Kritika
Aquaman
Kritika
Hidrofóbiások kíméljenek!
Azoknak, akik otthon vannak a jelenkori filmes világban és olvassák ezt a cikket, nagy valószínűséggel nem kell sokáig magyaráznom a DC mozgóképes univerzumának kellemetlen identitászavarát és görcsös útkeresését, melynek nyomorúságos eredményeként filmjeik (egyetlen egy kivétellel) rendre elbuktak mind a kritikusoknál, mind pedig a közönségnél – ahogy gondolom azt sem kell fejtegetnem, hogy emiatt a nagy rivális Marvellel szemben nemhogy egy egészséges versenyről, de úgy en bloc semmilyen versenyről sem lehet beszélni. Lehet azzal vádolni a DC-t, hogy a konkurenciához képest túlságosan realisztikusan és túl komolyan nyúl hozzá az alapanyaghoz, ahogy az is tisztán látszik, hogy igyekszik szembemenni a jelen képregény-adaptációs trendjeivel, viszont tévhit, hogy a probléma a sötét hangulattal lenne, inkább a gyenge forgatókönyvek, a kontár rendezők, nem utolsósorban pedig a készítési fázisba folyton bele-beleszóló producerek tehetők felelőssé a gyatra összképért. A tavaly bemutatott Igazság Ligája sem volt sokkal másabb, mint az előző filmek, ámde a közepes minőség ellenére azért nagy ritkán fel-felcsillant egy apró remény arra, hogy végre összeszedi magát a stúdió. A mozi stáblistájának legördültével, valamint Zack Snyder remélhetőleg örökkévaló hanyagolásával (aki bár magánéleti okok miatt szállt ki, valószínűleg már a Warnernél is bánják, hogy annak idején lepaktáltak vele) sokan abban bíztak, hogy lezáródott egy vészterhes korszak, és ezután minden egyes filmjük, ha nem is csinál csodát, határozott pozitív javulást fog majd mutatni. 



Mondjuk a stúdió háza tájáról hétről-hétre érkeznek a nyugtalanító pletykák, hogy milyen film lesz, milyen film nem lesz, épp kit akarnak castingolni Batmannek, Henry Cavill egyik nap még ki akar szállni Superman szerepéből, a következő nap meg maradna, és hasonló finomságok, de eközben a pénzemberek, majdhogynem „minden mindegy” alapon (bár tegyük hozzá, ettől azért még nagyon-nagyon messze van a Warner) hozzávágtak „csekély” 200 milliót James Wan rendezőhöz, hogy csináljon szóló-filmet egy olyan szuperhősről, aki hosszú évekig kíméletlen fricskák, gúnyos viccelődések és cinikus élcelődések célpontja volt, mígnem végül Geoff Johns író mutatta meg, hogy ha komolyan nem is lehet venni száz százalékig, attól még simán válhat belőle egy laza, badass karakter Atlantisz uralkodójából. Wan pedig boldogan élt a lehetőséggel, és hasonló mederbe terelte az adaptációt: kellő öniróniával nyúlt az alapanyaghoz, közben nem felejtett el lendületes, könnyed és kalandos lenni – azaz megtalálta a lehető leggördülékenyebb utat a sikerhez. Már jóval a premier előtt kérdéses volt, hogy ez az újabb darab hol fog elhelyezkedni a DC univerzum koordináta-rendszerén, hisz a rendező személye ide, vagy oda, manapság ott tartunk, hogy egy jól csengő név önmagában már tényleg nem garancia semmire sem. Az akadályok ellenére azonban kivételesen nem tört bele az alkotók bicskája ebbe a merész mutatványba, sőt, olyan grandiózus, örökmozgó vizuális vidámparkot hoztak tető alá, ami nem csak, hogy csont nélkül hozza egy átlagos Marvel-film színvonalát, de bizonyos elemeiben még simán rá is licitál azokra, valamint (és amúgy ezt tök jó leírni) végre valahára megint összejött a bravúr, a DC-sek újra kaptak egy képregényekhez teljes mértékben méltó mozit.



Az Aquaman 2018 egyik nagy meglepetése, ha úgy tetszik, az idei év Wonder Womanje. Sem karaktereiben, sem sztorijában nem mutat fel semmi eget rengetőt, nem ez a film fogja megváltani a világot, sem pedig a DC mozgóképes univerzumát, ámde mégis pozitív irányba mutat, sőt, rendelkezik egy olyan plusszal, amivel az amazon hercegnő önálló kalandja nem. Méghozzá azzal, hogy szó szerint piszkosul látványos! Az alkotók nem a levegőbe beszéltek, amikor úton-útfélen kihangsúlyozták, hogy az Aquaman olyan látványossággal fog majd szolgálni, amilyenhez foghatót még nem tapasztalt a moziba járó közönség. A szakemberek a képregények lapjaiból merítve engedték szabadjára gazdag fantáziájukat és nyughatatlan kreativitásukat, szépen elengedték a korábbi DC-filmek realizmusát és búval baszott hangulatát (mondjuk ennél a történetnél illett is), ennek eredményeként gyakorlatilag ötpercenként kapunk valami szemet gyönyörködtető látnivalót, amin elcsodálkozhatunk, esetleg szájunkat táthatjuk, vagy egy dinamikus akciójelenetet, mely során kapkodhatjuk a fejünket és szoríthatjuk a szék karfáját. A film mindent bevet a szórakoztatásunk érdekében, ez pedig a víz alatti szegmenseknél türemkedik ki a legjobban: futurisztikus járművek és tengeralattjárók, lézerágyúkkal felszerelt cápák, páncélozott vízi csikók, hatalmas rákszörnyek, gigantikus polipszerű lények, a legkülönfélébb, legrusnyább óriás-ragadozók, egyszerűen itt majdhogynem minden megengedett, ebbe a filmbe szinte minden belefér. 



Megkockáztatom, ennyire változatos, színes, látványos és pöccre pontosan megtervezett profin kiszámolt vizuális orgia nem született az Avatar óta! A víz alatt játszódó jeleneteknek például egészen sajátos dinamikájuk van (nincs rá jobb szó, gyönyörű az egész), az epikus szintet megugró finálé mindent letarol, ironikus módon viszont pont az azutáni, már a felszínen zajló giga-bunyó teszi fel a koronát a csodás összképre. Ennél fogva a szárazföldi akciók is maximális fordulatszámon pörögnek. A tempó folyamatos, és bár egy idő után eléggé szembeötlő, hogy majdnem minden párbeszédet egy robbanás, vagy roham szakít meg, és emiatt kissé tömény lehet a majdnem két és fél órás élmény, de ettől függetlenül, miközben akció akciót követ, gyakorlatilag egy unalmas perccel sem találkozunk – ezúttal még a sokszor szidott hosszú játékidő is teljesen indokolt. Az előbb említett sűrű koncepció legnagyobbrészt annak tudható be, hogy az Aquaman bátran zsonglőrködik a különböző műfajokkal és a bejáratott képregényfilmes formulákkal, ebből a mixből pedig egy kalandos, energikus, ha nem is minden ízében sablonok és klisék nélküli végeredmény kerekedik ki. Egy kis Thor, egy kis Fekete Párduc, egy kis Indiana Jones, ide-oda beszúrva pár percnyi romantika modern popzenei kísérettel, mint egy romantikus vígjátékban, aztán bömbölő gitár-szólamokkal tarkított badass pózolások, közben néhány poén (amik egy-két kivételtől eltekintve egész jól működnek), szóval minden adva van egy remek moziélményhez, ráadásul ezek az elemek még a történetmesélési gondokat, a néha meg-megbicsakló karakterábrázolást, és a feltűnő logikai bakikat is többé-kevésbé feledtetni tudják.



Ehhez a stáb is nagy segítséget nyújt. Jason Momoa valószínűleg soha az életben nem lesz színész, viszont megjelenése és karizmája tökéletessé teszi a szerepre, kitűnően egybeforr a figurával, Amber Hearddel remek párost alkotnak, megvan köztük a kémia (pedig ő sem egy kifejezetten nagy tehetség), Patrick Wilson sem rossz, de az ő karakterét is csak a külsőségek és a halvány manírok viszik el. A veteránok természetesen nem vallanak szégyent, még Dolph Lundgrent is sikerült újra előrángatni a ZS-kategóriás DVD-filmek turkálójának a legaljáról. Az Aquaman tehát egyáltalán nem tökéletes film, azonban DC mércével mérve óriási előrelépés, ezért is reménykedek benne titkon, hogy végre a kritika és a közönség is egyöntetűen elismeri majd a Warner törekvéseit, és ez végül követendő példaként fog szolgálni arra, hogy milyen irányba kellene elindulni ezekkel a filmekkel. Miközben persze azért azt még mindig tanulniuk kell, hogy hogyan használják megfelelően a komolyabb és sötétebb hangulatot, de ez az Aquamanhez képest más kávéház. Mindenesetre egyelőre legyen elég ennyi, és hát a nagy dolgok is kicsiben kezdődnek. Csak így tovább!
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Marvel Kapitány (Captain Marvel)
A film, amiben egy macska a legvagányabb karakter.
A törvény nevében: Első évad (True Detective: Season One)
A fény és a sötétség harcának örök körforgása.
Alita: A harc angyala (Alita: Battle Angel)
A CGI-szem a lélek tükre.
Üveg (Glass)
Az egykor szépreményű rendező hosszú agóniájának utolsó halálhörgése.
Creed II
A ruszkik visszavágnak.