Kritika
Pókember: Irány a Pókverzum! (Spider-Man: Into the Spider-Verse)
Kritika
Bárkiből lehet Pókember!
Elsőre úgy tűnhet, nem nagy kunszt jó Pókember-filmet csinálni, ámde ha jobban megvizsgáljuk a világ egyik legnépszerűbb szuperhősének több mint 50 éves pályafutását, akkor a bejáratott elemek, a jellegzetes karakterek és az unalomig ismételt témák láttán már egy sokkal nehezebb feladat rajzolódik ki, ami komoly kihívást jelenthet az arra vállalkozóknak. A Sony például a Sam Raimi-féle Pókember 2 óta képtelen egy épkézláb filmet összerakni a Falmászóval, és a folyamatos melléfogásoknak köszönhetően kénytelen volt szövetkezni a Marvel stúdióval: a történetet mind ismerjük, kedvenc Hálószövőnket beintegrálták az MCU-ba, és „csak úgy mellékesen” csináltak egy majdhogynem zseniális adaptációt (Hazatérés), de a Sony nem lenne Sony, ha megelégedett volna ennyivel. Ezért egy ideje már megpróbálja a saját kis univerzumát építgetni, mérsékelt sikerrel (Venom), de ez jelen esetben nem is annyira fontos, mint inkább az, hogy bár eddig is akadtak értékelhető Pókember-filmek, mégis, gondolom, nem vagyok vele egyedül, ha azt állítom, annak ellenére, hogy jó filmek voltak, mindig maradt bennem egy csipetnyi kis hiányérzet. Ugyanis valami különleges, valami megfoghatatlan dolog hiányzott ezekből a produkciókból, olyan megmagyarázhatatlan alkotóelemek sokasága, ami megvolt a képregényekben, és megvolt például az idén kiadott zseniális videojátékban is – viszont ugyancsak hiányzott a Hazatérés című moziból is, ami véleményem szerint, az objektivitást némileg mellőzve, a legjobb Pókember-film. Jobban mondva mindezidáig az volt.  



Mivel a Irány a Pókverzum! jött, látott, és győzött. Játszi könnyedséggel taszította le a trónról az MCU-féle Falmászót, hovatovább, az összes eddigi adaptációt is lazán kenterbe veri, ahogy azt a nagy könyvben megírták. Ráadásul megvan benne mindaz, ami többé, jobbá, sőt, egyedibbé teszi a korábbi mozgóképes adaptációktól: az a bizonyos misztikus varázs, amiről az előbb meséltem. Ennek okai pedig valószínűleg pont abban keresendők, hogy a produkció élőszereplős forma helyett konkrétan egy animációs film, de ennél még tovább megyek, voltaképp egy életre kelt képregény, annak minden bájával, jellemzőjével, dinamikájával és sajátos stílusával. Nem ostobaság azt állítani, hogy az Irány a Pókverzum! látványvilága nemcsak, hogy merész, energikus és pulzáló, hanem kifejezetten formabontó is, ahogy az sem véletlen, hogy a Sony jelenleg serényen ügyködik azon, hogy hivatalosan levédesse a technikát. Az alkotók kész 3D-s animációra rajzoltak rá egy extra 2D-s réteget, ami olyan gyönyörű, egyben eredeti kinézetet eredményezett, amit korábban még nem láttunk sem mozivásznon, sem pedig a televízió képernyőjén. És ezt a bombasztikus vizuális játszóteret a film kiválóan használja: az olyan, elsősorban képregény-lapokon visszaköszönő tulajdonságok, mint a szövegbuborékok, a szereplők gondolatainak és a különböző hanghatásoknak a szöveges kivetülései mind-mind megtalálhatóak benne. Képi és verbális gegek követik egymást, mérőt kiakasztó sebességgel, és bár néha-néha igencsak megszalad az animátorok keze (némelyik karakter már-már röhejesen elnagyolt lett), végeredményben lehetetlen nem feltenni a kérdést: mi ez, ha nem a műfajban rejlő stilisztikai lehetőségek végtelenül kreatív kitágítása?  



Ami nyilván totálisan szórakoztatóvá teszi a filmet, és nagy szerepet játszik abban, hogy az Irány a Pókverzum! közel kerülhessen a legnagyobbak halhatatlan panteonjához, azonban a sztorin, a figurákon és a hangvételen még mindig könnyen elcsúszhatott volna az egész. Szerencsére az arányokat eltalálták, ha nem is sikerült minden tökéletesre, az animációs médium adta kötetlenebb és az élőszereplős keretekhez képest elszabadultabb potenciálnak köszönhetően gördülékenyen mesél generációknak és különböző korosztályoknak kellő humorral, komolysággal, egyben hatalmas szívvel. Felsorakoztat nem is egy, hanem mindjárt hat féle Pókembert (plusz egyet, akit hamar utolér a végzet, de gondolom, ezzel nem lövök le nagy spoilert), akik a Vezér machinációi miatt egy dimenzióba kerülnek, és nincs más választásuk, mint összefogni a közös ellenség ellen, hogy helyreállítsák a multiverzum rendjét. A csapatot tehát egy idősebb és tapasztaltabb, a szuperhősködésből kissé már kiábrándult Peter Parker, a ’30-as évek fekete fehér noir-stílusú világából átpottyant Pókember, a Gwen Stacy-féle Pókember, a mangákat idéző, Pók-robotjával nyomuló Peni Parker és a rajzfilmes univerzumból szalajtott Peter Pacal (más néven Póksonka, vagy ha úgy tetszik Pókmalac) erősíti, a néger-latin félvérrel, Miles Moralesszel egyetemben, aki gyakorlatilag a film főszereplője.  



Az Irány a Pókverzum! ennél fogva egy szuperhős-eredettörténet, ami totál meglepő módon (és igazából a szemkápráztató animáció után ez a legfrappánsabb bravúrja) a rengeteg klisétől és jól ismert, klasszikus lépésektől függetlenül teljesen frissnek érződik. Miles nagyjából ugyanazt az utat járja be, mint anno Peter: kockaként, igazi kívülállóként kezdi, aki nem érzi magát túl jól saját világában, azonban egy pókcsípés után elindul a hőssé válás rögös ösvényén, és tragédiák, illetve konfliktusok egész sora közben formálódik meg nála a felelősségvállalás, az áldozathozatal, és a gondolat, hogy valójában mit is jelent Pókembernek lenni. Emellett pedig a cselekmény ügyesen fűzi össze Miles saját sztoriját a film főkonfliktusával, a rengeteg történetszállal és a többi karakterrel. A legnagyobb figyelmet rajta kívül a mentor-szerepbe szuszakolt idősebb Peter kapja, mialatt az alkotók még egy halovány, de rendkívül jó dinamikával működő szerelmi szállal is kacérkodnak Gwen segítségével, aki így méltó társa a párosnak – ez a páratlan trió viszont annyira ütős, hogy a másik három figuráról is elveszi a fókuszt, akik így kevésbé lettek kidolgozva, ami mondjuk érthető a majdnem két órás játékidő ténye miatt. Ezen kívül, talán felesleges leírni, de azért mégsem tudok elmenni szó nélkül amellett, ahogyan a film kezeli főhősét: manapság a legtöbb produkció orrvérzésig túlerőlteti a polkorrekt témákat, így valószínűleg a legtöbb rajongó már előre félt, hogy az Irány a Pókverzum! milyen szinten fogja kihegyezni a mögöttes tartalmakat Miles bőrszínére és identitására. Ehhez képest a film elegánsan viszonyul a dologhoz (hozzá kell tenni, hogy maga a figura is még jóval a PC mánia kirobbanása előtt született), nemhogy nem tolja indokolatlanul a néző arcába, hanem még csak utalások szintjén sincsen jelen, ha mégis felmerül egy-egy ritka pillanatban, az tényleg a történet szerves részét képzi, ahelyett, hogy egy nem odaillő, kötelező jelleggel beszúrt elem lenne – ezt mindig így kellene tolni.  



A film persze nem rest viccelődni sem: a negyedik falat áttörve, saját karaktere ezerszer elmesélt eredettörténetén, a korábbi adaptációk ciki monumentumain, a Pók-történelem népszerű mérföldkövein. Gúnyolódik és folyamatosan szórja az apró fricskákat, de minden egyes poénban ott van az a mély tisztelet, amit csak értékelni lehet, hiszen ezt a produkciót igazi rajongók készítették, igazi rajongóknak, fiúknak, lányoknak, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Szóval, ha akár kicsit is szeretted, vagy szereted Pókembert, és ezek után nem váltasz jegyet erre a filmre, akkor tényleg magadra vess: az Irány a Pókverzum! minden korosztálynak, minden generációnak, minden képregényolvasónak, minden érett felnőttnek és minden kis szuperhősnek szól – tehát irány a mozi! Tetszeni fog!
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
A törvény nevében: Harmadik évad (True Detective: Season Three)
Fény vs. sötétség: Harmadik menet.
Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)
Egy korszak vége.
Neverland elhagyása (Leaving Neverland)
Hullagyalázás lvl végtelen.
Kedvencek temetője (Pet Sematary)
Néha jobb, ha a megfilmesíthetetlen regény megfilmesítetlen marad.
Shazam!
Az igazi Marvel Kapitány!