Kritika
A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp)
Kritika
A kicsi, a kisebb és a legkisebb.
A Hangya és a Darázs egyáltalán nincs könnyű helyzetben. A Marvel Moziverzum szám szerint huszadik filmje elvileg az egész világokat megrengető Végtelen háború után szeretne kihasítani magának egy szeletet a tortából, úgy, hogy nyilvánvalóan mind grandiózusságban, mind pedig tétekben (amik, ha ahhoz mérjük, - stílszerűen - nevetségesen hangyányiak) képtelen felérni Thanos fatális csettintéséhez. Az ott látott és tapasztalt merész fordulatok és bátor húzások ellenére a stúdió manapság nemigen szeret kilépni a megszokott komfort-zónájából (pedig annak idején többek közt pont arról voltak híresek, hogy mernek és tudnak is kockázatot vállalni), inkább megmarad a félszeg biztonsági játékok szintjén – melynek legújabb és eddigi talán legfényesebb képviselője pont A Hangya és a Darázs lett. Pontosan három évvel ezelőtt, még 2015-ben az első rész sem kavarta fel különösebben az állóvizet: könnyedebb és humorosabb hangvétellel próbált operálni elsősorban, ami a szerénységének köszönhetően távol tartotta magát a szuperhősfilmek bevett trendjétől, azaz a fékevesztett pusztításpornótól és a hatalmas megalomániától, ugyanakkor mégis túl bátortalan volt ahhoz, hogy kiemelkedjen az átlag-színvonalból. A szomorú történetet mindenki ismeri: A Hangya Edgar Wright hosszú ideig dédelgetett szerelem-projektje volt, amire végül a nagy szuperhősdömping és a serény univerzumépítősdi közepette ráharapott a Marvel, ám hamar kiderült, hogy Wright és a producerek elképzelése sok dologban nem egyezik, ezért a stúdió hamar a rendező kipenderítése mellett döntött.  



Ugyan azt már sosem tudjuk meg milyen lett volna a film, ha minden az eredeti felállás szerint valósul meg, de az szinte bizonyos, hogy Wright elvesztésével többet veszített a produkció, mint nyert. Mindenesetre A Hangya és a Darázs már annyiból szerencsésen indított, hogy az első résszel ellentétben a folytatásra már nem borul rá Wright kellemetlen árnyéka – aki nyilván ezerszer jobb rendező, mint az előzőt és a mostani filmet ledirigáló Peyton Reed, de keze nyoma mégis kissé identitászavarossá tette A Hangyát, mely Wright távozása után sajnos minden eredetiségétől meg lett fosztva. Reed egyébként közepes rendező, ha úgy tetszik tisztességes iparos, aki, ha megmondják neki a nagykutyák, hogy merre hány méter, ő szíves örömest képes legyártani, és leszállítani azt, amit kérnek tőle, de annál többet még csak minimális mértékben sem tud nyújtani. Ennél fogva A Hangya és a Darázs egyáltalán nem szolgál semmilyen meglepetéssel, ellenben többé-kevésbé ugyanazt a szórakoztató, szimpatikus hangulatot árasztja magából, mint az előd. Jó hír, hogy a folytatás sem szeretne a nagyszabású szuperhősös produkciók babérjaira törni, tehát nélkülözi a látványos rombolósdit és a világmegmentősdit, helyette kis tétekkel dolgozik, személyes hangvételt megütve.      



Kronológiailag két évvel járunk a Polgárháború után: Scott Lang, mivel segített Amerika Kapitánynak, így jelenleg is házi-őrizetben van. Rendbe szeretni tenni életét, és apaként is meg akar felelni lányának, azonban hirtelen felbukkan egy régi ismerős, Hope van Dyne személyében, aki apjával, Hank Pym-mel együtt rendesen megorrolt Scott-ra törvényt sértő tettei miatt, mégis szükségük van rá, miután hősünk korábban látogatást tett a kvantumtérben. Apa és lánya ugyanis úgy gondolja, Janet van Dyne, Hank felesége és Hope anyja valamiképp túlélhette azt a csaknem harminc évvel korábbi esetet, amikor kénytelen volt molekula-méretűre zsugorodni. Miután Scott furcsa álmokat lát, melynek Janet a főszereplője, a gyorsan összeverbuválódott triónak nyomós oka van azt hinni, hogy képesek megmenteni a kvantumtérben rekedt nőt, ámde a Pym által tervezett technológiára egyszerre többeknek is fáj a foguk, akik nem restek minden eszközt bevetni, hogy megszerezzék azt.     



A Hangya és a Darázs sztorija tehát kifejezetten személyes, elsődlegesen a család témáját boncolgatja, a kellő drámával, a Marvel filmektől megszokott súlytalan elemekkel (most komolyan, miután Scott segített a Kapitánynak, és még a Raft-ból is megszökött, az egész el van intézve egy sima házi őrizettel?), és időnként a kelleténél több komikus monumentummal. Mely egyébként az amúgy érzelmileg erős (vagy legalábbis annak szánt) jelenetek hatását is meggyengíti, így a megkapó pillanatokat és a hol vicces, hol pedig kevésbé vicces humorizálást nem sikerült teljesen kiegyensúlyozni, egy idő után a szokásos erőltetett ökörködésbe fordul át az egész. Igazi pozitívumait viszont akkor mutatja meg a film, amikor beindulnak az akciók: bár az újdonság ereje az első epizód után visszavonhatatlanul elveszett, azért még mindig van potenciál és kiaknázni való a kicsinyítésekkel-nagyításokkal felturbózott csihi-puhiban, amit az alkotók nem győznek úton-útfélen kihasználni. És nagyon jól teszik, mert nagyrészt ezek a jelenetek viszik el a hátukon a produkciót. A látvány korrekt, a koreográfia profi, a lendület pedig szakadatlanul kitart a stáblistáig. A színészek emellett szokás szerint ügyesen asszisztálnak ehhez a parádéhoz. Paul Rudd még mindig szimpatikus (a filmek tucat-jellege ellenére a teljesítménye véleményem szerint még a kétkedőket is meg tudta győzni arról, hogy alkalmas a szerepre), Evangeline Lilly személyében egy erős és határozott női szuperhős született, aki lendületes párost alkot a másik címszereplővel, Michael Douglas és Michele Pfeiffer nagyrészt robotpilótázik, de azt legalább jól (utóbbi mondjuk fájdalmasan kevés játékidőt kapott), a mellék-alakok sem vallanak szégyent, egydimenziós voltuk ellenére sem – és ebbe az amúgy újszerűnek beállított, de végeredményben mégis papírmasé főgonosz is beletartozik.     



A Hangya és a Darázs nem árul zsákbamacskát. Az utóbbi idők Marvel termésének egyik, ha nem a legnagyobb biztonsági játéka, korrekt iparosmunka, ami inkább kelti egy töltelék-epizód benyomását, amivel kibírhatjuk a következő két nagy durranásig, a Marvel Kapitányig és a Bosszúállók 4-ig, mintsem egy saját lábán megálló szólófilm mivoltát. Persze végeredményben azt kapod a pénzedért, amit vársz, de annál egy cseppel sem többet. Mert hát végülis ki az, akinek annyira komoly elvárásai voltak ezzel a folytatással kapcsolatban?
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Predator - A Ragadozó (The Predator)
A sportvadászat és a gerinckitépés filozófiája.
Meg - Az őscápa (The Meg)
A film, amiben Jason Statham lenyom egy Megalodont.
Mission: Impossible - Utóhatás (Mission: Impossible - Fallout)
A leglehetetlenebb küldetés: teljesítve.
Jessica Jones: Második évad (Jessica Jones: Season Two)
A tökéletes egységes egész és a halvány árnyék tipikus esete.
A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp)
A kicsi, a kisebb és a legkisebb.