Kritika
Mission: Impossible - Utóhatás (Mission: Impossible - Fallout)
Kritika
A leglehetetlenebb küldetés: teljesítve.
A Mission: Impossible filmek mindigis bátor stilisztikai, illetve műfaji váltásairól voltak híresek, mi által egyik epizódot sem lehetett összetéveszteni a másikkal, és minden egyes következő rész különbözött az azt megelőzőtől. Az igazi klasszikusok magasságába ugyan egyiknek sem sikerült felemelkednie, ellenben mindig hoztak egy elvárható szintet, ami elég volt a kellemes szórakozáshoz, és ezek a filmek lényegében pont annyira vették magukat komolyan (na jó, néha-néha azért akadtak kisebb botlások – igen, rád nézek második rész), mint amennyire szükség volt. Talán a Brad Bird által rendezett negyedik etap, a Fantom protokoll állt a legközelebb ahhoz, hogy bebocsátást nyerjen az akció-műfaj nagyágyúi közé: amellett, hogy sok-sok energiával és adrenalinnal teli friss vért pumpált a szériába, nagyot lendített Tom Cruise akkoriban egyre viszontagságosabb karrierjén, mindezzel egyetemben kijelölt egy új irányt a frencsájzon belül, utat mutatott, hogy a következő felvonásoknak milyeneknek kellene majd lenniük. A stafétabotot átvevő Christopher McQuarrie részben elődje nyomvonalát követve, részben az elegáns visszafogottság stílusát hasznosítva próbálta egységesíteni a sorozat addigi nem feltétlen az útkeresésről, mint inkább a merész kísérletezgetésről szóló koncepcióját, és bár a Titkos nemzet is üde színfoltnak bizonyult, mégis a negyedik darab maradt az etalon. Egészen mostanáig.  



Az a helyzet ugyanis, hogy az Utóhatás című (immáron szám szerint hatodik) Mission: Impossible film nagyon jó lett. Sőt, nem csak simán jó, nem csupán a frencsájz egyértelmű vitathatatlan csúcspontja, hanem olyan erőtől és szenvedélytől pulzáló akciómozi, amit még nagyon-nagyon sokáig fognak emlegetni a nézők és a szakmabeliek egyaránt, ami igazi hivatkozási alapként fog kiemelkedni a tucat-színvonalból a többi igényesen megszerkesztett nyári blockbuster mellett, és ami minden bizonnyal rengeteg jövőbeli tehetséget sarkall majd arra, hogy a filmezést válassza. McQuarrie az első rendező a széria történetében, aki újrázik, így ennek köszönhetően (na meg annak fényében, hogy hatodjára azért már nehéz újat mutatni) benne volt a levegőben, hogy az Utóhatás ugyan szállítja majd a megszokott színvonalat, de annál nem nyújt többet, és szakít a sorozat népszerű szokásaival, de erről szó sincs. A film persze nem produkál éles műfajváltást, és lényegében a korábbi epizódok legjobb elemeit veszi kölcsön, azok stílusának összemixelésével, mindezt felturbózva, a jelenkor igényeinek megfelelően – olyan példás eredménnyel, ami manapság szökőévente maximum csak egyszer fordul elő a mozivásznon, akkor sem mindig.  



Mindenekelőtt McQuarrie az első rész feszültebb, kém-thrilleresebb hangulatát idézi meg, és formálja még hitelesebbé, egy komolyabb történetet összeeszkábálva, ami rögtön szembemegy a korábbi filmek „alibizéseivel.” Igen, ezúttal van sztori, méghozzá nem is olyan rossz: a forgatókönyv hol előre kiszámítható, hol mérsékelten meglepő fordulatokban bővelkedik, ráadásul a frappáns csavaroknak hála egy kifejezetten korrekt cselekmény kerekedik ki belőle, amiből a zsáner klasszikusainak eszközei és agyafúrt „mindenki átver mindenkit” megoldásai köszönnek vissza. És akkor az akciójelenetek: az Utóhatás remekül megkoreografált bunyókkal, profi vágással, fejrepesztő üldözéses szekvenciákkal dolgozik, melyek egyszer lemásolják, egyben sokkalta jobbá csiszolják a második epizód vonatkozó részeit (pl. motoros hajsza megint van, de a hajmeresztő tempója minimum duplán John Woo-ra licitál), máskor a Fantom protokollban látott rajzfilmes lendület módszerével gondoskodik arról, hogy egy unalmas pillanat se forduljon elő a két és fél órás játékidő alatt. Ennek érdekében tényleg mindent bevetnek, amit lehet. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere, futás, ütések, rúgások, lövöldözések, menekülések, robbanások, és olyan hajmeresztő kaszkadőrmutatványok, melyek láttán még a legőrültebb adrenalinfüggők is elismerősen csettintenek. McQuarrie-nek emellett még arra is van ideje, hogy végre valahára elvarrja a harmadik rész óta holtvágányon robogó személyes töltetű szálat Ethan Hunt és felesége között, gondolom mondanom sem kell, jóval olajozottabban, mint elődei tették – anélkül, hogy titkos ügynökünk végigpityeregné az egész filmet.  



És ha már szóba került: Tom Cruise a valódi szíve-lelke ennek a szériának, akit bőven lehet szidni magánéleti dolgai miatt, de színészként nagyon oda tudja tenni magát. Az Utóhatásban még a korábbiaknál is jobban feszegeti saját határait, ezúttal sem hagyta dolgozni a kaszkadőröket, az összes mutatványt maga csinálta. Többek közt ezért elismerésre méltó ez a sorozat, mert ha valami nyakatekert attrakciót látsz a vásznon, akkor egyrészt tudod, hogy ott tényleg őt látod, másrészt pedig már a kevés CGI okán is eleve sokkal realisztikusabban fest az egész – és az új film tényleg ott nélkülözi a számítógépes trükköket, ahol csak tudja. Legyen szó egysnittes HALO-ugrásról, háztetőkön ugrálásról, kötélmászásról egy helikopterre száz méterekkel a föld felett, vagy egyéb szédítő akciójelenetekről, az Utóhatás minden tekintetben a régi iskola módszereit akarja érvényesíteni, és olyan jól összejön neki, hogy ha az utóbbi néhány évet nézzük, talán csak a Mad Max: A harag útja csinálta nála professzionálisabban a dolgot. Amellett, hogy egy szórakoztató, de áthangszerelt „best of” válogatás, nyílegyenes és kőkemény, kellemetlen kompromisszumok nélküli akciófilm is, ami McQuarrie közbenjárásával ügyesen épít az előző epizód elemeire és témáira, melynek köszönhetően szerves részét képzi a frencsájznak, talán először éreztetve igazán ennek az univerzumnak az egységességét és folyamatosságát – és nem utolsósorban behozza a széria legjobb főgonoszát Philip Seymour Hoffman óta.  



Az Utóhatáshoz hasonló klasszikus értelemben vett akciómozi manapság ritka, mint a fehér holló, épp ezért becsülendő, hogy 2018-ban még képesek vissza-visszanyúlni a múlt eszközeihez, hogy a jelenkori blockbusterek CGI látványra épülő, óvodás-szintű poénokkal operáló világában megmutassák, lehet így is maradandót alkotni Hollywoodban. Márpedig ez a film minden szempontból maradandó, és az idei nyár egyik legjobbja, ami még egy jó ideig biztosan leverhetetlen lécet állított fel saját műfaján belül.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
-11%
950 Ft (-11%)
850 Ft
950 Ft
950 Ft
-32%
950 Ft (-32%)
650 Ft
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Halloween II
Kórház a rémület szélén.
Venom
Pókember-univerzum Pókember nélkül, avagy a gumiszörny közbelép.
Halloween - A rémület éjszakája (Halloween)
Eljő a Gonosz!
Predator - A Ragadozó (The Predator)
A sportvadászat és a gerinckitépés filozófiája.
Meg - Az őscápa (The Meg)
A film, amiben Jason Statham lenyom egy Megalodont.