Kritika
Meg - Az őscápa (The Meg)
Kritika
A film, amiben Jason Statham lenyom egy Megalodont.
2018-ban, több mint negyven évvel a Cápa bemutatója után eljutottunk oda, hogy egyszerre tekintünk áldásként és átokként Steven Spielberg megkerülhetetlen klasszikusára. Áldás, mert adott a világnak egy örökérvényű, zseniális filmet, egy még zseniálisabb rendezőt, és nem utolsósorban megteremtette a nyári blockbuster fogalmát – az, hogy nagy jelentőséggel bír, finoman szólva is enyhe kifejezés. De mindeközben hatalmas átok is, mivel Hollywood azóta ontja magából vég nélkül a bugyutábbnál-bugyutább cápás produkciókat, melyek közül csak nagyon-nagyon kevés alkotás érdemelte ki azt a privilégiumot, hogy a „korrekt”, vagy a „nézhető” kategóriába lehessen besorolni (bár ettől függetlenül komolyan venni csakis az 1975-ös Spielberg-alapvetést lehet, valószínű ez már így is marad az idők végezetéig), lényegében ezeknek a B, vagy rosszabb esetben Zs-kategóriás (nyilván ebből van több)  filmeknek a koncepciója kimerül annyiban, hogy minden soron következő megpróbálja valami még nagyobb marhasággal, még abszurdabb hülyeséggel fokozni az előzőek baromságait (lásd: kétfejű cápa után háromfejű cápa, majd pedig ötfejű cápa és így tovább), és, mivel manapság már mindennek megvan a maga célközönsége, nem meglepő módon ezeket a filmeket is szép kis rajongói bázis fogyasztja. Ezért a különböző, trágyatermesztéssel foglalkozó stúdiók (The Asylum), vagy tévécsatornák (SyFy) nem győzik futószalagon gyártani az épelméjűség puszta gondolatát is maximálisan mellőző borzalmakat: homokcápa, hócápa, szellemcápa, cápafejű polip – van az a kellemes haveri társaság és megfelelő sör-mennyiség, ami mellett ezek a filmek is szórakoztatóak tudnak lenni, de azért durva belegondolni, hogy vannak olyanok, akik ezeken meggazdagodnak.  



És amikor már azt hihetnénk, nemsokára lassan, de biztosan elkezdenek kifulladni a kopoltyús ragadozók, az Álomgyár húz egy merészet, és hozzávág csekély 130 millió dollár (vagy az is lehet, hogy többet) Jon Turteltaubhoz, hogy rendezzen meg egy olyan filmet, amihez hasonló valószínűleg a ’90-es évek vége óta nem készült. Ugyanis a Meg – Az őscápa című alkotás rendelkezik azzal a kiváltsággal, mellyel az eleve DVD-re, vagy tévéképernyőre készülő cápás produkciók soha a büdös életben nem fognak: elegendő mennyiségű pénzzel. Csakhogy, amennyire nagy előny a hatalmas büdzsé, legalábbis annyira hátrány is, mivel bizonyos dolgokat ebben a pozícióban egyszerűen nem engedhet meg magának. Szóval, aki arra számít, hogy a Meg lesz a legszórakoztatóbb cápás trash-film a Háborgó mélység óta, az sürgősen adjon le az igényeiből, aki pedig egy olyasféle pokolian perverz és mocskos bűnös élvezetet vár, mint a Piranha 3D, az inkább be se üljön rá. Utóbbi dolog magától értetődik: a filmet a szélesebb közönségnek kell eladni, hogy jó sok zöldhasút termelhessen a mozikasszáknál, így a lehető legalacsonyabbra kellett belőni a korhatárt. Tehát felejtsük el a repkedő végtagokat, a kettéharapott embereket, a szétmarcangolt strandolókat, a cápa szájában fogpiszkálóként sikoltozó szerencsétlen áldozatokat, azaz nagyjából mindent, amit az ember alapesetben elvár egy ilyen filmtől. Ugye kellőképp érezni mindezzel kapcsolatban az enyhén szólva is erős ellentmondást?  



Előbbi megállapítás sem áll annyira gyenge lábakon: amíg az egykor szebb napokat látott Renny Harlin filmje anno az ezeréves sablonok ügyes kiforgatásával emelkedett ki a műfaj gyenge, vagy középszerű képviselőinek szeméttelepéről, már-már zseniális magasságokba feltörve, addig a Megben az az egyetlen „anti-klisé”, hogy főhősünk nem jön össze újra az elhidegült ex-feleségével. Jason Statham nagyjából fél tucat arckifejezést tartalmazó színészi eszköztárával, viszont megszokott és szerethető karizmájával hozza a kötelezőt, egyszemélyes mentőcsapatként húz ki 5-10 percenként valakit a bajból (néha már-már nevetségesen lesarkított stílusban éreztetve, hogy az ő részvétele és szakértelme nélkül egy fabatkát sem érne az egész gárda), szerencsére emberünk egyelőre még nem tart ott, mint azon pórul járt kollégái, akik a többedik szakmai-magánéleti kiégésük után kamilláznak nem létező karrierjük sírja felett, és ultragagyi, PS2-es videojátékok grafikai szintjén mozgó szörnyes filmekkel akarják valahogy összekaparni a lakástörlesztőre valót. A többiek se viszik túlzásba, teljesítik az ilyenkor elvárt szintet a maguk egydimenziós és közhelyes módján. Mindentudó japán kocka, erősen (és a való életben amúgy tényleg) leszbikus beütésű technikus, profit-orientált milliárdos (akiről rögtön lerí, hogy egy kapzsi, önző genya, aztán kiderül, hogy mégse, majd pedig kiderül, hogy mégis), hősies önfeláldozók, egy múltbéli ismerős, aki folyamatosan becsmérli a főszereplőt, mígnem kiderül, hogy annak tényleg igaza volt (a drámai töltet egyébként rettenetesen fárasztó), egy hisztis néger karakter, aki végigrinyálja az egész filmet, ráadásul úszni sem tud (nesze neked polkorrektség), és még egy rakás kínai színész/statiszta, hiszen a Meg elsősorban mégiscsak arra a piacra készült.  



A produkció eredete egyébként egy 1997-ben megjelent regény (amit további hét folytatás követett), és a film többé-kevésbé hűen is adaptálja az alapanyagot (mondjuk a cápa-eledellé avanzsáló Tyrannosaurus Rex valószínűleg már nem fért bele a költségvetésbe). Steve Alten író a mozgóképes feldolgozáson ügyködő szakemberekhez hasonlóan nemigen törődött olyan apróságokkal, mint a logika, vagy a természettudomány, így a Meg dugig van blődli elemekkel és egyéb halálkomoly fejjel előadott áltudományos ökörségekkel. A koncepció többszörösen tökönszúrja saját magát, és még túlságosan komolyan is veszi magát, ami egy ilyen mozi esetében kifejezetten nagy hiba, ennek köszönhetően inkább csak nevetséges a végeredmény, mint vicces – pedig az elszabadult vérgőzös fekete humor már-már elengedhetetlen szériatartozéknak minősül ebben a műfajban. A Meg azért minden hibájával együtt is egy agykikapcsolós, időnként talán még kellemesnek is nevezhető egyszernézős nyári film, ugyanakkor egy kihagyott ziccer, egy alacsony korhatárbesorolással operáló cápás családi film (ezt azért csendben emésszük egy darabig), amire beülhet az egész família gyerekekkel együtt, aztán a végén mindenki megnyugodhat, hogy (SPOILER) a kutya megmenekült.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.