Kritika
Űrdongó (Bumblebee)
Kritika
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
A Transformers-frencsájz mozifilmjei bő 10 esztendő alatt a XXI. századi hollywoodi blockbusterek torz tükörképei lettek, a leghányingerkeltőbb plázai gyorskajáldák mozgóképes változatai: tudjátok, azokra az éttermekre gondolok, melyek gyakorlatilag fillérekért vágják hozzád az árut, és valamilyen vendég-csalogató egzotikus névvel, vagy ínycsiklandó, egyébként orrvérzésig photoshoppolt képpel kínálják étkeiket – véletlenül sem tudod, hogy voltaképp mi van benne, de jó eséllyel felkelti az érdeklődésedet. És talán első kóstolásra még ízlik is, ha például hangosan korog a gyomrod, vagy épp ilyesmire van ingered, viszont az is valószínű, hogy már a szagától is kifordul a beled – aztán nagyokat pislogsz, mikor látod, hogy körülötted majdnem mindenki azt tolja befelé, totál boldog arckifejezéssel. A Transformers-filmsorozatot is valahogy hasonlóképpen tudnám jellemezni: a moziba járó szélesebb közönség rendre bekajálta a robotos zúzdákat, ámde a kritikusok nem győzték lehordani a sárga földig, a rajongók pedig zokogva vetettek keresztet kedvencükre, és örökre elátkozták Michael „megígértem, hogy nem csinálok több TF-filmet, de azért rendezek még két részt” Bay nevét – mondjuk talán ők voltak a legkevesebben. Emberünk hiába forgatott anno szórakoztatóbbnál-szórakoztatóbb produkciókat (ha úgy tetszik minőségi trasht), nem kellett hozzá sok, hogy a franchise az ő saját, külön bejáratú játszótere legyen, ahol kedvére kiélheti az összes felgyülemlett pusztítás-vágyát és robbanás-fetisizmusát, melynek eredményeként a nagyérdemű még azt is megtudhatta, hogy Bay mit gondol az Egyesült Államokról, meg úgy összességében az egész világról.



És ha jobban belegondolok, talán a legelső TF-film a maga idejében még nem is volt annyira borzalmas, de ahogy gyerekként imádtam a mekis kaját, most hozzá se tudnék nyúlni, úgy mostanra a Transformers is egy blődli, üres, túltolt marhaság lett, ami bár látványos, de hiába, mert a vonzó külsőségek alatt valami hihetetlenül elképesztő mélyidiotizmus lengi körül – hát még a folytatásait. Az ötödik részt viszont már közel sem fogyasztotta annyira jóízűen a nép, ami egyértelmű jel volt a producerek felé: lehet itt az ideje abbahagyni. Persze a stúdió, mint oly sok más esetben, úgy most is szépen félretette az agyát és a józan eszét, helyette nem elég, hogy csinált még egy filmet, de még azt is bejelentette, hogy a jövőben szó szerint rengeteg folytatás jön majd (bár ezt alighanem komolyan át kell még gondolniuk), szóval úgy tűnt, szépen adnak még egy pofont a szarnak. Az viszont már a legelejétől bezavart ebbe a képletbe, hogy az Űrdongó című spin-off rögtön az első trailer után is totál másnak nézett ki, mint a korábbi filmek: aranyosnak, kedvesnek, közvetlennek, hangulatosnak és karakter-központúnak – azaz pont olyannak, amilyen az előző öt epizód sose volt. Aztán mikor sorban érkeztek a dicsérő kritikák, egy emberként, egy összefüggő tudatként hördült fel az értetlen közönség: egy nemcsak, hogy nézhető, de még egy kifejezetten kellemesnek és jónak mondható Transformers-film? Excuse me what the fuck?



Pedig tényleg ez a helyzet: az Űrdongó egy huszárvágással szakít a Michael Bay-es stílussal, vagyis maga mögött hagyja a bárgyú poénokat (többé-kevésbé), a bekokainozott, vernyákoló karaktereket, a bio-díszletként funkcionáló, ide-oda rohangászó forrónacis lányokat, a magukból komplett idiótát csináló, jobb napokat is látott színészeket, a bölcsőde-csoportként viselkedő robotokat, na meg az inkább már kaotikusnak, mint látványosnak minősülő egymásra licitáló, tökéletesen unalmas akciójeleneteket. Ehelyett Travis Knight, a Kubo és a varázshúrok rendezője a szívünkre és a lelkünkre próbál hatni. Nem küld egymás ellen egy rakás Autobotot és Álcát, hogy hadd gyepálják egymást nettó 2 és fél órán keresztül, nem formálja figuráit bárgyú, az életre is alig alkalmas jellemekké, nem tolja túl minden egyes elemét, amíg míg a néző nem öklendezi fel a torkán lenyomott receptet (vagy nem alszik el tőle), inkább „kisebb”, „személyesebb” filmként működik, hangozzon ez bármennyire nevetségesen – és ami még fontosabb, könnyen magával ránt, és szórakoztat. Egy egyszerűbb és bájosabb korszak szószólójaként visszarepít a boldog ’80-as évekbe, mivel egyrészt manapság, ha valami meg akarja lovagolni a divatos nosztalgiahullámot, az kapásból ezt az évtizedet választja, másrészt a Transformers aranykora pontosan erre az időszakra tehető. Ennek okán óriásrobotjaink eddigi mély részletekbe menő dizájnja is szépen ment a kukába, helyét átvette az a bizonyos klasszikus, szögletes old school kinézet, ami már alapból mérföldekkel faszányosabban fest, mint az eddigi filmeken bármi – nem utolsósorban ez a megjelenés, ebben a rendezői stílusban tökéletesen megadja az alaphangot az első pár percben látható cybertroni csatával.



A lényeg persze most is főleg az emberi karaktereken van, mint eddig, de ezúttal TÉNYLEG karakterekről van szó, nem csak forgatások közti ebédszünetekben felskiccelt egydimenziós papírfigurákról – mondjuk szegény John Cena még mindig nem épült fel az arcideg-bénulásból. Az utóbbi évek egyik, ha nem a legtehetségesebb fiatal színésznője, Hailee Steinfeld jelenléte már rögtön emel a minőségen (még ha nagyjából ugyanazt a karaktert hozza, mint a The Edge of Seventeenben és a hasonszőrű coming-of-age darabokban), a közte és az Űrdongó közti kémia, na meg úgy az egész produkció hangulata/tematikája szépen megidézi a ’80-as évekbeli bájos, barátságról, összetartásról és kalandról szóló sci-fiket, meg még néhány kultklasszikus Disney rajzfilmet, de elsősorban a Szuperhavert, ami az Űrdongó egyik legfőbb ihletője. Az alkotással kapcsolatos legnagyobb gond is ebből a hommage parádéból, vagy jobban mondva inkább a kisebb-nagyobb lopkodásokból fakad. A cselekmény teljes mértékben kiszámítható, az első pillanatoktól kezdve tudni fogod, hogy mi lesz a következő jelenetben, hová fog kifutni a történet vége, milyen utat járnak majd be a szereplők, és hogy milyen fordulatokkal (igen, vannak benne, még ha csak minimális szinten is) szolgál majd a zárás – vagyis minden ki van mérve, az összes szerep le van osztva, a bevett gyakorlatok szerint működik az egész.



Ami viszont abszolút telitalálat, az a nosztalgikus vonal és az évtizedre jellemző utánozhatatlan nosztalgia feeling. Bár egy hangyányi újítást sem hoz a jól ismert formulába, a narratívát mégis az teszi vonzóvá, hogy a boldog nyolcvanasok jól ismert slágerei nem csak úgy random be vannak szúrva a jelenetekbe, hogy emeljék a retro érzést, hanem szó szerint a forgatókönyvvel együtt mesélik a történetet, a zenék szövegei frappánsan leképzik a szereplők érzelmeit, gondolatait az adott jelenetekben, dallamok pedig szép keretet adnak az emocionális pillanatoknak. Az Űrdongó tehát fényévekre van az eddigi részektől, mondjuk ez igazából nem nagy kunszt, és voltaképp már akkor nyilvánvaló volt mindenki számára, amikor kiderült, hogy ezt végre nem Michael Bay rendezi. Kiemelkedően jó filmnek semmiképp sem mondanám, kellemesnek viszont annál inkább. Talán ez a legjobb jelző az Űrdongóra: kellemes, nem akar többnek látszani, ami, és arra a durván 2 órára remekül kiszolgálja az agykikapcsolásra vágyó közönséget. Azt mondjuk nem tudni, hogy mi lesz a frencsájz további sorsa, mert, ahogy az ötödik, úgy ez az új epizód sem muzsikált valami fényesen a kasszáknál (bár a mérsékelt anyagi siker inkább annak tudható be, hogy a nézők egyszerűen már ráuntak a robot trashre), ettől függetlenül soha rosszabb Transformers-filmet.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Üveg (Glass)
Az egykor szépreményű rendező hosszú agóniájának utolsó halálhörgése.
Creed II
A ruszkik visszavágnak.
Űrdongó (Bumblebee)
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Daredevil: Harmadik évad (Daredevil: Season Three)
A kör bezárul (?)
Iron Fist: Második évad (Iron Fist: Season Two)
A dobozokat pakoló milliárdos csemete és a neonszínekben pompázó vasöklök.