Kritika
Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody)
Kritika
It's a kind of magic!
Szerintem, ha Hollywood életrajzi filmet készít egy történelmi alakról, hírességről, vagy népszerű zenekarról, akkor minden esetben szerződést kellene kötnie a stúdióknak az ismerősökkel, barátokkal, bandatagokkal, vagy akár a tárgyalt személlyel is, hogy azok mennyire szólhatnak bele a forgatókönyvírás, illetve úgy en bloc az alkotás elkészülésének a menetébe/módszereibe. Vagy legalábbis törekedni arra, hogy a különböző beszámolók/sztorizgatások/tanácsok, melyekkel az illetékesek látják el a filmeseket, ne befolyásolják túlságosan a produkciót, és elsősorban az objektivitás legyen szem előtt tartva, ne pedig a megtörtént események elferdítése. Különösen igaz ez a hosszú pályafutást és még annál is több rajongót magukénak tudható együttesekről, legfőképp a rocksztárokról, hisz mindannyian hallottunk már a zenetörténelem nagyjairól, a jelentős bandákról, és azok vad jelleméről. Különböző egyéniségek, fékezhetetlenek habitusok, hatalmas egók találkoznak és ütköznek össze a közös karrier során, ami a siker mellett méretes buktatókkal, személyes konfliktusokkal és balhékkal vannak kikövezve – ezeket az összezördüléseket pedig később legtöbbször mindenki a saját verziójában adja elő, a maga igazát fújva. Valószínűleg, ha a Guns N’ Roses-ról készülne film, és megkérdeznék Steven Adlert a korai kirúgása körülményeiről, ő nyomdafestéket nem tűrő módon szapulná napestig egykori társait, külön Axl Rose-t kiemelve és a megtestesült antikrisztusnak beállítva. Miközben fordított esetben, ha Axlön múlna a dolog, a zenekar abszolút gyenge pontjának állítanák be a dobost, aki féktelen életmódjának, sorozatos balhéinak, antiszociális viselkedésének, és részben pont ezekért a dolgokért felelőssé tehető embertelen mennyiségű drogoknak köszönhetően lett kirakva a formációból – mindkét verzióban van némi igazság, de mint ahogy Steven nem a körülmények áldozata, úgy a zenekar többi tagja sem volt annak idején makulátlan kiscserkész. 



Hosszan lehetne még sorolni a példákat (az Aerosmith két vezéregyéniségének Steven Tylernek és Joe Perry-nek a hosszú éveken át tartó szeretem-utálom viszonya is megérne egy misét), de ott van az érem másik oldala, amikor maga a film rendezője hagyja figyelmen kívül az amúgy készséggel segédkező tanácsadókat. Oliver Stone anno a The Doors-nál hiába vonta be a munkálatokba az együttes még élő tagjait, végeredményben nagyvonalúan leszarta a regéjüket, aminek az lett az eredménye, hogy a filmben látható történések nemhogy alig felelnek meg a valóságnak (és nem csak a Doors szerint), de a tragikusan korán elhunyt legendás énekest, Jim Morrisont is túlságosan vadnak és fékezhetetlennek ábrázolta Stone (szvsz. valószínűleg azért, mert ő így látta, vagy inkább így akarta látni a zenekart, illetve a frontembert), jól lehet, maga a film ennek ellenére is zseniális lett. Hogy ezek az okfejtések mennyiben egyeznek a nagyjából másfél hete debütált Bohém rapszódia című Queen/Freddie Mercury biopic-kel, az megválaszolható annyiban, hogy a fentebb leírt elemek teljes egészükben, vagy épp kisebb-nagyobb eltérésekkel mind-mind megtalálhatóak ebben a filmben, a legapróbb bakiktól kezdve a legegetverőbb füllentésekig, ráadásul ezen ferdítések okai maximálisan érthetőek – a történelmet tehát ismét a forgatókönyvírók írják, de már a produkció elkészülte is elég körülményes volt. Eleinte még úgy tűnt, Sacha Baron Cohen fogja eljátszani Freddie Mercury-t (nála legalább a mellkas-szőrzettel és a pornó-bajusszal nem lett volna gond), de mivel ő egy polgárpukkasztó, sokkal merészebb és bevállalósabb filmet akart, ami nem egyezett az executive producerként jelenlévő Brian May gitáros és Roger Taylor dobos elképzeléseivel, így végül meglépett a projektből.



A direktori székben helyet foglaló Bryan Singer viszont nem saját akaratából távozott, de mivel folyamatosan késett a forgatásokról és egyéb zűrjei is voltak, végül kirúgták, helyére Dexter Fletcher került, ő viszont a DGA szabályai alapján nem kapott rendezői kreditet. Ilyen viharos ügyek mellett sokszor még az is csoda, ha mindebből egy nézhető végeredmény kerül a mozikba, a Bohém rapszódia viszont egy összetettebb eset: mert ha sima filmként nézem, akkor remek, sőt, az idei év egyik legjobbja, de ha életrajzi filmként tekintek rá, akkor már nem annyira jó. Ahogy előbb is említettem, mindent összevetve tökéletesen meg lehet érteni az alkotás összes kisebb-nagyobb lódítását és valótlanságát. A filmből tisztán lejön, vagy legalábbis némely pontján erősen érezhető, hogy a sztoriba bele-beleszóló tagok mennyire haragszanak még mindig Freddie-re, amiért életvitele következtében hamar utolérte a végzet, emiatt gyakorlatilag a Queen is megfeneklett – bár Mercury halála után is folytatták a közös zenélést és koncertezést, a basszusgitáros John Deacon viszont hamar lelépett, és emellett nyilván karizmatikus frontemberük nélkül ezeknek a próbálkozásoknak közük nem volt már a banda aranykorához. A Bohém rapszódia 1970-től, azaz a Queen megalakulásától kezdve meséli el az együttes történetét egészen az 1985-ös, zenetörténelmi jelentőségű Live Aid fellépésükig, ezalatt többé-kevésbé felmondja a kötelező leckéket, viszont egy rakás legendás mozzanatot kihagy mind a banda, mind pedig külön Freddie életéből, melyeket évek óta elhalkulni képtelen szóbeszédek, pletykák, tényfeltáró cikkek, beszámolók, érdekesebbnél-érdekesebb históriák öveznek, ráadásul közben rettenetesen idealizál is. 



Mielőtt bemutatták volna a filmet, a legégetőbb kérdést valószínűleg az jelentette, hogy miként és hogyan fogják majd ábrázolni benne Freddie Mercury szexualitását. Személy szerint már látatlanban biztos voltam benne, hogy csakis szélsőséges módokon lesznek képesek bemutatni ezt a témát, és két helyzet állhat elő: vagy teljesen kihagyják, vagy agyba-főbe túltolják, és mindent erre hegyeznek ki – a jelenkori stúdiófilmek világában egyik lehetőség sem lett volna annyira meglepő. Ehhez képest Freddie-t áldozatként és könnyen befolyásolható emberként mutatják be, mint akit egyszerre manipulál a menedzsere és a szeretője is, a melegsége pedig egyre nagyobb árnyékot vet nem csak magánéletére, hanem karrierjére is, ami még jobban hozzásegíti a fényűző életformához és az egyre züllöttebb élvhajhászathoz, illetve szexuális partnereinek sűrű váltogatásához – noha zenéjét, stílusát és mozdulatait is nagyban befolyásolta szexuális irányultsága, ezt felesleges elvitatni tőle. Közben a zenekar többi tagját normális, családi életet élő, mértéktartó alakokként ábrázolják, akik megpróbálják visszafogni Freddie-t, mikor szemtanúi lesznek vadabbnál-vadabb partijainak. Mialatt ők természetesen élből visszautasítják a felkínált alkoholt, és végül meg is pattannak minden ilyesféle eseményről (igen, pont ilyenek lehettek a rocksztárok a ’70-es, ’80-as években), holott ez is inkább csak fikció, ahogy a Mercury szóló-karrierjét övező hajba kapás (valójában ő volt a harmadik a sorban a bandából, aki ilyen projektbe fogott), a Queen kettétörése (ez is egy szép kis megmásítás) szintén, és akkor még arról a bizonyos Live Aid perfomanszról nem is volt szó, amit a film a zenekar utolsó és legnagyobb dobásaként adnak el – pedig a legsikeresebb (egyben Mercury részvételével a legvégső) turnéjuk csak ezután következett, mely során 1986-ban Magyarországra is ellátogattak.



A valóság kiszínezése tehát a legkisebb monumentumoktól (egy-két dal születési éve nem egészen stimmel) a legnagyobbakig (Freddie a filmben jóval korábban, már a Live Aid előtt megtudja, hogy beteg) jelen van a Bohém rapszódiában, és akár még azt is felhozhatnám, hogy nem igazán fejtegetik benne, hogy hogyan élte meg az együttes a hirtelen jött sikert, vagy hogy nem boncolgatják különösebben annyira a kérdést, hogy akkor most mitől is lett olyan nagyszerű a Queen – de ez felesleges, ha nem egyenesen értelmetlen lenne. Egyrészt amellett, hogy ezek a ferdítések May és Taylor nyomására kerültek bele a filmbe, egyúttal így dramaturgiailag jobban kivitelezhető lett a történet. Tizenöt évet eléggé bajos alig több mint két órába belesűríteni, és mivel egy mozifilmről van szó, melynek elsősorban egy kerek, lezárt egészként kell működnie, így eme szerkezeti felépítés nem meglepő egy ilyen alkotásban, ennek megfelelően a Live Aid fellépés az összes történelmi pontatlanságtól eltekintve egyébként remek keretbe zárja a filmet. Másrészt a Bohém rapszódia minden kis-nagy hibájától függetlenül is páratlan élmény. Tudom, hogy elég furcsán jön le ez a kijelentés, főleg az eddig leírtak fényében, és most egy kicsit magam ellen beszélek, de a filmnek szó szerint bámulatos ereje van, és minden percében érezni rajta azt a bizonyos átütő energiát, ami mindig is jellemezte a Queent. A hangulat, a különböző színes, izgalmas korszakok megelevenedése, a jelmezek, a karakterek, a miliő, a feeling és nem utolsósorban a zenék. Igen, a ZENÉK!



A zenék, melyeket generációk imádnak, amiket milliók, ha nem milliárdok hallgattak és hallgatnak mind a mai napig, a népszerű slágerek, amiknek nagy részéről lehetetlen megmondani, hogy melyik évtizedben készültek, mert annyira kortalanok, amiket manapság is orrba-szájba játszanak a rádiók, amiket még mindig előszeretettel használnak fel reklámokban és filmekben, a jellegzetes dallamok, amiket két hangból bárki azonnal felismer, még ha azt sem tudja, ki a szerző, és amik kitörölhetetlenül beépültek nem csak a pop-kultúrába, de a mindennapi köztudatba is. És Freddie Mercury, a legkülönlegesebbek között is a legkülönlegesebb és a legnagyobbak közt is a legnagyobb, aki a felülmúlhatatlan énekhangja, a karizmatikus előadásai és színpadi attrakciói miatt halhatatlanná vált. Az őt alakító Rami Malek olyan durva és erőteljes színészi teljesítményt hoz, ami előtt csak leborulni lehet. Minden egyes megmozdulásából látszik, hogy ezzel a szereppel kelt és feküdt, kőkemény kitartást, munkát tett bele. Többször is elég komolyan súrolja azt a kategóriát, amire csak nagyon-nagyon ritkán van példa a filmtörténelemben. Ugye egy színész, bármennyire is kitűnően játszik el egy szerepet, attól ő még egy színész marad, aki szerepet játszik, Malek viszont egynémely pillanatában annyira átlényegül, hogy már-már ő maga lett Mercury, teljes valójában. Minden apró allűr és rezdülés stimmel, a beszédstílus, az előadásmód, az extravagáns mozgáskultúra, minden a helyén van, ami már önmagában megérdemli az elismerést, és egy Oscar-díjat is simán.



Minderre pedig a majdnem teljes egészében leforgatott Live Aid segélykoncert teszi fel a koronát, amit olyan precizitással és profizmussal varázsoltak a mozivászonra, ami példa értékű: a karkötőt, világoskék farmert, fehér atlétát és sportcipőt viselő Freddie kilép a fényre a bandájával, hogy belekezdjenek a történelmi műsorszámával, miközben pöccre' pontosan minden úgy történik, ahogy akkor, gyakorlatilag az utolsó kólás pohár is ugyanott van, ugyanazon a helyen, ahol valójában is volt. És egyszerűen lehetetlen faarccal végignézni, ahogy a Queen a jelenlétével, pózolásaival, játékával és zenéjével szétrobbantja az egész Wembley stadiont. Elkap a ritmus, együtt mozdulsz, együtt tapsolsz a közönséggel és együtt énekelsz Freddie-vel, mintha te is ott lennél, és teljesen a film vonzáskörébe kerülsz. Ahogy Freddie-től lehetetlen elvitatni a tehetségét, úgy lehetetlen elvitatni a Bohém rapszódiától azt, hogy baromi hatásos. Amúgy is könnyen rabul ejti az embert, de attól még némileg elnézőnek kell lenni vele szemben, viszont ha elengeded a sűrű fikcióval kevert valóság prezentálását, akkor egy felejthetetlen, maradandó élményt kapsz cserébe, ami mindenkinek kötelező, aki valaha kicsit is szerette, vagy szereti a zenekart. És hogy mitől is olyan nagyszerű és halhatatlan a Queen? Egyszerre egyértelmű és megmagyarázhatatlan. De ha a filmet nézzük, a válaszhoz vezető útmutatás nem a forgatókönyvben van benne, hanem a dalokban. A dalok mesélik el, azok hozzák közelebb a varázst. Mert a Bohém rapszódia – ahogy a fülszövegben már utaltam rá – egyszerűen varázslatos.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Daredevil: Harmadik évad (Daredevil: Season Three)
A kör bezárul (?)
Iron Fist: Második évad (Iron Fist: Season Two)
A dobozokat pakoló milliárdos csemete és a neonszínekben pompázó vasöklök.
Transformers 3 (Transformers: Dark of the Moon)
Hollywood sötét oldala.
Pókember: Irány a Pókverzum! (Spider-Man: Into the Spider-Verse)
Bárkiből lehet Pókember!
Aquaman
Hidrofóbiások kíméljenek!