Kritika
Szupercella 2: Hades (Escape Plan 2: Hades)
Kritika
A ZS-kategória börtönéből nincs menekvés.
Mindig voltak, mindig vannak és mindigis lesznek megfejthetetlen rejtélyek a filmiparban: jelen esetben például az, hogy mégis mi szüksége volt a világnak a Szupercella 2: Hades című folytatásra, mely, mint derült égből villámcsapás, úgy robbant be a köztudatba – és kicsiny hazánkban a mozivásznakra is. Az első epizód még 2013-ban egy egyszernézhető, összességében kellemes, sőt, többé-kevésbé szórakoztató produkció volt, Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger rajongóknak főleg, jól lehet, a két akció-ikon nélkül valószínűleg örökre egy hollywoodi stúdió raktárjában porosodott volna a film forgatókönyve. Ugyanis azt a kevés báját, amennyi volt neki, pont minden idők talán két legnagyobb akciósztárja adta: a totálisan klisés, sablonos alapötlet és történet mellett is volt annyi old school feeling az egészben, hogy élvezet legyen bámulni ennek a halhatatlan párosnak a parádézását és minden csipkelődését. Még úgy is, hogy nyilván az ember nem pont egy high-tech börtönös-szökdösős filmet képzelt el, amikor kissrác korában VHS-en nézte egymás után a Kommandót, majd a Rambo 2-t (természetesen szigorúan egy kazettáról), és közben a fejében egy olyan robbanással, bunyóval, lövöldözéssel és büntető egysoros beszólásokkal teli duett játszódott le, amiben ez a két kidolgozott testű, sebezhetetlen, soha-újra-nem-töltő őserő együtt szerepel. Akik gyakorlatilag egész gyerekkorukat köszönhetik eme párosnak, illetve kilőtt skulók, legyilkolt rosszfiúk, letarolt katonai létesítmények és megmentett nők övezte életművének, azok persze tudják, hogy miről beszélek.  



A Szupercella azonban minden hibája ellenére működött. Meg annak ellenére, hogy abban az időben már igencsak a végét járta a régi akciósztárok második aranykora, amit amúgy pont Stallone rántott vissza a gödörből, két ikonikus karakterének a feltámasztásával – de az újbóli mennybemenetel csupán tiszavirág életű volt. 2013 óta sok víz lefolyt a Dunán: Schwarzinak, társával ellentétben nem sikerült igazán a „comeback”, Sly-nak egy-két „futottak még” kategóriájú projekt mellett viszont tényleg összejött az elismerés, amikor a Creed-del újabb Oscar-jelölést gyűjtött be. „Egy sikerekkel és bukásokkal teli, de mégis fényes pályafutás méltó befejezése” – gondolhatták sokan, de nyilván Stallone nem lenne Stallone, ha ezután hangos tapsvihar közepette csak úgy nyugdíjba vonulna. Mert hát, ha van valami, amit le lehet szűrni a több mint 40 éves pályafutásából, az az, hogy nem tudja, mikor kell abbahagyni. Mondjuk más dolog háttérbe vonulni, és laza mellékszerepeket vállalni (lásd A galaxis őrzői 2), és más egy olyan folytatásban játszani, melynek már elődje sem volt kifejezetten sikeres anyagilag, ráadásul Schwarzenegger részt sem vett benne, így gyakorlatilag semmi sem indokolta a Szupercella 2 összehegesztését.  



A dolog pikantériája, hogy a film alapból DVD-re és BD-re jelent meg, csak itthon, Kínában (társfinanszírozó), és még néhány kisebb országban került mozikba. Nálunk egyébként nem is szerepelt annyira rosszul, mely tény apró nosztalgiát ébreszthet sokakban. Gondolok itt a nyolcvanas-kilencvenes évekre, amikor a szocializmusba belefáradt nép igazi vadállat módjára szívta magába az amerikai pop-kultúrát. Amikor még az olyan, amúgy színésznek jóindulattal sem nevezhető arcok kétes minőségű filmjei is a videotékák legfelső polcain sorakoztak, mint Michael Dudikoff, Dolph Lundgren, vagy épp Chuck Norris (szerintem egyébként nincs még egy olyan hely, ahol ennyire népszerűek lennének a vele kapcsolatos viccek), és amikor a magyar közönség már-már soha nem látott magasságokba, univerzális piedesztálra emelte ezeket a férfiakat. Pedig, az összes illúziót lehámozva, az a szomorú igazság, hogy sosem voltak sztárok: a hazai igények, a másolt, illegálisan behozott, vagy alámondásos VHS kazetták, majd pedig a kereskedelmi tévék (ahol orrba-szájba nyomták ezeket a műveket) keltette népszerűség miatt azonban komolyan elhittük, hogy egy Steven Seagal, vagy egy Jean-Claude Van Damme tényleg ünnepelt, széles körben elismert, nagy színésznek tartott világsztár. Hisz Van Damme-ot még magának Friderikusznak is sikerült Magyarországra csábítania a műsorába, akkor nem is lehet más, mint igazi színészóriás, nemde? És ez a hamis kép még akkor is kitartott, amikor ezek a nevek már csak a tékák legalsó polcain osztották ki pörgőrúgással a rosszarcúakat, amikor a filmjeik az átlagnál is egyre rosszabbak lettek, és amikor már Seagal anyakoca-méretűre hízott, Van Damme meg többet verekedett otthon az asszonnyal, mint a forgatásokon a kamera előtt.  


Valami ehhez hasonló felnagyított stílus lengi be a Szupercella 2-t is – persze nyilván közelében sincs a fent taglalt miszticizáláshoz. Igazi, vérbeli ZS-kategória, még az átlag „only on DVD/BD” cuccokhoz képest is borzalmas. Filléres speciális effektekkel, filléres CGI-vel (az előző évtized videojátékaiban látott grafikai színvonalon mozgó robbanás és az egyenesen nevetséges zöld színű, földből kicsapódó elektromos töltés üdvözletét küldi), gáz párbeszédekkel (a forgatókönyvet mintha a kávéhordó-fiú vetette volna papírra a forgatás szünetében), műanyag sci-fi díszletekkel (az alkotók nem győzik hangsúlyozni, hogy sokszor látták a Star Trek-ket), csapnivaló rendezéssel. És egy középiskolás amatőr színjátszó kör teljesítményét is alulmúló alakításokkal: itt nem árt megjegyezni, hogy a marketing becsapós volt, mivel egyáltalán nem Stallone a film főszereplője. Valami ázsiai fiatal srác egyébként, aki a Távol-Keleten elvileg nagy híresség, errefelé gyakorlatilag a kutya sem hallott róla – mindegy, majd kiguglizzátok. Apropó Sly: lehet szeretni, lehet utálni, de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy ha csinál valamit, akkor azt (legyen a végeredmény jó, vagy épp rossz) mindig szívvel-lélekkel, teljes erőbedobással csinálja. A Szupercella 2 sajnos egy szomorú kivétel: abban a néhány percben, amiben szerepel, csupán eldörmögi a szövegét, szegényes mimikával, igazi „arccal a gázsi felé” hozzáállással. Schwarzenegger-pótléknak meg itt van Dave Bautista, aki azért dob valamit az összképen – már amikor egyáltalán a képernyőn van, mert Stallone-hoz hasonlóan neki sem jutott sok játékidő.  



Nehéz kiemelni bármiféle komolyabb pozitívumot a filmmel kapcsolatban, hiszen mind egy unalmas délutánra, mind pedig egy kellemes, agykikapcsolós szórakozásra is egyaránt alkalmatlan, de legalább nem túl hosszú, és fél nappal a megnézése után kis szerencsével már emlékezni sem fogsz rá. Az viszont, hogy mi értelme volt elkészíteni, továbbra is rejtély. És hogy a fenébe ne, már gőzerővel készül a harmadik rész. Miben akartok fogadni, hogy Bulgáriában forgatják majd?
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A platform (El hoyo)
A vertikális kapitalizmus elembertelenítő hatásai.
Tyler Rake: A kimenekítés (Extraction)
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Bloodshot
Vérgagyi Vérlövés? Majdnem.
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!