A Marvel eredetileg azért indította el a XXI. század derekán az Ultimate univerzumot, hogy minél több fiatallal (gyerekkel és tinédzserkorúval egyaránt)
megismertethesse a szuperhősképregényeket, a népszerű karakterek
eredettörténeteinek újramesélésével és modern változataik bemutatásával. Ehhez
képest A Különítmény című sorozatuk felütése rögtön a Ryan közlegény
megmentése kerepelő géppuskákkal, fájdalmas halálsikolyokkal teli emberi
vágóhídra emlékeztető intrójának és Sven Hassel vérgőzösebb regényeinek a
megidézésével indul, egy csapásra zárójelbe téve az Ultimate világ
keletkezésének az okait. Amerika Kapitány és csapata megrohamoz egy
észak-atlanti titkos náci katonai bázist a második világégés végnapjaiban,
1945-ben: miközben ipari szinten arat a háborús mészárszék, hőseink páratlan
hatékonysággal végzik feladatukat, Steve Rogers hírnevéhez méltóan iktatja ki
az ellenséget, majd felugrik egy Washingtonra kilőtt rakétára, hogy
hatástalaníthassa azt, így kvázi feláldozva magát, szeretett hazájáért. A
szuperfegyver végül a levegőben robban fel, Kapi a tengerbe zuhan, ahonnan
aztán majdnem 60 évvel később halásszák csak ki, jégbe fagyva. A véletlenek
szerencsés egybeesésének köszönhetően az amerikai kormány éppen egy
természetfeletti képességekkel rendelkező tagokból álló különleges csapat
összeállításánál fáradozik, akik megvédhetik a Földet olyan támadásoktól is, melyekkel
normális esetben senki sem bírna el. A Több mint ember itt veszi fel a
fonalat: egy klasszikus történet, amit generációk ismernek, egy legenda kezdete
– pontosabban annak újramesélése, „egy kicsit” másképpen.
Annál, hogy A Különítmény tulajdonképpen az eredeti Bosszú Angyalai összeboronálásának a XXI. századivá modernizált változata, már csak az a nyilvánvalóbb, hogy az egész képregény Mark Millar szerzői munkáját dicséri – ez még akkor is egyértelmű lenne, ha egyébként sehol sem szerepelne a neve. Millar stílusjegyei bármikor és bárhol felismerhetőek, bár itt nem tolja túl annyira a biciklit, mint egy Old Man Loganben (amihez mondjuk ez az arculat tökéletesen illett), azért bőven körül öleli a történetet és a karaktereket a rá jellemző sötétebb, cinikusabb és brutálisabb hangulat. Való igaz, már az Ultimate Spider-Mannek sem kellett a szomszédba mennie egy kis durvaságért és vérért, de az még bőven belefért a gyerekbarát-kategóriába, A Különítmény viszont nyíltan az idősebb közönséget célozza meg, komolyabb és realisztikusabb hangvétel segítségével. Ez a történet előrehaladtával fokozatosan inkább a karakterek, mintsem a brutális jelenetek által valósul meg, Millar pedig mindezt úgy valósítja meg, hogy felnagyítja a szuperhősök jellemhibáit, megkavarja a figurák közti addig ismert viszonyrendszert, közben beszúr néhány jópofának szánt szegmenset, melyekben a 2000-es évek elejének politikai helyzetére és az Amerikai Egyesült Államok világban beöltött akkori szerepére szeretne reflektálni, akár valóban létező híres emberek bevonásával.
Utóbbi még egész szórakoztató: Larry King frappáns interjúja Tony Starkkal, vagy George W. Bush és Nick Fury eszmefuttatása mind-mind üde színfoltok, ráadásul valóságszagúvá is teszik a képregényt. Másrészt az arányokat nem mindig sikerült eltalálni: Millar, ha nem a szuperhősök sötét oldalával és különböző defektjeik kiemelésével van elfoglalva, akkor kifejezetten szellemes és lendületes dialógusokat tud írni, amiknek köszönhetően valamennyire a szívünkhöz is közelebb hozza a figurákat, és képes valódi érzelmekkel megtölteni a paneleket (az első Bosszúállók mozifilm is sokat átvett belőle), kár, hogy mindehhez legtöbbször borzalmasan lesarkított jellemvonások társulnak. Minek után a szereplők, 616-os univerzumbeli klasszikus önmagukhoz mérve majdhogynem teljesen idegenek, vagy legalábbis azoknak esendő, negatív karikatúrái. Félreértés ne essék, természetesen a fő-sodorban sem volt senki tökéletes, ezek jellemhibák már az eredeti karakterekben is megtalálhatóak voltak hellyel-közzel, de A Különítményben annyira előtérbe tolják, hogy a történet vége felé haladva gyakorlatilag mást sem csinálnak kedvenc hőseink, mint önzőségben, gerinctelenségben és taplóságban folyamatosan egymásra licitálnak. Ezek láttán nem is csoda, hogy a széria egészen más címen futott az Ultimate Avengers helyett: a neveken és néhány jól ismert személyiségjegyen kívül kis túlzással élve nem sok közük van eredeti valójukhoz.
Így lett Amerika Kapitányból két lábon járó, folyton-folyvást konfliktust kereső Republikánus idea, Bruce Bannerből aljas, félpszichopata tudós, Hulkból kangörcsös dühöngő vadállat (barátnője, Betty Ross sem úszta meg, önelégült ribanccá deformálódott), Óriásból és Darázsból abuzív párkapcsolatban élő házaspár, Thorból anarchista hippi, aki lelkiismeret-furdalás nélkül helyezi minden és mindenki elé saját önző érdekeit, Nick Furyból pedig köpönyegforgató manipulátor. Vasember hozzájuk képest viszont meglepően önmaga maradt: továbbra is ugyanaz a szuperintelligens, de rettenetesen egoista feltaláló és nőfaló playboy, aki a fő-univerzumban is volt. Ez azért megnyugtató. Mégis, a karakterek érthetetlenül kifordulnak magukból, és olyan gyomorforgató módon takargatják saját kisebb-nagyobb szennyes titkaikat, hogy mire a kötet végére érünk, jó eséllyel tökéletesen ellenszenvessé fognak válni. Pedig mennyivel jobban és elegánsabban oldotta meg ezt az árnyalást pl. Brian Michael Bendis a New Avengersben, vagy maga Millar is a Polgárháborúban.
A Különítmény mindezek ellenére nem olyan rossz olvasmány: ha akar, akkor tud izgalmas, frappáns, humoros és modern is lenni egyszerre, úgy, hogy az ne verje ki úton-útfélen a biztosítékot a rajongóknál. Bryan Hitch részletes, sallangmentes és mindenféle felesleges felhajtást nélkülöző rajzai sokat hozzátesznek az összkép szépítéséhez – szükség is van rá. Beszédes és sokatmondó érdekesség, egyébként mellesleg tökéletesen beleillik a történet alapgondolatába, hogy a kötet hat epizódja alatt egyetlen egy hagyományos értelemben vett főgonosszal sem találkozunk, helyette a hősök leginkább egymással harcolnak, vagy verbálisan, egójukat méregetve, vagy puszta ököllel, képességeiket felhasználva. Ennél fogva, ha nem is ez a múlt évtized legjobb képregénye, de legtriviálisabb képregényes-szuperhősös destruktív mítoszteremtése biztosan.
Annál, hogy A Különítmény tulajdonképpen az eredeti Bosszú Angyalai összeboronálásának a XXI. századivá modernizált változata, már csak az a nyilvánvalóbb, hogy az egész képregény Mark Millar szerzői munkáját dicséri – ez még akkor is egyértelmű lenne, ha egyébként sehol sem szerepelne a neve. Millar stílusjegyei bármikor és bárhol felismerhetőek, bár itt nem tolja túl annyira a biciklit, mint egy Old Man Loganben (amihez mondjuk ez az arculat tökéletesen illett), azért bőven körül öleli a történetet és a karaktereket a rá jellemző sötétebb, cinikusabb és brutálisabb hangulat. Való igaz, már az Ultimate Spider-Mannek sem kellett a szomszédba mennie egy kis durvaságért és vérért, de az még bőven belefért a gyerekbarát-kategóriába, A Különítmény viszont nyíltan az idősebb közönséget célozza meg, komolyabb és realisztikusabb hangvétel segítségével. Ez a történet előrehaladtával fokozatosan inkább a karakterek, mintsem a brutális jelenetek által valósul meg, Millar pedig mindezt úgy valósítja meg, hogy felnagyítja a szuperhősök jellemhibáit, megkavarja a figurák közti addig ismert viszonyrendszert, közben beszúr néhány jópofának szánt szegmenset, melyekben a 2000-es évek elejének politikai helyzetére és az Amerikai Egyesült Államok világban beöltött akkori szerepére szeretne reflektálni, akár valóban létező híres emberek bevonásával.
Utóbbi még egész szórakoztató: Larry King frappáns interjúja Tony Starkkal, vagy George W. Bush és Nick Fury eszmefuttatása mind-mind üde színfoltok, ráadásul valóságszagúvá is teszik a képregényt. Másrészt az arányokat nem mindig sikerült eltalálni: Millar, ha nem a szuperhősök sötét oldalával és különböző defektjeik kiemelésével van elfoglalva, akkor kifejezetten szellemes és lendületes dialógusokat tud írni, amiknek köszönhetően valamennyire a szívünkhöz is közelebb hozza a figurákat, és képes valódi érzelmekkel megtölteni a paneleket (az első Bosszúállók mozifilm is sokat átvett belőle), kár, hogy mindehhez legtöbbször borzalmasan lesarkított jellemvonások társulnak. Minek után a szereplők, 616-os univerzumbeli klasszikus önmagukhoz mérve majdhogynem teljesen idegenek, vagy legalábbis azoknak esendő, negatív karikatúrái. Félreértés ne essék, természetesen a fő-sodorban sem volt senki tökéletes, ezek jellemhibák már az eredeti karakterekben is megtalálhatóak voltak hellyel-közzel, de A Különítményben annyira előtérbe tolják, hogy a történet vége felé haladva gyakorlatilag mást sem csinálnak kedvenc hőseink, mint önzőségben, gerinctelenségben és taplóságban folyamatosan egymásra licitálnak. Ezek láttán nem is csoda, hogy a széria egészen más címen futott az Ultimate Avengers helyett: a neveken és néhány jól ismert személyiségjegyen kívül kis túlzással élve nem sok közük van eredeti valójukhoz.
Így lett Amerika Kapitányból két lábon járó, folyton-folyvást konfliktust kereső Republikánus idea, Bruce Bannerből aljas, félpszichopata tudós, Hulkból kangörcsös dühöngő vadállat (barátnője, Betty Ross sem úszta meg, önelégült ribanccá deformálódott), Óriásból és Darázsból abuzív párkapcsolatban élő házaspár, Thorból anarchista hippi, aki lelkiismeret-furdalás nélkül helyezi minden és mindenki elé saját önző érdekeit, Nick Furyból pedig köpönyegforgató manipulátor. Vasember hozzájuk képest viszont meglepően önmaga maradt: továbbra is ugyanaz a szuperintelligens, de rettenetesen egoista feltaláló és nőfaló playboy, aki a fő-univerzumban is volt. Ez azért megnyugtató. Mégis, a karakterek érthetetlenül kifordulnak magukból, és olyan gyomorforgató módon takargatják saját kisebb-nagyobb szennyes titkaikat, hogy mire a kötet végére érünk, jó eséllyel tökéletesen ellenszenvessé fognak válni. Pedig mennyivel jobban és elegánsabban oldotta meg ezt az árnyalást pl. Brian Michael Bendis a New Avengersben, vagy maga Millar is a Polgárháborúban.
A Különítmény mindezek ellenére nem olyan rossz olvasmány: ha akar, akkor tud izgalmas, frappáns, humoros és modern is lenni egyszerre, úgy, hogy az ne verje ki úton-útfélen a biztosítékot a rajongóknál. Bryan Hitch részletes, sallangmentes és mindenféle felesleges felhajtást nélkülöző rajzai sokat hozzátesznek az összkép szépítéséhez – szükség is van rá. Beszédes és sokatmondó érdekesség, egyébként mellesleg tökéletesen beleillik a történet alapgondolatába, hogy a kötet hat epizódja alatt egyetlen egy hagyományos értelemben vett főgonosszal sem találkozunk, helyette a hősök leginkább egymással harcolnak, vagy verbálisan, egójukat méregetve, vagy puszta ököllel, képességeiket felhasználva. Ennél fogva, ha nem is ez a múlt évtized legjobb képregénye, de legtriviálisabb képregényes-szuperhősös destruktív mítoszteremtése biztosan.
