Kritika
Predator - A Ragadozó (The Predator)
Kritika
A sportvadászat és a gerinckitépés filozófiája.
Jelen cikkemet legszívesebben megint azoknak az egyre irritálóbb és bugyutább fejlövéseknek a taglalásával kezdeném, melyek gyógyíthatatlan, gennyes gócként nőttek rá napjaink Hollywoodjára (erőltetett univerzumépítés, indokolatlan magyarázás és az ezt övező elkerülhetetlen mítoszrombolás ugye), de mivel az utóbbi két esztendő blockbustereinek, folytatásainak, illetve előzményfilmjeinek tetemes része másról sem szólt, mint régi klasszikusok újbóli felmelegítéséről és az azokat meghatározó misztikumok kifacsarásáról, nem akarnám annyira körültekintően lefutni a szokásos köröket. Amikor kiderült, hogy új Predator-film készül, ráadásul azt pont Shane Black, a régi iskola egyik legfontosabb és talán legászabb képviselője fogja tető alá hozni, aki anno megreformálta az akcióműfajt, emlékezetes karakterekkel és még emlékezetesebb, a való életben is bármikor használható ütős, bűntető egysorosokkal ajándékozta meg a mozgóképes történelmet, sőt, az eredeti Ragadozó forgatásán is ott sertepertélt 1987-ben, rajongók egész hada adott hálát az Úrnak, és nem csak azt vette biztosra, hogy egy vegytiszta retro, dögös akció-mozi kerekedik majd ki az egészből, hanem azt is, hogy az új rész biztosan nem fog a fentebb fejtegetett kategóriába tartozni. De a kész filmet látva bármiben lemerném fogadni, hogy ilyen végeredményre (akár jó, akár rossz alkotást vizionált előzetesen az ember) holtbiztos, hogy az égvilágon senki sem számított.  



Mert végülis mi kell egy jó Predator-filmhez? Egy rakás tesztoszteron-túladagolásos macsó kemény fiú bazinagy kéziágyúkkal, akik halálos hatékonysággal darálják le az ellenséget, és tárcsere közben még néhány badass beszólást is elmormolnak, egy a vadászatért élő, a bolygónkat szafariként, a rajta található legelitebb gyilkosokat pedig levadászandó prédaként kezelő csúcstechnológiával felszerelt idegen lény, néhány letépett, levágott, vagy lerobbantott végtag, egy-két kitépett gerincoszlop, és annyi vörös színű éltető testfolyadék, amiből egy kisebb város vérbankja másfél évig gondtalanul tudna gazdálkodni. Csak ennyi, se több, se kevesebb. Azt gondolhatnánk, hogy innen már úgy menne, mint az ágybavizelés, hiszen elviekben tök egyszerűnek tűnik az egész, gyakorlatban viszont az Álomgyár 28 éve hiába próbálkozik, és rendre megbukik azzal a törekvéssel, hogy méltó filmet pakoljon a rasztahajú, csáprágós szörnyeteg alá – és ezen sajnos a legújabb darab, a Predator – A Ragadozó sem változtat. Pedig, ha valaki, akkor Black aztán igazán érthetné, hogy hol lakozik az a bizonyos atyaúristen: lelki szemeimmel már látom az elkövetkezendő hetek és hónapok megállíthatatlan fikaáradatát, amikoris a megvadult ősfanok szitkozódva fogják elküldeni melegebb éghajlatra, darts-nyíllal dobálják meg a szobájuk falára kiragasztott képét, haveri kocsmázásokon fejtegetik majd azt, hogy miért ne ő csinálja a következő részt.  



És ez még a jobbik verzió: a „Shane Black alapból is egy túlértékelt író/rendező”, vagy „a Halálos fegyver óta nem tett le semmit az asztalra”-féle kommentek is biztosan megszaporodnak majd a világhálón, egy olyan elvakult gyűlölet formájában, amiben tavaly Ridley Scott-nak volt része az Alien: Covenant kapcsán – pedig szigorúan véve csak úgy nézett ki a dolog, hogy két jó mozi között csinált egy rosszat, ami sajnos pont egy Alien-film lett. Ennek ellenére az internet népe, illetve ezeknek a klasszikusoknak a rajongói hálátlan jószágok: ha nem a kellő tisztelettel, ha nem az elvárt alázattal és szakértelemmel nyúlnak kedvenc karaktereikhez, és ha nem tetszik nekik a végeredmény, akkor a jóisten irgalmazzon annak, aki magára vállalta a feladatot, hogy ezeket a jelentős, szent és sérthetetlennek minősülő figurákat dédelgesse újra a mozivásznon – ha rosszul csinálja, akkor az illető a szemükben nem csak emberileg lesz megbélyegezve, hanem addigi életműve is mehet a süllyesztőbe. Másik oldalról nézve viszont, Black lehetne akár a világ legjobb rendezője is, attól még simán benne volt a pakliban, hogy a A Ragadozó rossz film lesz. Mondom ezt az első két epizód rendíthetetlen rajongójaként, olyan emberként, aki többek közt pont az eredeti ’87-es alapmű hatására ragadott klaviatúrát, és merült el a kritikaírás szenvedélyében.  



Mert nyilván az első epizód nyomasztó atmoszféráját és szinte kitapintható feszültségét felesleges keresni A Ragadozóban. A néző már mindent ismer, mindent látott és mindent tud a címszereplőről – de ha mégsem, akkor személyesen Black és a társ-író Fred Dekker gondoskodik ennek orvoslásáról. Sőt, nem csak a Predator-mitológia bővítéséről van szó, hanem olyan abszolút felesleges magyarázatokról és egyéb vadbaromságokról, melyek azt kívánják elérni, hogy mostantól kezdve lehetőleg teljesen más szemmel nézd az eredeti filmeket. Egyszerre mélységesen meglepő és hitetlenül elképesztő, hogy az, aki olyan kultusz-darabokat szövegezett, mint Az utolsó cserkész, vagy emellett olyan remekműveket rendezett, mint a Rendes fickók, sőt, aki még a legelső Ragadozó forgatókönyvén is csiszolgatott, most ennyire tiszteletlenül nyúl a figurához és ahhoz a szellemiséghez, ami naggyá tette az eredetit, de még annak folytatását is. Igaz, ezeket a produkciókat sosem a mély karakterábrázolás, vagy az acélos történet miatt szerettük, elég volt néhány jól beazonosítható jellemvonás, meg egy-két csípős beszólás, és máris készen voltak a szereplők. Nos, karakterek azok ebben a filmben is vannak, csakhogy itt már a ló és a túloldal esete érvényesül: azaz rettenetesen túl lett tolva a komikus vonal, de úgy, hogy húsz poénból maximum kettő az, ami igazán üt. Emellett nem telik le két perc a filmből, azt sem tudod hol jár a cselekmény, hogy mikor veszi fel a sztori a fonalat, de rögtön robban minden, repkednek a golyók, koncolják fel a katonákat, totál hirtelen történik minden, nyoma sincs annak a szépen megágyazott atmoszférának, ami körbelengte az elődöket – és itt most egyáltalán nem a feszültség hiányáról beszélek, mert az már akkor sem működne, ha a fene fenét eszik, de így, hogy random bedobnak valamit, hogy addig se unatkozzon a jónép, pont a rajongókat nézik hülyének.  



Black mintha „minden mindegy” alapon állt volna az egészhez: ha egyszer a nyomasztó hangulat lehetősége nullára redukálódott, akkor inkább ne is vegyünk komolyan benne semmit. Volt már részetek a moziteremben ülve olyanban, hogy néztétek egy frencsájz sokadik epizódját, vagy egy régi klasszikus folytatását, és a merész, de ugyanakkor az eredetitől majdhogynem egészen eltérő hangvétel miatt ötpercenként azt kérdeztétek a vászonra meredve, hogy (bocs a szókimondó stílusért) „ez meg mi a jó istenfasza?” Még ez sem fejezi ki hűen A Ragadozó expozícióját: sokszor mintha egy teljesen más film lenne, ami műfajban közelebb áll egy vígjátékhoz, vagy inkább paródiához, mint egy nagy múltú sci-fi széria friss képviselőjéhez. És amikor épp nem az alpári viccelődést és a tét nélküli akciózást tolják előtérbe, akkor jelenkori, jó hollywoodi szokáshoz híven elkezdenek reflektorokkal bevilágítani olyan helyekre, ahová aztán végképp nincs értelme, csak mert manapság „az univerzumépítés az új franchise”. 2018-ban tehát végig kell néznünk, hogy megmagyarázzák, miért járnak olyan gyakran a Predátorok a Földre (megsúgom, immáron nem csak vadászni), miért tépik ki prédáik gerincét, meg még egy sor felesleges dolgot, ami után a lényeket körülvevő maradék misztikum is elpárolog. Persze A Ragadozó időnként meg-megidézi a korábbi epizódokat, mi több, lényegében a Predator 2-ben behozott témákat viszi tovább: az ott megszellőztetett kormányügynökség minden áron be akarja fogni az idegen lényt, hogy tanulmányozhassa, és saját céljainak megfelelően hasznosíthassa a nálunknál sokkal fejlettebb technológiáját, miközben a Ragadozók sem tétlenkedtek, a hatékonyabb fellépés érdekében már saját magukat is fejlesztik – ez lenne a film lényege, már ha összességében lenne értelme a sztorinak.  



Mert Shane Black ide, vagy oda, ismét bebizonyosodott, immár többedjére, hogy egy ilyen filmet csakis elbaszni lehet. Akármennyire a szívemhez nőttek a Predatorok, bármennyire is meghatározták a gyerekkoromat, ennyi félrement próbálkozás után, azaz egy sótlan Predators és két, nemkülönben mítoszromboló AVP után legjobb lenne békén hagyni ezeket a szörnyetegeket, amíg érdemben nem tudnak kezdeni velük semmi olyat, ami akárcsak fele annyira méltó lenne a klasszikushoz – ám lehet, hogy úgy en bloc el kellene már szakadnia az Álomgyárnak ezektől a kínos szokástól. De mondjak valami még durvábbat? Bár A Ragadozó határozottan jobbra sikerült, de az előbb említett utóbbi két műnek még így is több köze volt az eredeti filmekhez, mint ennek az újnak. Zárásként feltennék néhány erősen költői kérdést, a válaszokkal úgyis tisztában van mindenki, de csakazértis! Miért kellett ebbe az új részbe az eddigi Predatorok mellé egy még nagyobb, még veszélyesebb mega-Predator? Miért kellett alapjaiban szétcseszni a Ragadozók eddigi rejtélyes, és emiatt igencsak vonzó mitológiáját? Miért kell megmagyarázni a legkisebb dolgokat is velük kapcsolatban? Miért kellett az infantilis, gyerekes, és a korábbi sci-fi hangvételtől majdhogynem maximálisan elhatárolódó komikus vonal? Miért nem lehetett ez az új mű csak egy sima, tökös, vérmocskos, old school B-film?  

És ha ez egy Shane Black-kaliberű faszinak sem jön össze, akkor mégis ki az, akinek mindez menne?
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Halloween
Michael Myers visszatért, és negyven éve nem volt ilyen jó formában.
Luke Cage: Második évad (Luke Cage: Season Two)
Ha nagyobb a büszkeség, nagyobb a bukás.
Halloween III: Boszorkányos időszak (Halloween III: Season of the Witch)
Ünnepi rémálom.
Halloween II
Kórház a rémület szélén.
Venom
Pókember-univerzum Pókember nélkül, avagy a gumiszörny közbelép.