Kritika
Creed II
Kritika
A ruszkik visszavágnak.
Creed kicsivel több, mint három esztendővel ezelőtt robbant be a mozikba, és nem csupán 2015 egyik hatalmas nagy meglepetése volt, de apró túlzással élve az év legjobb filmje is – legalábbis nagyon-nagyon közel állt hozzá, hogy az legyen. Ryan Coogler rendező voltaképp nem csinált mást, mint elővette az akkorra már csaknem negyvenedik életévét taposó Rocky-sorozatot, és a franchise örökérvényű csapásvonalán továbbhaladva a filmek jól ismert világába helyezett bele egy rakás kidolgozott, szerethető karaktert, főleg új arcokat, akik persze az előzmények szabályrendszeréhez illően embert próbáló kihívásokkal szembesülnek, és ezeket a dolgokat a maguk módján küzdik le, miközben megtanulnak szeretni, harcolni, és talpra állni akkor is, amikor már úgy tűnik, hogy mindennek vége. Mert ugye erről szólnak a Rocky-filmek: a boksz mindigis csak egyfajta körítés volt, a küzdés talán legkifejezőbb szinonimája, miközben a lényeg végig egy kisemberen van, aki szembeszáll a lehetetlennel, és hatalmas akaraterejének, valamint nagy szívének köszönhetően mindig győz (épp ezért, az ikonikus lépcsőn-felfutás is inkább az élet nehézségeinek leküzdését szimbolizálja), emiatt ez a formula nemcsak, hogy mindmáig töretlenül működik, hanem gyakorlatilag kortalan, majdhogynem bármilyen témára és helyzetre ráhúzható. És amennyire bejáratott, agyonhasznált ez a recept, a Creed pont annyira tálalta ízlésesen a főfogást, a rengeteg klisé, sablon és kiszámíthatóság ellenére. Röviden-tömören: tökéletes volt.



Meg még sok minden más: lendületes, erőteljes, torokszorító és felemelő. Nevettetett, amikor arra volt szükség, és megríkatott, ha egy érzelmesebb pillanat következett – nem utolsósorban újra reflektorfénybe helyezte a halhatatlan Olasz Csődört, akit természetesen a szintén halhatatlan Sylvester Stallone formált meg, a jutalomjátéka pedig egészen (egyébként teljesen megérdemelten) az Oscar-jelölésig juttatta. A film amellett, hogy új életet lehelt a Rocky-frencsájzba (ami így egy rendíthetetlen bokszolóhoz hasonlóan egy csapásra talpra állt), egyértelművé tette, hogy a lángot Rocky Balboa után mostantól Adonis Creed fogja továbbvinni. Ez a mutatvány pedig annyira jól sikerült, hogy a hollywoodi folytatás-gyártó gépezet újra felpörgött, és ki is köpte magából a második részt, ahogy az ilyen esetekben lenni szokott. A Creed II-nek mondjuk annyi pikantériája mindenképp van, hogy a tipikus álomgyári biznisztől függetlenül (azaz, ha valami sok pénzt hoz, azt folytatni kell, még több bevétel reményében) a franchise különböző múlt és jelenbéli eseményei teljesen megindokoltak egy következő felvonást. Hiszen az egy dolog, hogy az első epizód végén, bár egy elvesztett, de nagy tiszteletet kivívó meccs után megnyílt előtte a lehetőség, hogy felépítse saját örökségét, az meg egy másik, hogy ezen kívül vár még rá egy ennél is fontosabb harc és egy mindennél erősebb ellenfél, akivel ha megmérkőzik, végre túlléphet a lelkét nyomó múltján, és elkezdheti élni a saját életét. Ami egyvalamit jelent: az oroszok megint a spájzban vannak!



Creed II ugyanis (nem meglepő módon) egyszerre folytatása az első résznek és az 1985-ben bemutatott Rocky IV-nek is. Utóbbi a franchise talán legszórakoztatóbb darabjaként maradt fenn az utókornak: Stallone annak idején gyakorlatilag egy propaganda filmet írt/rendezett, melyben a Hidegháború árnyékában összecsapó keleti és nyugati oldal (jobban mondva annak két hatalmas erejű képviselője) megmérettette magát, végül persze minden nehézség ellenére utóbbi kerekedett felül egydimenziós hústorony ellenfelén, nem csak azért, mert egy Rocky-mozit néztünk, hanem mert egyértelműen és kendőzetlenül óriási USA-dicsőítés volt az egész produkció. A korabeli kritikák pocskondiázták is rendesen a filmet a kétes politikai töltete miatt (ettől függetlenül gigantikus kasszasiker lett), mostanra viszont elég szép kult-státuszt vívott ki magának a negyedik felvonás, jórészt videoklipes stílusa (kb. tízpercenként kaptunk egy montázst, fülbemászó ’80-as évekbeli muzsikákkal) és epikus magasságokig merészkedő bunyója miatt – aminek mondjuk nulla köze volt a valódi bokszhoz, de sebaj. Ezt az őrületes hangulatbombát, egyben egy bájos, mára letűnt korszak tökéletes lenyomatát (ha valaki tudni akarja mi az a ’80-as évek, akkor ezt a filmet kell megnéznie) fűzik össze a Creed eseményeivel, méghozzá úgy, hogy közben egy újfajta értelmezést ad a Rocky IV-nek, és meglepően esendő, emberi arcot rajzol ama film kvázi lelketlen „főgonoszának”.



Ugyebár annak idején Ivan Drago, a Szovjetunió saját szuper-atlétája a ringben halálra verte Apollo Creedet, de nem sokáig fürödhetett hazája dicsfényében, ugyanis nem sokkal később Rocky Balboa hatalmas akaraterőről és küzdőszellemről tett tanúbizonyságot, amikor orosz terepen kiütötte a szovjet reménységet, így bosszút állva halott barátjáért. A jelenben, több mint három évtized elteltével Creed törvénytelen fia, Adonis, Rocky támogatásával és pártfogásával végre elnyeri a hőn áhított nehézsúlyú bajnoki övet, így most már az egész sportág elismeri tehetségét, mi több, magánélete is egyre inkább sínre kerül. A sors azonban közbeszól: Drago újra feltűnik a színen a fiával, Viktorral, akit egész életében könyörtelenül edzett arra, hogy egy napon ringbe léphessen és visszaszerezze a család becsületét, és most elérkezettnek látja az időt, így kihívják az újdonsült bajnokot, ezzel a múltban történt események okán hatalmas médiaszenzációt kerekedik ki az egészből. És Adonis számára természetesen egy következő, fizikailag és lelkileg is megterhelő kihívás: egyrészt Drago fiát gyerekkorától kezdve gyűlöletben nevelték, kíméletlenül sulykolták belé, hogy csak akkor ér valamit, ha győz, a vereség egyáltalán nem opció, ennél fogva teljes erőből kell a padlóra küldenie ellenfelet, a lelkiismeret morzsája nélkül – így a majdnem két méteres egybefüggő izomtömeg alapból kemény dió.



Másrészt Adonisnak fejben és szívben is erősnek kell lennie, a történtek pedig ismét életre szóló leckékre tanítják meg. A bajnoki cím elnyerése után túlságosan elbizakodott és fennhéjazó lesz, valamint családi problémái, a kényszer, amivel apja árnyékából akar szabadulni és a személyes bosszú gőgje rossz útra terelik – eddig és innentől fogva is a Rocky-filmek szokásos elemi érvényesülnek, vagy azok módosított változatai. Ennek okán nyilván mindenki már a legelején tisztában vele, hogy az egész cselekmény arra fog kifutni, hogy Adonis végül megbékél apja emlékével, és minden a helyére kerül. Igaz, az első rész sem okozott különösebb meglepetéseket, viszont Ryan Coogler rengeteg pluszt vitt bele a formulába, az ő hiányával azonban a Creed II amellett, hogy tökéletesen kiszámítható, még az a friss lendület sincs meg benne, mely annyira jellemezte az elődöt – bár a rendezői székben helyet foglaló Steven Caple Jr. szorgalmasan felmondja a kötelező leckéket. Ahogy a színészek is megteszik a magukét: Michael B. Jordan jól hozza a szerepet, Stallone is brillírozik mentorként és apa-figuraként, még ha a karaktereik nem is igazán tudnak már hova fejlődni. A Drago-szál és ezzel együtt Ivan karaktere viszont egészen érdekes meglepetés. Az egykor legyőzhetetlennek hitt öklöző anno nem csak a meccset veszítette el, hanem egyetlen fián kívül gyakorlatilag mindent, és 33 esztendeje annak a vereségnek a poklában él. Voltaképp abban a sztoriban egyfajta „áldozat” is volt: egy kivételes fizikumú férfi, akire kivételessége és hatalmas ereje miatt fontos szerepet kényszerítettek, ami egyben óriási teherré is vált számára, ami alatt összeomlott, a rendszer pedig nem bánt vele kesztyűs kézzel, megfosztotta mindenétől, és kegyvesztetté tette. Önnön tragédiája közelebb hozza a figurát a nézőhöz, aki így egy sokkal átélhetőbb, megérthetőbb karakter lett, de ebben Dolph Lundgrennek is hatalmas közreműködése van. Durva, hogy több mint 30 év kellett neki ahhoz, hogy valamiféle színész-képződmény váljon belőle, de megérte, mert a rengeteg ZS-kategóriás szemét után talán karrierje során először tényleg értékelhető alakítást tesz le az asztalra, ami, ha nem is történelmi jelentőségű, mindenképp dicsérendő. 



A világot a Creed II sem váltja meg, ellenben kellemes élmény, és minden egyes alkotóelemet tartalmaz, ami miatt imádjuk a Rocky-filmeket. Szerethető karaktereket, energikus montázsokat, átütő drámát, képernyőről lemászó, motiváló küzdőszellemet (mely után mindenki megcélozza majd az edzőtermet és a boksz-zsákot), és persze kiváló bunyó-jeleneteket, nem utolsósorban pedig egy megint brillírozó Stallonet, akinek életbölcsességei ezúttal is akkor és ott találnak be, amikor arra szükség van, és minden klisé ellenére tökéletesen működnek, de csak azért, mert ő adja elő őket. Sly egyébként azt nyilatkozta, hogy most bújik bele utoljára Rocky bőrébe, ezután végleg szögre akasztja a kalapot és a bőrdzsekit – bár nála ugye az ilyen kijelentések sosem vehetőek száz százalékig biztosra, de ha mégis így van, akkor szépen búcsúzik élete szerepétől. Amikor a fináléban a szorító előtt áll és elmerengve néz, majd pedig mosolyogva, elégedetten kisétál az arénából, rögtön bevillan Mickey érzelmes monológja az ötödik részből, a törődésről, a lét értelméről és egy edző elhivatottságáról, ami felkészít a ringen belüli és a ringen kívüli életre is. Ez gyönyörű keretbe zárja az egész sorozatot: valószínűleg lesz harmadik rész (bár ötletem sincs, hogy innen hova lehetne még folytatni), de az sem lenne nagy tragédia, ha itt abbahagynák, ugyanis a Creed II méltó módon tesz pontot egy több mint 40 évig tartó korszak végére.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Shazam!
Az igazi Marvel Kapitány!
Hellboy
Legendary trash!
Kedvencek temetője (Pet Sematary)
A 30 éves halott.
Marvel Kapitány (Captain Marvel)
A film, amiben egy macska a legvagányabb karakter.
A törvény nevében: Első évad (True Detective: Season One)
A fény és a sötétség harcának örök körforgása.