Kritika
Üveg (Glass)
Kritika
Az egykor szépreményű rendező hosszú agóniájának utolsó halálhörgése.
M. Night Shyamalan az Álomgyár történelmének vitathatatlanul legnagyobb mélyrepülését hajtotta végre az elmúlt húsz évben, és miután filmjei egyre rosszabbak lettek (Lány a vízben, Az esemény), majd végül már-már a nézhetetlen kategóriát súrolták (Az utolsó léghajlító, Föld után), úgy tűnt, az író/rendező végre lassacskán eljut odáig, hogy levonja a megfelelő következtetéseket a ballépéseiből, és újra elkezdje felépíteni magát az alapoktól. A látogatás egy halvány, de bíztató jel volt, a Széttörve viszont egyértelműen Shyamalan régi formáját hozta vissza nekünk, még ha hagyott is némi kívánnivalót maga után a végeredmény – mert bár egyáltalán nem volt tökéletes film, ennyi szemétre való fércmunka után egyenesen mennyei felüdülést jelentett, az utolsó nagy fordulatról nem is beszélve. Gondolom, mostanra már mindenki tudja a slusszpoént, szóval egyáltalán nem lövök le nagy spoilert (hiszen aki akarta, már réges-rég megnézte, aki meg nem, az újfent úgyis találkozott vele) azzal, hogy a Széttörve fináléjának végső másodperceiben kiderült, hogy az egész film A sebezhetetlen világában játszódik, és kvázi annak a folytatása, így, mint derült égből villámcsapás, úgy tudatosult bennünk, gyanútlan nézőkben, hogy egész idő alatt annak a projektnek a megvalósulását nézhettük végig, amit Shyamalan már akkor nagyban dédelgetett, amikor még 2000-ben bemutatott alkotásának – mely véleményem szerint karrierjének messze legjobb filmje (igen, még a Hatodik érzéket is a kispadra küldi) – forgatókönyvét gépelte.    



Egyébként azt nem árt megjegyezni (különösen mai szemmel, a „záró etap” megjelenésének fényében), hogy a Széttörve nagy csavarja inkább volt egy ravasz és frappáns marketing-húzás, mintsem az a hagyományos értelemben vett fordulat, mindennek ellenére nem lehetett csak úgy szemet hunyni felette, és a totál meglepődött, ámde a filmes világban tájékozott néző minimum egy lelkes „hűha” felkiáltással konstatálta a mutatványt – azaz a taktika célba talált. És amennyire sokkolt minket annak a ténye, hogy végre tényleg formát ölt az A sebezhetetlennel kezdődő, majd a Széttörvével folytatódó trilógia, melyet az évek során epekedve várt az eredeti film egyre csak szaporodó rajongótábora, legalább annyira biztos volt benne a többség, hogy (mivel a rengeteg hányattatás után egy zajos siker miatt egyből mindenki kikiáltotta Shyamalan visszatérését) a három felvonásos mű utolsó darabja, az Üveg majd szépen a padlóra küldi a konkurenciát, és egyszerűen nincs az az isten, hogy rossz film legyen. Ennek a magját egyébként a remekül megszerkesztett előzetesek is elültették, viszont most, hogy bemutatták a nagyközönség előtt a produkciót, sokan valószínűleg inkább visszamennének az időben oda, amikor még csak látatlanban lelkesedhettünk érte, és kacifántos elméleteket/kocsmai beszélgetéseket szentelhettünk annak a kérdésnek, hogy vajon mit fog ebből a koncepcióból kifőzni ez a jó öreg, szinte már főnixmadár-szerűen feltámadt Shyamalan. Hát ezt: nemhogy egy, az első részhez teljesen méltatlan folytatást (bár azt szerintem senki sem gondolta komolyan, hogy felülmúlja majd az egyszeri és megismételhetetlen eredetit), hanem az utóbbi évek egyik legrosszabb filmjét. Az a gyönyörű, égbe emelkedő főnixmadár tehát megdöglött – a túlvállalás, illetve a nagy ambíciók nyírták ki.    



Pedig A sebezhetetlen többek közt pont azért vált maradandóvá és emlékezetessé, mert ismerte saját korlátait, meg tudott maradni a valóság talaján, valamint egyáltalán nem öltött nagyívű, epikus méreteket, de mégis a határtalan nagyszerűsége jellemezte. Kifinomult volt, intelligens, sőt, drámai, egy szürke, kétségbe esett főszereplővel a középpontban, aki önmagát először teljesen hétköznapinak gondolja, majd aztán tragikus, felkavaró események láncolatának köszönhetően ráébred az igazi rendeltetésére, rájön, hol van a helye és mi a dolga a világban. Minden apró monumentum jelentett valamit, minden egyes szónak, mozzanatnak volt értelme – képregény- és szuperhősfilm, de úgy, ahogy addig és azután sem láthattad soha. És még a Széttörve sem tudott beleköpni a hajmeresztő megoldásai ellenére, és attól függetlenül, hogy műfajilag inkább a thriller és a horror felé kacsintgatott, abban mindenképpen közös a két film, hogy mindkettő középpontjában az önfelfedezés áll, és alapjában véve mindkettő egy nagyon személyes, közvetlen történetet mesél el. Mindezek után, ha bottal ütnének sem tudtam volna megmondani, hogyan lehetne ezt úgy folytatni, hogy megmaradjon az eredeti mű realisztikus hangvétele, és ezen kívül még új árnyalatokat is kapjanak a visszatérő karakterek.    



Az Üveg tehát az első két epizód meghatározó figuráit hozza össze egy közös show erejéig. Az első 20-30 perc még egészen tűrhető: David Dunn (Bruce Willis) továbbra is Philadelphia utcáit járja, és „Oltalmazó” álnéven harcol a bűnözök ellen, és védi meg az ártatlanokat. Hetek óta a többszörös személyiségzavarral és emberfeletti erővel rendelkező sorozatgyilkos, Kevin Wendell Crumb (James McAvoy) nyomában lohol, és miután rátalál a lakhelyére, ahová újabb áldozatait vitte, megküzdenek, az összecsapást viszont a rendőrség zavarja meg, a két férfit pedig egy elmegyógyintézetbe szállítják, ahol nem mellékesen a többszáz halálos áldozattal járó merényleteket elkövető Elijah Price (Samuel L. Jackson) is vendégeskedik. Ott összecsődítik a triót, és egy speciális megalománia-fajtával foglalkozó doktornő (Sarah Paulson rettenetesen irritáló ebben a szerepben) megpróbálja meggyőzni a három férfit arról, hogy különleges adottságaik csupán tévképzetek. És innentől kezdődik egy végtelennek tűnő tortúra, minden idők leghanyagabbul őrzött elmegyógyintézetében, ami először csak simán unalmas, aztán banális, legvégül pedig inkább már szánalmas.    



És erre vártunk 19 kemény évet. Egyrészt ott vannak a főszereplők: mind David és Elijah, mind pedig Kevin abban a helyzetben van, hogy filmjeikben már elérték azt, amit eme keretek között el lehet, így karaktereik nem tudnak hova fejlődni. A sztori persze itt-ott próbálja árnyalni őket, ez egyes esetekben egészen katasztrofális és nevetségesen hiteltelen következményekkel jár, máskor meg egy rakás olyan dolgot eredményez, amikkel már eddig is tisztában voltunk. Shyamalan egyszerűen nem tud mit kezdeni a figurákkal (legyen szó akár főkolomposokról, akár mellékszereplőkről), csak ide-oda tologatja őket, és semmitmondó szavakat ad a szájukba (hol vannak már A sebezhetetlen precízen megszerkesztett, intelligens dialógusai…), a színészek pedig ennek megfelelően személyesítik meg őket. Jackson egészen jól hozza a szintet, amíg nem kezd el magából totál idiótát csinálni, McAvoy is túltolja már a vége felé, Willis meg ugyanolyan, mint már sok éve. Annyira szívesen leírtam volna, hogy évek óta nem volt már ennyire jó, mint ebben a filmben, de az az igazság, hogy a megszokott „arccal a gázsi felé” stílust míveli, és ez részben a forgatókönyv hibája is. Ami képtelen őket közelebb hozni a nézőkhöz, túlságosan személytelen, lelketlen az egész az érzelmi csúcspontok működésképtelensége, vagy hiánya miatt, így minden emocionális és a cselekmény szempontjából érzékeny, katartikus pillanatot elintézünk egy laza vállrándítással.    



Másrészt Shyamalan mintha megrekedt volna a múlt évtized elején, a nagy szuperhős-mánia előtt és az évi maximum kettő képregény-adaptáció világában, mivel amíg A sebezhetetlen idejében a rajzolt füzetek még egy szűkebb, sokszor méltatlanul lenézett szubkultúrát képviseltek, addig az Üveg már egy olyan közegben készült, melyben Hollywood valósággal ontja magától a szuperhősöket, így a képregények szabályaival és hatásmechanizmusával a legtöbben már tökéletesen tisztában vannak – csak erről Shyamalannak úgy látszik elfelejtettek szólni. Mert ugye A sebezhetetlennél (tudom-tudom, túl sokszor hozom fel, de hát mi máshoz lehetne mérni a folytatást, ha nem ehhez) még közel sem voltak ezek a dolgok ennyire köztudottak, de még emellett is elegánsan mosták össze a képregények fiktív fantáziavilágát az életszagú földhözragadt koncepcióval – nem kellett túlmagyarázni semmit, a párbeszédek és a karakterépítés maradéktalanul átadta a lényeget. Az Üveg viszont teljesen hülyének nézi saját közönségét. Ez odáig fajul, hogy mikor a fináléban (szerintem nem mondok ezzel újat, de azért SPOILER!) egymásnak eresztik a főszereplőket, hogy fél percig ütögessék, meg taszigálják egymást ide-oda, aztán kóvályogjanak egy kicsit, majd megtalálják egymást, megint fél percig fojtogassák a másikat, aztán újra battyogjanak (mindezt ugyanazon a helyszínen), akkor az ezt szemlélő figurák néha hangosan benyögik, hogy „ilyenkor a képregényekben az szokott történni, hogy…”, és közben majdhogynem már a kamerába bámulnak, hogy lehetőleg értse a birka néző, mi miért történik.    



Még az ínségesebb időkben született eredeti film sem volt ennyire idióta, csak az a gáz, hogy közben a képregényfilm rohadt nagy divat lett (az Üveg is nyilván ezt a trendet akarja meglovagolni), és ezzel együtt a fanatikusok mellett megjelentek a mindenféle amatőr-szakértők, ennek köszönhetően már a legeslegutolsó, isten háta mögött élő, televízió, internet és civilizáció nélküli ugandai kisgyerek is keni-vágja a témát - a mai közönségnek ezt már nem kell tovább magyarázni. Apropó finálé: a végső összecsapás olyan pancser módon megrendezett és dinamikátlan, mintha a szereplők nem is ugyanazon a helyen, vagy legalábbis nem ugyanabban az időben lennének. Összességében a filmben amúgyis rettenetes akciójelenetek vannak (és nem, egyáltalán nem valami látványos CGI-parádét vártam), de az egész az utolsó 30 percben éri el a mélypontot. Egy borzalmasan monoton, erőltetett, bicskanyitogató nyűglődés, amit minden filmiskolában azonnali kirúgással jutalmaznának. Mint ahogy előbb is írtam, nagyjából annyiban kimerül a képlet, hogy a karakterek néha megütik egymást, szorongatják a másikat, és közben indokolatlanul hosszú ideig kell bámulnunk nagytotálban az arcukat. Az egész tisztára olyan, mint egy élőszereplős South Park epizód. Mondanám, hogy Trey Parker és Matt Stone majd csinálnak ebből egy zseniális paródiát, de igazából ez a paródia már elkészült – csak az Üveget eredetileg nem annak szánták. A végén Shyamalan még bedob úgy félezer fordulatot, ezeknek körülbelül a fele tökéletesen jelentéktelen, és csakis addig van bármiféle szerepe, amíg nem jön a következő ugyanolyan szintű csavar, a másik fele meg az ember addigra már egyébként is magas vérnyomását emeli meg még jobban.    



Durva, hogy még alig kezdődött el az év, de máris megvan az idei esztendő talán legnagyobb csalódása, és egyben egyik legrosszabb filmje (legalábbis nagyon-nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy lesz még olyan, ami ennyire kivágja a biztosítékot), és komolyan, ennél még az is jobb lett volna, ha Shyamalan csinál egy simán szar, de önálló filmet. Így viszont egy zseniális, profin felépített klasszikus emlékére köp rá (ezentúl baromi nehéz lesz úgy nézni A sebezhetetlent, hogy ne legyen előttem ennek a kritikán aluli folytatásnak a képe). Egyébként ezek után nyugodtan elmehetne nyugdíjba – ennél jobban már úgysem tudja szétkúrni a karrierjét.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Shazam!
Az igazi Marvel Kapitány!
Hellboy
Legendary trash!
Kedvencek temetője (Pet Sematary)
A 30 éves halott.
Marvel Kapitány (Captain Marvel)
A film, amiben egy macska a legvagányabb karakter.
A törvény nevében: Első évad (True Detective: Season One)
A fény és a sötétség harcának örök körforgása.