Jónéhány elvont és meredek sztorit megélt már alapítása óta a Marvel, de az biztos, hogy a Marvel Zombiknál betegebb és morbidabb kreálmány még nem nagyon látott napvilágot a kiadó égisze alatt. Az, hogy egy ilyen ötletet a legkevésbé sem lehet komolyan venni, nyilván már a keletkezésétől kezdve törvényszerűen természetes, ahogy az is, hogy maga a történet egy akkora méretes marhaság, mely elsülhet akár jól, akár rosszul, de az biztos, hogy emlékezetes színfolt lesz a szuperhősképregények műfajában – na meg erősen megosztó is. Tény, ami tény, a Marvel Zombik nem valami hétköznapi agymenés, voltaképp már az is meglepő, hogy engedtek egy ilyen sorozatot legördülni a futószalagról. Utóbbi dologban nyilván nagy szerepet játszott a 2000-es években is töretlen, sőt, látszólag újra feljövőben lévő zombi-mánia, na meg egy bizonyos Robert Kirkman nevű úriember, aki abban az időben már letette névjegyét a The Walking Dead szériával, ahol szintén emberségüket elvesztett élőhalottak járták-csócsálták a világot – az ismert szuperhősök kombinálása a zombi-témával igencsak finom receptnek tűnt. Gyakorlatban persze aztán sokak gyomrát megfeküdte a végeredmény (nemhiába, nem minden olvasó szeretné látni, ahogy kedvenc hérosza fröcsögős-belezős jelenetek közepette elevenen fal fel valakit), és azzal, hogy az első mini-sorozat végül Magyarországra is megérkezett, az idei év vitathatatlanul legmegosztóbb képregénye lett belőle kis hazánkban.
Amerikában nemkülönben volt az, még a megjelenése idején. Mindmáig vitatott alkotás ez, ami viszont rövid idő alatt rettenetesen népszerűvé vált, így több folytatás és spin-off készült hozzá (egyik-másik talán még az eredetinél is debilebb), mindennek a kiindulópontja viszont a Mark Millar által írt Ultimate Fantastic Four egyik története volt, melyben egy másik dimenzióbeli Reed Richards saját világába hívta az Ultimate-univerzumos megfelelőjét. Az csak később derült ki, hogy abban a valóságban egy földönkívüli vírusnak köszönhetően az összes ottani hős megfertőződött, és napok alatt elfogyasztotta a teljes lakosságot. A túlélők Magneto vezetése alatt próbálták valahogy megélni a holnapot, és bár azt sikerült megakadályozni, hogy az Ultimate-világot is bekebelezzék a zombik, a mutáns-vezér mégis saját univerzumában ragadt, ami nem sok jót ígért számára. Pontosan itt veszi fel a fonalat a Marvel Zombik: a Mágnesesség Mestere rövid időn belül szintén az élőhalott hősök ebédjeként végzi, akik aztán elkezdenek még több táplálék után nézni, de mivel szinte az egész emberiséget felfalták, ez roppant nehéz feladatot jelent számukra – mert nem elég, hogy moralitásuk szertefoszlott, de még az éhség is egyre jobban eluralkodik rajtuk. A történetről többet felesleges lenne elárulni, egyrészt mert nem nagyon van, másrészt pedig nem igazán a sztori, inkább a bezombult karakterek mindennapjai, illetve hátborzongató, de közben egészen humoros ügyes-bajos dolgai gördítik előre a cselekményt.
Kirkman szuperzombijainak pikantériáját az adja, hogy bár hallottak és ennek megfelelően testük is rohad, ahogy kell, de nem csupán hörgő, vánszorgó ösztönlények (tehát nem olyanok, mint a klasszikus, Romero-féle zombik), hanem minden különleges képességük birtokában tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi történt velük és mit művelnek, na meg azzal is, hogy kikkel. És pontosan ettől lesznek annyira drámaiak, egyben morbidak és viccesek is, a képregény pedig ennek köszönhetően válik egy direkt módon elszállt bűnös élvezetté, melyet olyan mélyen fojtottak bele a fekete humorba, hogy képtelenség nem teli pofával röhögni eme szarkasztikus paródia-maraton egy-egy bizarr képkockáján. Holott adná magát a megszokott köntösbe bújtatott szuperhős-sztori, melyben kedvenceink ismét összefognak, hogy lenyomják szegény élőholtakat, és elejét vegyék annak, hogy még többen fertőződjenek meg a vírussal. Természetesen egy ilyen történet csakis valamiféle hősies győzelemmel végződne: senkinek nem lenne komolyabb baja, a kellemetlen kórság sem szedne több áldozatot, a szuperhősök behúznának egy újabb strigulát a füzetükbe, és az olvasó is nyugodt elégedettséggel hajthatná álomra a fejét, miután a Marvel-univerzum visszatért a normális kerékvágásba.
Csakhogy a Marvel Zombik esetében még véletlenül sem ez a helyzet, és Kirkman voltaképp nem is csinál nagy titkot abból, mekkora agybajos háborodottság a képregény, mikor a főszereplőnek megtett szuperhősök, akik zombikká válnak, olyan dialógusokat, gúnyos és eszement karakter-monumentumokat, és egyéb nyalánkságokat produkálnak, hogy öröm nézni. Mivel a történetnek az égvilágon semmi köze nincs a 616-os fő-univerzumhoz, Kirkman az alternatív valóság okán gyakorlatilag szabad kezet kapott, így senki sem kötötte semmiféle szabályhoz, nyugodtan szabadjára engedhette kreativitását – és végeredményben tudott is élni az ölébe hulló páratlan lehetőséggel. De hát ugye minek is finomkodni egy olyan sztoriban, melyben szuperhősök zabálnak fel szuperhősöket, cenzúra nélkül, az olvasó szeme láttára. Ritkán születik ennyire eszement alkotás egy népszerű és befolyásos képregénykiadó berkein belül, és amilyen megosztó az egész, nem is lehet igazán bekategorizálni, hogy kinek ajánlható nyugodt szívvel. Mert persze a zombirajongók rengetegen vannak, de azért mégis, a koncepció rettenetesen meredek, a legtöbbeknek túl nagy falat, ami elég szép gyomorrontást okozhat, és ebben a sztoriban nekik is igazuk van.
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #18 – Marvel Zombik (2018)
Marvel Zombies #1-5 (2006)
Amerikában nemkülönben volt az, még a megjelenése idején. Mindmáig vitatott alkotás ez, ami viszont rövid idő alatt rettenetesen népszerűvé vált, így több folytatás és spin-off készült hozzá (egyik-másik talán még az eredetinél is debilebb), mindennek a kiindulópontja viszont a Mark Millar által írt Ultimate Fantastic Four egyik története volt, melyben egy másik dimenzióbeli Reed Richards saját világába hívta az Ultimate-univerzumos megfelelőjét. Az csak később derült ki, hogy abban a valóságban egy földönkívüli vírusnak köszönhetően az összes ottani hős megfertőződött, és napok alatt elfogyasztotta a teljes lakosságot. A túlélők Magneto vezetése alatt próbálták valahogy megélni a holnapot, és bár azt sikerült megakadályozni, hogy az Ultimate-világot is bekebelezzék a zombik, a mutáns-vezér mégis saját univerzumában ragadt, ami nem sok jót ígért számára. Pontosan itt veszi fel a fonalat a Marvel Zombik: a Mágnesesség Mestere rövid időn belül szintén az élőhalott hősök ebédjeként végzi, akik aztán elkezdenek még több táplálék után nézni, de mivel szinte az egész emberiséget felfalták, ez roppant nehéz feladatot jelent számukra – mert nem elég, hogy moralitásuk szertefoszlott, de még az éhség is egyre jobban eluralkodik rajtuk. A történetről többet felesleges lenne elárulni, egyrészt mert nem nagyon van, másrészt pedig nem igazán a sztori, inkább a bezombult karakterek mindennapjai, illetve hátborzongató, de közben egészen humoros ügyes-bajos dolgai gördítik előre a cselekményt.
Kirkman szuperzombijainak pikantériáját az adja, hogy bár hallottak és ennek megfelelően testük is rohad, ahogy kell, de nem csupán hörgő, vánszorgó ösztönlények (tehát nem olyanok, mint a klasszikus, Romero-féle zombik), hanem minden különleges képességük birtokában tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi történt velük és mit művelnek, na meg azzal is, hogy kikkel. És pontosan ettől lesznek annyira drámaiak, egyben morbidak és viccesek is, a képregény pedig ennek köszönhetően válik egy direkt módon elszállt bűnös élvezetté, melyet olyan mélyen fojtottak bele a fekete humorba, hogy képtelenség nem teli pofával röhögni eme szarkasztikus paródia-maraton egy-egy bizarr képkockáján. Holott adná magát a megszokott köntösbe bújtatott szuperhős-sztori, melyben kedvenceink ismét összefognak, hogy lenyomják szegény élőholtakat, és elejét vegyék annak, hogy még többen fertőződjenek meg a vírussal. Természetesen egy ilyen történet csakis valamiféle hősies győzelemmel végződne: senkinek nem lenne komolyabb baja, a kellemetlen kórság sem szedne több áldozatot, a szuperhősök behúznának egy újabb strigulát a füzetükbe, és az olvasó is nyugodt elégedettséggel hajthatná álomra a fejét, miután a Marvel-univerzum visszatért a normális kerékvágásba.
Csakhogy a Marvel Zombik esetében még véletlenül sem ez a helyzet, és Kirkman voltaképp nem is csinál nagy titkot abból, mekkora agybajos háborodottság a képregény, mikor a főszereplőnek megtett szuperhősök, akik zombikká válnak, olyan dialógusokat, gúnyos és eszement karakter-monumentumokat, és egyéb nyalánkságokat produkálnak, hogy öröm nézni. Mivel a történetnek az égvilágon semmi köze nincs a 616-os fő-univerzumhoz, Kirkman az alternatív valóság okán gyakorlatilag szabad kezet kapott, így senki sem kötötte semmiféle szabályhoz, nyugodtan szabadjára engedhette kreativitását – és végeredményben tudott is élni az ölébe hulló páratlan lehetőséggel. De hát ugye minek is finomkodni egy olyan sztoriban, melyben szuperhősök zabálnak fel szuperhősöket, cenzúra nélkül, az olvasó szeme láttára. Ritkán születik ennyire eszement alkotás egy népszerű és befolyásos képregénykiadó berkein belül, és amilyen megosztó az egész, nem is lehet igazán bekategorizálni, hogy kinek ajánlható nyugodt szívvel. Mert persze a zombirajongók rengetegen vannak, de azért mégis, a koncepció rettenetesen meredek, a legtöbbeknek túl nagy falat, ami elég szép gyomorrontást okozhat, és ebben a sztoriban nekik is igazuk van.
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #18 – Marvel Zombik (2018)
Marvel Zombies #1-5 (2006)
