Kritika, sorozat
Daredevil: Harmadik évad (Daredevil: Season Three)
Kritika, sorozat
A kör bezárul (?)
Ha ezt a cikket olvasod, akkor nagy valószínűséggel nem kell kiselőadást tartanom neked a Marvel/Netflix kollaborációjának érett és kevésbé érett (vagy épp már látványosan rothadt) gyümölcseiről, majd eme sorozatok keserű (bár még mindig kétes jövőjű) végkifejletéről, biztosan tisztában vagy vele Te is. Annak ellenére, hogy a Marvel moziverzumának cukormázától és pozitívabb világnézetétől a lehető legmesszebb álló kemény, mind lelkileg, mind pedig fizikailag komoly próbatételeken keresztülverekedő utcai védelmezőket sorban elérte a „kaszás”, rajongók egész serege reménykedett abban, hogy az éjszakánként szó szerint ördögi formát öltő, napközben ügyvédként tevékenykedő vak hős, Matt Murdock szériája megússza majd a mutatványt – persze mindhiába, a papírforma természetesen itt is érvényesült. Bár még egyelőre nem tudni, hogy mi lesz ezekkel a sorozatokkal (minden a Disney-n, és a nemsokára induló saját streaming szolgáltatásán múlik), a Netflix legnépszerűbb és egyben legjobb Marveles sorozata ért véget (még ha ideiglenesen is), melynek első szezonja véleményem szerint egyértelműen minden idők legzseniálisabb szuperhősös szériája lett. És melynek harmadik évadjától sokan magától értetődve elvárták, hogy állítsa helyre az utóbbi időben meg-megbicsakló hasonszőrű alkotások becsületét – vagy ha nem is csinál csodát, legalább színvonalban közelítse meg a kezdetekben prezentált minőséget.  



És legyen bármennyire meglepő, a Daredevil harmadik etapjának majdhogynem sikerült a lehetetlen: visszahoz egy sor emblematikus figurát az élvonalba, és mindenféle természetfeletti adalék (ami a második évadban néha-néha kicsit bezavart a képbe),  teljes körű hanyagolásával, na meg a többi sorozathoz igazodó történetszálak mellőzésével, elsősorban önnön jogán, saját kis mikrovilágában működve mutatja be őket újra. Velősen és sallangmentesen mesél hitről, erkölcsről, gyarlóságról, elhivatottságról, bűntudatról, szenvedésről, lelki és szellemi meghasonulásról, melynek köszönhetően a szereplők mindegyike kivétel nélkül megjárja a poklot, ki-ki a maga módján. Ebből a földhözragadt, kézzelfogható problémákkal teleszórt, jellemhibákkal küszködő, de pont emiatt hiteles figurákkal működő masszából, amiben mindig, mindennek következménye van, egy komplex karakterdráma formálódik meg, a megszokott szuperhős-sztori helyett. Mely még az első évad óta nem kicsit elcsépelt stilisztikai elemeket és a cselekmény szempontjából elkerülhetetlen, ámde szerkezetileg mára már agyonhasznált válaszutakat is tematikusan illeszti bele a történetbe, felhasználva Frank Miller és David Mazzucchelli zseniálisan korszakalkotó képregényét, a Born Againt, úgy, hogy az alapanyag néhány kulcsfontosságú komponense klappoljon a sorozat megszokott stílusával, hangulatával, és ne lehessen konkrét, szolgai adaptációnak hívni.  



És még ha a korábbi eseményekből nem is következik teljesen logikusan Matt hitevesztettsége, bizonytalansága és identitáskeresése (ez talán a szezon leghaloványabb pontja), az írók hamar ráéreznek a lényegre. Azután pedig semmi sem állíthatja meg a lendületet, szakadatlanul tör előre, elkeseredetten, de mégis minden erejét beleadva küzd a nézők elismeréséért. Csakúgy, mint főhősünk az évad, és egyben az utóbbi néhány esztendő tévésorozatos termésének legjobb akciójelenetében: egy brutális, nettó 11 percig tartó, vágás nélküli, egyetlen snittből álló bunyóban, amiben egy információgyűjtő látogatásból lesz őrült, kaotikus és véres börtönlázadás. A cselekmény közvetlenül a Defenders fináléja után veszi kezdetét: bár barátai úgy hiszik, Matt meghalt a Midland Circle-i balhéban, hősünk túlélte a robbanást, és félholtan kikecmereg a romok közül, majd nemsokára a helyi árvaházban próbálják valahogy összerakni, ahol gyerekkorának nagy részét töltötte. De hiába úszta meg egy darabban, fizikailag megtört, szuperképességei sem működnek már annyira, mint azelőtt, és lelkileg is az abszolút mélyponton vergődik. Hitét megkérdőjelezi, ahogy saját létjogosultságát is, mind igazságért küzdő ügyvédként, mind pedig éjszakai önbíráskodóként – úgy érzi, tettei, eszközei és céltudatossága nem vezetett sehova. Ez csak még nagyobb bizonyítást nyer, mikor Wilson Fisk egyik napról a másikra egy FBI-jal megkötött alku következtében kiszabadul a börtönből. A Vezér (igen, ez már tényleg AZ a Vezér) kódnéven futó egykori bűnöző látszólag vezekelni szeretne korábbi tettei miatt, ámde persze neki is megvannak a saját céljai, és nem is kell sok idő, hogy az összes körülötte mozgó, mit sem sejtő embert könyörtelenül behálózzon és manipuláljon kedvére, kívánságai szerint.  



A harmadik évad rengeteg karaktert mozgat, akik között régi ismerősök kapnak további árnyalatokat (Fisk szerepében Vincent D’Onofrio szokás szerint viszi a show-t), vagy épp egyenesen újragondolják őket (ebben természetesen Matt vezeti a mezőnyt, az írók ügyesen hozták egy új szintre a karaktert), de összességében senki sem felesleges, mindegyik szereplőnek helye és rendeltetése van ebben a sztoriban – azt pedig sokáig nem is kell taglalnom, hogy az utóbbi néhány Netflixes Marvel produkció irritáló, funkcionálatlan figuráinak itt halvány nyomuk sincs. Az új belépők is brillíroznak, jobban mondva két személy, akik szintén kulcsfontosságú szerepet töltenek be a sztoriban. Ray Nadeem a pénzügyi gondokkal küszködő, de elszánt családos ügynök nem kifejezetten a munkája iránt érzett elhivatottsága, mint inkább saját magánéleti problémáinak megoldása miatt hoz olyan döntéseket, melyek aztán visszafordíthatatlanul egy sötét verembe taszítják őt, és mire feleszmél, már ő is csak egy bábu Fisk sakktábláján. A másik emblematikus alak Benjamin Poindexter (szintén FBI-os), akinek torz jellemábrázolásán keresztül egy vérbeli pszichopata kifordított győzelmének lehetünk szemtanúi, aki az elején még küzd szadista, lelkiismeret-nélküli gyilkos önmagával, aztán idővel ő is beleragad Fisk hálójába, ez pedig a képregényekből már jól ismert Célpont megszületéséhez vezet, mely a szezon legjobb pillanatai közé tartozik.  



Az első évadot anno sokan Christopher Nolan Batman-filmjeihez hasonlították (egyébként teljesen jogosan) realisztikus, sötét és karakterközpontú stílusa miatt – mivel a harmadik szezonnal a Daredevil kvázi egy egységes egészet alkot, így ebben az esetben ugyancsak ráhúzható A sötét lovag-trilógia tematikája és szerkezeti felépítése a komplett sorozatra. A bemutatkozó évadban egy zseniálisan elmesélt szuperhős-eredettörténetnek lehettünk szemtanúi (ami emellett tudott újat hozni a hőssé válás bejáratott és egyre inkább unalmas kliséihez képest), a képregénybeli Fenegyerek megszületésének, akiben a finálé során tudatosul igazán, mi a küldetése, mit kell tennie és mi létezésének értelme. A folytatás már ezt a bizonyos küldetést képzi le: Matt álruhában éjszakáról éjszakára járja Hell’s Kitchen bűnös negyedét, és nem csak azzal kell szembesülnie, hogy a cselekedetei milyen következményekkel járnak, és milyen hatást válthatnak ki azokban, akik önnön tragédiájuk, vagy küldetéstudatuk következtében szintén tenni akarnak valamit a gonosz erők ellen (bár Frank Castle Megtorlóvá válását nem lehet kizárólag Fenegyereknek betudni, kis szerepet azért mégis játszik a dolgokban), hanem egy új, veszélyes és ködbe burkolózó szervezet is bekerül a képbe, akikkel természetesen végül meg kell ütköznie. A rendíthetetlennek tűnő erős hitét azonban nemsokára megrengetik: bár a Daredevil három szezonját csak félig-meddig tekinthetjük trilógiának a Defenders eseményeinek figyelembevételével, de ennek ellenére mégis azzal együtt képes egy három felvonásból álló összefüggő struktúrát alkotni.  



Azaz Matt a Defenders végére jut el az abszolút mélypontra, minden értelemben: nem érzi azt az erős küldetéstudatot, és egy ideig úgy tűnik, hogy fizikailag sem tudja már folytatni a jelmezes hősködést. Ezen a ponton indul el egy olyan úton, melynek az elején még egyre inkább taszító, félholt alteregója támolyog, a célban viszont civil énje, maga Matt Murdock várja, egy új lap, egy új kezdet, melyhez csak úgy tud eljutni, hogy egyrészt maga mögött hagyja a korábbi „másik életét” (beszédes egyébként, hogy az ördög-ruhát az egész évad alatt egyszer sem viseli), másrészt leszámol ősellenségével, egyszer, s mindenkorra. Emiatt a forgatókönyv folyamatosan utalgat a legelső szezonra, kvázi annak az egyenes folytatása, így gyakorlatilag az egész cselekmény egy kerek, lezárt sztori (minden bizonnyal még Nolan is elismerően csettintene), mely elegánsan elvarrja az összes fontos szálat – megkockáztatom, talán még az sem lenne akkora baj, ha ezzel tényleg véget érne a széria.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Marvel Kapitány (Captain Marvel)
A film, amiben egy macska a legvagányabb karakter.
A törvény nevében: Első évad (True Detective: Season One)
A fény és a sötétség harcának örök körforgása.
Alita: A harc angyala (Alita: Battle Angel)
A CGI-szem a lélek tükre.
Üveg (Glass)
Az egykor szépreményű rendező hosszú agóniájának utolsó halálhörgése.
Creed II
A ruszkik visszavágnak.