Geekz, képregény
Új X-Men: E, mint eltörölni
Geekz, képregény
Az új évezred mutánsai.
A ’90-es évek végére mind kereskedelmileg, mint pedig kritikailag katasztrofálisan állt a képregényipar – az évtized első felét meghatározó esztelen megalománia még a nagy kiadóknál is megtette a hatását. Épp ezért új stratégiára, új látásmódra és nem utolsósorban új, friss, tehetséges szerzőkre volt szükség, akik helyreállítják a szuperhősök becsületét. Az utókor persze tudja, hogy ez végülis sikerült (még ha a Marvelt pl. nagyobbrészt az akkoriban egész szép sikereket arató képregényfilmek mentették meg a csődtől), viszont ezt a válságot még az olyan híres és népszerű hősök és csapatok is megsínylették, mint Pókember, vagy az X-Men. Utóbbi anno komoly holtvágányra került: a Chris Claremont fémjelezte aranykornak már rég vége volt, az új irány pedig látványosan nem tartott sehova. Egyértelmű lett, hogy az X-eket be kell vezetni a következő évszázadba, így a Marvel leszerződtette az akkor már bőven széleskörű elismerésnek örvendő Grant Morrisont, a sorozat címét átnevezték New X-Menre (csak hogy még erősebben sugározzák, hogy mennyire új korszakról és mekkora irányváltásról is van szó), innentől pedig valami olyasmit kellene írni, hogy Xavier mutánsai újra az élvonalba kerültek, az érát azóta is imáikba foglalják az olvasók, és ettől kezdve (mai divatos szóhasználattal élve) „minden happy volt”. De a helyzet korántsem ennyire egyszerű, még ha a felsoroltak egy része igaz is a Morrison-korra.  



Ez nyilván persze egyéni vélemény, és nem is Morrison tálentumát vonom kétségbe, csupán az általa kijelölt új csapásvonal nagyszerűsége a legelső, E, mint eltörölnicímű történeten nemigen látszik meg. Ha mindenképp hasonlítani kellene valamihez ezt a folyamatot, akkor leginkább Chris Claremont színrelépéséhez lehetne, még a ’70-es években. Akkoriban az X-Menek kifáradtak, ugyan jelentek még meg képregényeik, de azok csupán a régi sztorijaik újrakiadásai voltak, erre jött Claremont, és végül egy kultikus érába vezette be a mutánsokat, amit azóta is hivatkozási alapnak tekint az egész műfaj. Csakhogy ez nem volt ilyen egyszerű, és elég hosszú út vezetett a sikerig – akik kíváncsiak erre az útra, azok szerezék be a Képkocka kiadó mostanában futó X-Men köteteit, azok remekül leképzik ezt a bizonyos folyamatot. Szóval nagyjából ugyanez a helyzet Morrisonnal: korai X-Men munkáin látni az igyekezetet, ahogy a klasszikus történetek esszenciáját összekombinálta a modern kor felfogásaival, ami persze kiterjedt a karaktereke is – csak még borzasztóan kiforratlan volt az egész. Utóbbi megállapítás tökéletes példázata az új főgonosz bedobása, aki nem más, mint Charles Xavier ikertestvére (akiről eddig egy árva szó sem esett, mondjuk ezt igyekeztek logikusan megmagyarázni), de a fogorvosból lett mészáros-tanonc, Donald Trask (aki az őrrobotokat gyártó Bolivar Trask testvére) is megér egy misét, a prostituált-jelmezbe bújtatott Emma Frostról nem is beszélve, bár ez utóbbi igazából már régebbi találmány. Ha már itt tartunk, ezek mellett az igazi negatívum sajnos Frank Quitely, akinek a rajzai egyszerűen rondák, ez pedig csak tovább csökkenti a beleélési-faktort.  



Ahhoz, hogy élvezzük a képregényt, mindenképp felül kell emelkednünk a hibáin, ami végülis nem is annyira nehéz feladat, lévén a sztori kis túlzással élve olvastatja magát, hossza pedig pont ideális (nem hat kevésnek, miközben nem is csordul túl), sőt, rendelkezik azzal a hatalmas, akkoriban is ritkának mondható pozitívummal, hogy régi és új olvasók is nyugodtan belevethetik magukat, mivel a történet megértéséhez nem kell betéve tudni az X-Men képregények addigi 40 éves kontinuitását (ködös dolgokban sokat segít a kötet eleji összefoglaló), de ez a friss szemlétmód a veteránoknak is felkelheti érdeklődését. Morrison nem teketóriázott sokat, egyből a mélyvízbe dobta a karaktereket: Genoshában 15 millió mutáns pusztult el (ennek a katasztrófának az érzelmi vetületével mondjuk nem sokat foglalkoztak), melynek következtében Xavier az egész világ előtt felfedi, hogy az általa működtetett intézmény valójában egy mutáns-iskola – és ha mindez nem lenne elég, az új főgonosz is minden erejével azon ügyködik, hogy szétbomlassza, majd megsemmisítse az X-Meneket. És egész szépen halad afféle, hogy sikerre vigye terveit. Morrison számtalan témával és történetszállal kecsegtet, ilyen például a már említett genoshai mutáns-mészárlás, vagy a Shi’ar Birodalom reflektorfénybe kerülése (ezt majd a folytatásokban fejtegetik), de ami már az E, mint eltörölniben is rendkívül működik, az a figurák különböző árnyalatainak megismerése, a régi szokások elhagyása, és a drasztikusnak minősülő lépések behozatala.  



Mindez először a klasszikus szuperhős-jelmezek elengedésével nyilvánul meg: Morrison egy elegáns huszárvágással lecserélte az X-ek mindenféle színnel, cicomával és díszítéssel megpakolt hacukáit, melyek az ő gondolatvilága szerint addigra már inkább röhejesnek tűntek, mintsem menőnek (ebben azért volt egy kis igazság), és egy bőr-latex anyagú egyenruhát adott rájuk, valószínűleg az egy évvel korábban nagy sikert aratott mozifilm hatására. És bár nem kellett sokat várni, hogy a mutánsok visszaöltözzenek eredeti gönceikbe (vagy azok módosított változataiba), mindenképp egy hétköznapibb, és realisztikusabb képet adott az egész. Az új irány a karakterek prezentálására és a történetek hangvételére is átragadt, azaz a társadalmi kérdések boncolgatása és a homo sapiens-homo superior közti ellentétek fejtegetése helyett az E, mint eltörölni a poszthumanizmust és az evolúciót teszi középpontba, mialatt számos, eddig kiaknázatlan lehetőséget is behoz. Például többször is bepillantás nyerhetünk a mutánsiskola tanítványainak mindennapi életébe, valamint az intézmény működési szisztémájába – amiket érthetetlen módon eddig nem nagyon fejtegettek.  



Szóval van miért belevágni ebbe a képregénybe, és az előbb elhozott negatívumok tetemes hányada is félig-meddig megbocsátható, igaz, a rajzok már nehezebben, mivel sokszor még a szereplők érzelmeit sem képesek tükrözni. Ezt leszámítva kellemes olvasmány az E, mint eltörölni, a folytatás pedig még rá is tesz egy-két lapáttal (nem véletlen, hogy Joss Whedon későbbi saját sorozata, az Astonishing X-Men is ezen alapult), de már itt is megvillantja az erényeit, amiért a rajongók szeretik.

Új X-Men: E, mint eltörölni (2007)
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #24 – Új X-Men: E, mint eltörölni (2018)

New X-Men #114-117 (2001)
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Star Wars: Az utolsó Jedik
A zabolátlan Erő kifürkészhetetlen útja.
Az Igazság Ligája
Kell egy csapat.
Friss kritikák
Üveg (Glass)
Az egykor szépreményű rendező hosszú agóniájának utolsó halálhörgése.
Creed II
A ruszkik visszavágnak.
Űrdongó (Bumblebee)
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Daredevil: Harmadik évad (Daredevil: Season Three)
A kör bezárul (?)
Iron Fist: Második évad (Iron Fist: Season Two)
A dobozokat pakoló milliárdos csemete és a neonszínekben pompázó vasöklök.