhoz, hogy feloszoljon, majd újjáalakuljon az Angyalok csapata.  



Johns egyik gyakorian előforduló ismérve, hogy elsősorban cselekményben tud gondolkodni, nála a karakterépítés sokszor csupán másodlagos – nem mintha amúgy nem vitte volna már jópárszor sikerre ezen elgondolásait, modern klasszikusokat teremtve belőlük. Viszont a Holtpontban visszafelé sül el az egész. Van egy rakás ötlet, de leginkább egy szuperhősök és az Angyalok csapatának világát megrengető esemény (jobban mondva nyilván ez volt a cél), aminek a kiindulópontja egy érzékeny geopolitikai helyzet, ami végül arra kényszeríti hőseinket, hogy visszafordíthatatlanul egymásnak ugorjanak. Elviekben ez még működhetne is: Thor (akiből időközben Asgard új főistene lett) úgy dönt, beavatkozik a szlokóviai polgárháborúba, mivel a sokat szenvedett nép végső elkeseredésében hozzá imádkozik, a Viharisten azonban ezzel olyan eseményeket indít el, ami kényes lehet mind a szomszéd országok, különösen Dr. Fátum Latvériája, mind pedig az USA hadserege számára. Utóbbival Johns nyilván Amerika világrendőri szerepére akar reflektálni, ahogy más kezdeményezések is tetten érhetőek a sztori elején, amiket végül nem bontanak ki, sőt, végeredményben ötlettelen bunyómaratonná degradálják le az érdekesnek induló konfliktust.  



Mert hát mi is lenne tökéletesebb megoldás az éles ellentétek elrendezésére, a felgyülemlett feszültség levezetésére és a háború kirobbanásának megakadályozására, mint egy jó kis régimódi ökölharc? Voltaképp az egész kötet arra a Vasember-Thor összecsapásra van kihegyezve, amit nem győztek reklámozni és körbeajnározni, hozzá kell tenni, hogy feleslegesen, mivel egy teljesen sablonos, tucat-bunyóról beszélünk. Bár ez nehéz ügy, mivel ha épp nem egymást csépelik szeretett hőseink, akkor csak a szokásos közhelyeket puffogtatják, rettenetesen klisés dialógusokkal tarkítva, az amúgy kulcsfontosságú eseményt teljesen jelentéktelenné silányítva – a szokásos nyugati sztereotípiákkal és látásmóddal együtt, miszerint Kelet-Európa félreeső részein csakis barna-szürke kabátba öltözött mélabús, szekeret hajtó parasztok laknak, akik mintha a múlt század elején ragadtak volna. Rengeteg gond van a képregénnyel, de összességében mégis az a legnagyobb, hogy a karakterek teljesen irreálisan viselkednek önmagukhoz képest, ami még a mainstream vonalon is megbocsáthatatlan hiba. Tovább nem is nagyon érdemes forszírozni a dolgot, a Holtpont bizony egy kifejezetten gyenge alkotás lett, nem csoda, hogy elég hamar eltűnt a süllyesztőben, és manapság már alig-alig, vagy egyáltalán nem említik (pl. ha nem lenne benne a Marvel-sorozatban, szinte senki sem tudna a létezéséről), egyúttal persze az sem kevésbé meglepő, hogy Johns-ra sem emiatt fogunk emlékezni.  



De ez nem minden: a kötet tartalmaz egy második sztorit, ami a karakterekre, jobban mondva két szuperhős személyes ellentétére koncentrál. Ezzel egyrészt az a probléma, hogy a mezei olvasó nemigazán ismeri ezeket a figurákat, de nyilván ez nem feltétlen a képregény hibája, másrészt viszont, és ez a lényegesebb, nem ismerjük meg az előzményeket sem, hogy mi juttatta el idáig ezeket a szereplőket, mi idézte elő bennük ezt a mélyről jövő haragot, mi történhetett, hogy most ennyire gyűlölik egymást. A Holtpont ezekre nem ad választ, ellenben csak még jobban érzékelteti azt, hogy voltaképp mi is ez a sorozat: egy kóstoló. Előétel, reklám, melyet elolvasva az ember kedvet kaphat arra, hogy beszerezze a folytatást, vagy az egész történetszálat, ehhez viszont meg kell vennie a többi kötetet is. Csak hát Magyarország ugye más kávéház. Eddig nemigazán volt ilyen „töltelék” kiadvány ebben a szériában, és végülis amíg az Eaglemoss mostanában sorban hozza ki a közepesnél-közepesebb képregényeket, addig a Hachette, jó ha tíz kötetenként leközöl egy rosszabbat, igazából nincs miért bánkódni. Azok, akik szeretnek a látványos gerincképben gyönyörködni, azok úgyis megveszik, akik viszont elsősorban a történetek miatt gyűjtik, azok polcáról nyugodtan hiányozhat.

Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #10 – A Bosszú Angyalai: Holtpont (2018)
The Avengers #61-63, 76 (2003-2004)
Thor #58 (2003)
Iron Man #64 (2003)
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Venom
Pókember-univerzum Pókember nélkül, avagy a gumiszörny közbelép.
Halloween - A rémület éjszakája (Halloween)
Eljő a Gonosz!
Predator - A Ragadozó (The Predator)
A sportvadászat és a gerinckitépés filozófiája.
Meg - Az őscápa (The Meg)
A film, amiben Jason Statham lenyom egy Megalodont.
Mission: Impossible - Utóhatás (Mission: Impossible - Fallout)
A leglehetetlenebb küldetés: teljesítve.