Kritika
Szupercella 2: Hades (Escape Plan 2: Hades)
Kritika
A ZS-kategória börtönéből nincs menekvés.
Mindig voltak, mindig vannak és mindigis lesznek megfejthetetlen rejtélyek a filmiparban: jelen esetben például az, hogy mégis mi szüksége volt a világnak a Szupercella 2: Hades című folytatásra, mely, mint derült égből villámcsapás, úgy robbant be a köztudatba – és kicsiny hazánkban a mozivásznakra is. Az első epizód még 2013-ban egy egyszernézhető, összességében kellemes, sőt, többé-kevésbé szórakoztató produkció volt, Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger rajongóknak főleg, jól lehet, a két akció-ikon nélkül valószínűleg örökre egy hollywoodi stúdió raktárjában porosodott volna a film forgatókönyve. Ugyanis azt a kevés báját, amennyi volt neki, pont minden idők talán két legnagyobb akciósztárja adta: a totálisan klisés, sablonos alapötlet és történet mellett is volt annyi old school feeling az egészben, hogy élvezet legyen bámulni ennek a halhatatlan párosnak a parádézását és minden csipkelődését. Még úgy is, hogy nyilván az ember nem pont egy high-tech börtönös-szökdösős filmet képzelt el, amikor kissrác korában VHS-en nézte egymás után a Kommandót, majd a Rambo 2-t (természetesen szigorúan egy kazettáról), és közben a fejében egy olyan robbanással, bunyóval, lövöldözéssel és büntető egysoros beszólásokkal teli duett játszódott le, amiben ez a két kidolgozott testű, sebezhetetlen, soha-újra-nem-töltő őserő együtt szerepel. Akik gyakorlatilag egész gyerekkorukat köszönhetik eme párosnak, illetve kilőtt skulók, legyilkolt rosszfiúk, letarolt katonai létesítmények és megmentett nők övezte életművének, azok persze tudják, hogy miről beszélek.  



A Szupercella azonban minden hibája ellenére működött. Meg annak ellenére, hogy abban az időben már igencsak a végét járta a régi akciósztárok második aranykora, amit amúgy pont Stallone rántott vissza a gödörből, két ikonikus karakterének a feltámasztásával – de az újbóli mennybemenetel csupán tiszavirág életű volt. 2013 óta sok víz lefolyt a Dunán: Schwarzinak, társával ellentétben nem sikerült igazán a „comeback”, Sly-nak egy-két „futottak még” kategóriájú projekt mellett viszont tényleg összejött az elismerés, amikor a Creed-del újabb Oscar-jelölést gyűjtött be. „Egy sikerekkel és bukásokkal teli, de mégis fényes pályafutás méltó befejezése” – gondolhatták sokan, de nyilván Stallone nem lenne Stallone, ha ezután hangos tapsvihar közepette csak úgy nyugdíjba vonulna. Mert hát, ha van valami, amit le lehet szűrni a több mint 40 éves pályafutásából, az az, hogy nem tudja, mikor kell abbahagyni. Mondjuk más dolog háttérbe vonulni, és laza mellékszerepeket vállalni (lásd A galaxis őrzői 2), és más egy olyan folytatásban játszani, melynek már elődje sem volt kifejezetten sikeres anyagilag, ráadásul Schwarzenegger részt sem vett benne, így gyakorlatilag semmi sem indokolta a Szupercella 2 összehegesztését.  



A dolog pikantériája, hogy a film alapból DVD-re és BD-re jelent meg, csak itthon, Kínában (társfinanszírozó), és még néhány kisebb országban került mozikba. Nálunk egyébként nem is szerepelt annyira rosszul, mely tény apró nosztalgiát ébreszthet sokakban. Gondolok itt a nyolcvanas-kilencvenes évekre, amikor a szocializmusba belefáradt nép igazi vadállat módjára szívta magába az amerikai pop-kultúrát. Amikor még az olyan, amúgy színésznek jóindulattal sem nevezhető arcok kétes minőségű filmjei is a videotékák legfelső polcain sorakoztak, mint Michael Dudikoff, Dolph Lundgren, vagy épp Chuck Norris (szerintem egyébként nincs még egy olyan hely, ahol ennyire népszerűek lennének a vele kapcsolatos viccek), és amikor a magyar közönség már-már soha nem látott magasságokba, univerzális piedesztálra emelte ezeket a férfiakat. Pedig, az összes illúziót lehámozva, az a szomorú igazság, hogy sosem voltak sztárok: a hazai igények, a másolt, illegálisan behozott, vagy alámondásos VHS kazetták, majd pedig a kereskedelmi tévék (ahol orrba-szájba nyomták ezeket a műveket) keltette népszerűség miatt azonban komolyan elhittük, hogy egy Steven Seagal, vagy egy Jean-Claude Van Damme tényleg ünnepelt, széles körben elismert, nagy színésznek tartott világsztár. Hisz Van Damme-ot még magának Friderikusznak is sikerült Magyarországra csábítania a műsorába, akkor nem is lehet más, mint igazi színészóriás, nemde? És ez a hamis kép még akkor is kitartott, amikor ezek a nevek már csak a tékák legalsó polcain osztották ki pörgőrúgással a rosszarcúakat, amikor a filmjeik az átlagnál is egyre rosszabbak lettek, és amikor már Seagal anyakoca-méretűre hízott, Van Damme meg többet verekedett otthon az asszonnyal, mint a forgatásokon a kamera előtt.  


Valami ehhez hasonló felnagyított stílus lengi be a Szupercella 2-t is – persze nyilván közelében sincs a fent taglalt miszticizáláshoz. Igazi, vérbeli ZS-kategória, még az átlag „only on DVD/BD” cuccokhoz képest is borzalmas. Filléres speciális effektekkel, filléres CGI-vel (az előző évtized videojátékaiban látott grafikai színvonalon mozgó robbanás és az egyenesen nevetséges zöld színű, földből kicsapódó elektromos töltés üdvözletét küldi), gáz párbeszédekkel (a forgatókönyvet mintha a kávéhordó-fiú vetette volna papírra a forgatás szünetében), műanyag sci-fi díszletekkel (az alkotók nem győzik hangsúlyozni, hogy sokszor látták a Star Trek-ket), csapnivaló rendezéssel. És egy középiskolás amatőr színjátszó kör teljesítményét is alulmúló alakításokkal: itt nem árt megjegyezni, hogy a marketing becsapós volt, mivel egyáltalán nem Stallone a film főszereplője. Valami ázsiai fiatal srác egyébként, aki a Távol-Keleten elvileg nagy híresség, errefelé gyakorlatilag a kutya sem hallott róla – mindegy, majd kiguglizzátok. Apropó Sly: lehet szeretni, lehet utálni, de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy ha csinál valamit, akkor azt (legyen a végeredmény jó, vagy épp rossz) mindig szívvel-lélekkel, teljes erőbedobással csinálja. A Szupercella 2 sajnos egy szomorú kivétel: abban a néhány percben, amiben szerepel, csupán eldörmögi a szövegét, szegényes mimikával, igazi „arccal a gázsi felé” hozzáállással. Schwarzenegger-pótléknak meg itt van Dave Bautista, aki azért dob valamit az összképen – már amikor egyáltalán a képernyőn van, mert Stallone-hoz hasonlóan neki sem jutott sok játékidő.  



Nehéz kiemelni bármiféle komolyabb pozitívumot a filmmel kapcsolatban, hiszen mind egy unalmas délutánra, mind pedig egy kellemes, agykikapcsolós szórakozásra is egyaránt alkalmatlan, de legalább nem túl hosszú, és fél nappal a megnézése után kis szerencsével már emlékezni sem fogsz rá. Az viszont, hogy mi értelme volt elkészíteni, továbbra is rejtély. És hogy a fenébe ne, már gőzerővel készül a harmadik rész. Miben akartok fogadni, hogy Bulgáriában forgatják majd?
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Venom
Pókember-univerzum Pókember nélkül, avagy a gumiszörny közbelép.
Halloween - A rémület éjszakája (Halloween)
Eljő a Gonosz!
Predator - A Ragadozó (The Predator)
A sportvadászat és a gerinckitépés filozófiája.
Meg - Az őscápa (The Meg)
A film, amiben Jason Statham lenyom egy Megalodont.
Mission: Impossible - Utóhatás (Mission: Impossible - Fallout)
A leglehetetlenebb küldetés: teljesítve.