Geekz, képregény
Superman: A holnapért
Geekz, képregény
Az Acélember és a kocsmafilozófia.
A DC fejesei a 2000-es évek közepén, az akkori Superman-képregényeket átnyálazva arra a következtetésre jutottak, hogy itt az ideje egy kicsit felkavarni az akkor már csaknem 70 esztendeje létező karakter körüli állóvizet, mivel az Acélember jelleme nemigen jutott tovább annál a tisztaszívű, idealista kiscserkésznél, aki már a legelejétől kezdve volt. Ráadásul ez a modern képregényes berendezkedés összetettebb, sokrétűbb világában végképp nem állta meg a helyét – legalábbis az írók képtelenek voltak igazán érdekessé tenni a figurát. A kiadó viszont nem volt hajlandó annyiban hagyni a dolgot, ezért leszerződtette Brian Azzarello-t és Jim Lee-t, hogy tegyenek valamit az ügy érdekében. Ennek eredménye A holnapért című 12 részes giga-sztori, melyben a két úriember mind karakterrajzban, mind pedig vizuálisan megpróbálta a szűk keretek ellenére tovább árnyalni az Acélembert, és olyan rétegeket felszántani róla, amiket addig nem sűrűn bolygattak az alkotók. Az viszont eme, félig ködös szándékú, félig megkérdőjelezhető újraértelmezéssel operáló koncepció után is nem kicsit meglepő, hogy ettől az alkotógárdától egy ilyen zsákutcába futott, izzadságszagú képregényre tellett csupán.  



A sztori gerincét, egyben megoldásra váró rejtélyét egy váratlan és hátborzongató esemény szolgáltatja, mely során a Föld lakossága közül 1 millió ember nyomtalanul eltűnt, köztük a főhős szerelme, Lois Lane is, és mivel Superman akkor épp nem tartózkodott a bolygón, így segíteni sem tudott, ezért csillapíthatatlan bűntudat mardossa a lelkét. Egy év telt el a tragédia óta, az eltűnésekért felelős személy kilétére még mindig nem derült fény, ennek következtében az Acélember végső bizonytalanságában felkeres egy papot, Leone atyát, akivel közösen filozofálgatnak a hitről, a szeretetről és úgy en bloc magáról az élet érteméről. Közben, hogy ne maradjunk zúzós akciójelenetek nélkül, Superman ellátogat egy zűrös közel-keleti országba is, ahol kicsit tevékenykedve hamar kivívja nemcsak a nép és a helyi kiskirály haragját, de saját csapattársai kételkedését és egyet nem értését is. Ez persze számtalan konfliktushoz vezet, mely során főhősünk állandó labilitása és önmagát is megkérdőjelező gondolatai közepette próbál valahogy kievickélni ebből a lelki és morális válságból, miközben egy rakás fenyegető erővel kerül szembe, köztük egynéhány barátjával is. Mindez pedig egy korrektül felvezetett, ám végeredményben az égvilágon sehova sem tartó, instabil, néhol igencsak karakteridegen képregényhez vezet, aminek egysége fokozatosan hullik szét, mígnem az olvasó a végén már azzal sincs igazán tisztában, hogy éppen mi is történik a paneleken, vagy, hogy a szereplők miről is beszélnek úgy egyáltalán.  


Az persze dicséretes, hogy merész és komoly (vagy legalábbis annak induló) lépéseket tettek Superman árnyalásával kapcsolatban, és egyfajta furcsa kettősséget próbáltak meg kialakítani a jámbor lelkű filozófus és az elszánt harcos énje között, ráadásul mindezt úgy, hogy végre nem egy újabb eredettörténetet kanyarítottak az ötletek köré – merthogy abból kis túlzással annyi van már, mint égen a csillag. Nem véletlenül: az Acélember legjobb képregényei (néhány nagyon-nagyon ritka kivételtől eltekintve) szinte mind eredetsztorik, melyekben többedszerre láthatjuk a Kripton bolygó pusztulását, Superman gyerekkorát, kamasz-éveit, majd felnőtté, legvégül pedig hőssé válását, miközben elkeseredetten keresi helyét a világban, igyekszik rájönni, hogy milyen szerepet szánt neki a sors. Vele kapcsolatban a jellemfejlődés ilyen esetekben éri el az abszolút csúcspontot, és ezzel gyakorlatilag ki is fújt az egész. A holnapért újabb fényes bizonyítéka ennek: a koncepció ugyan ígéretes, és sok lehetőséget rejt magában, de amint elkezdik kibontani az ötleteket és a történetet, pikk-pakk érdektelen lesz az egész. Ez legjobban akkor ütközik ki, amikor a főhős kettősségének koherenciája és egymáshoz való illeszkedés kerül terítékre. Ha az atyával értekezik, akkor bizonytalanabb és elveszettebb, mint korábban bármikor (a párbeszédek ilyenkor egyébként is borzalmasan giccses és sehova se tartó szinten mozognak, lényegüket pedig még nagyítóval sem lehet kibogozni), ha viszont harcolnia kell, annyira elszánt és durva, hogy akár még könyörtelennek is könnyen lehetne hívni.     



A holnapért ezen a téren véti a lehető legnagyobb hibát. Egyszerűen baromi nagy a kontraszt a galamblelkű Superman és az ádáz Superman között. Előbbi túl sokat picsog, túlságosan sokáig, egy sor klisés bölcsességet és cukormázas aranyköpést puffogtatva, utóbbi meg gondolkodás nélkül tarol le mindent és mindenkit, ami/aki az útjába kerül, mint egy eleven hús-vér tank. Valójában az egész elgondolás nem fut ki sehova, hiszen ahelyett, hogy magvas gondolatokat hintene el, csupán azzal a megoldással szolgál, hogy egy kis régimódi bunyóval bármi elintézhető – még azaz érthetetlen zagyvaság is, amit Azzarello a képregény fináléjában összehord. Végeredményben nem elégszik meg annyival, hogy sorban ellenségeket dob Superman öklei elé (emiatt a sztori már-már kísértetiesen emlékeztet a Hush című Batman-történetre, és ezzel sajnos nem ér véget az összehasonlítás), helyette valami mélyre szántó húzással szeretné megbolondítani a figura mítoszát. Nem mintha ezzel a szándékkal bármi baj lenne, csak a módszer bukik el, ráadásul Azzarello a végén, mintegy utolsó mentsvárként még behoz egy epikus, ámde „halottnak a csók”-stílusú giga-harcot – de addigra már annyira kaotikus és érthetetlen lesz az egész, hogy az olvasó elintézi egy laza vállrándítással az egyébként tényleg gyönyörű rajzokat is. Mert Jim Lee alaposan kitett magáért, ezt gondolom mondanom se kell. A Hush után csak még népszerűbb lett, így nem csoda, hogy következő alkalommal hasonló volumenű munkát bíztak rá. Az ábrázolásmódja viszi a prímet, túlzás nélkül remekel, akár a zabolátlan, akár az isteni Supermant kell megrajzolnia.  



Egyébként az érdekes (bár egyáltalán nem rajta múlott), hogy A holnapért kötetét nyugodtan fel lehet tenni a polcra a Hush mellé. Körülbelül ugyanazt az utat járták be, mindkettő egy hatalmas, külsőre szemkápráztatóan festő lufi, ami belül tökéletesen üres, ráadásul félúton menthetetlenül ki is pukkad. Képei pólókra, plakátokra és falakra valók, ha viszont beleolvasunk, inkább csak egy felejthető, érdektelen törekvés rajzolódik ki előttünk egy nagyívű koncepció elmesélésére – most komolyan, próbáljon valaki ebből a halandzsából egy értelmes, mindent megmagyarázó olvasónaplót írni. Mindazonáltal valószínűleg ez lehet Zack Snyder egyik kedvenc képregénye: még a legnagyobb, legmegrázóbb érzelmi, erkölcsi és morális konfliktust is a jó öreg bunyóra futtatja ki. Mindezt egy erősen személyiségzavaros Superman főszereplésével.

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #54-55 – Superman: A holnapért 
1-2. rész (2019)
Superman #204-215 (2004-2005)
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Shazam!
Az igazi Marvel Kapitány!
Hellboy
Legendary trash!
Kedvencek temetője (Pet Sematary)
A 30 éves halott.
Marvel Kapitány (Captain Marvel)
A film, amiben egy macska a legvagányabb karakter.
A törvény nevében: Első évad (True Detective: Season One)
A fény és a sötétség harcának örök körforgása.