Kritika, sorozat
A törvény nevében: Első évad (True Detective: Season One)
Kritika, sorozat
A fény és a sötétség harcának örök körforgása.
A múlt évtized második felétől kezdve szép lassan érlelődni látszódott a gondolat, miszerint a precízen megírt történetek és az alaposan kidolgozott karakterek, amik egészen addig nagyrészt a mozifilmek sajátosságai voltak, fokozatosan átvándorolnak a tévék képernyőire. Azaz a formátum, mely hosszú ideig kicsiben űzte azt, amit a nagytestvérei a multiplexek ezüstvásznain, végeredményben félig-meddig megfordította a viszonyokat, és elmosta a két művészeti ágazat közti határokat. És a mérleg nyelve jórészt a tévésorozatok felé dőlt: mára már ott tartunk, hogy ha az ember komplex, igényes és minőségi szórakozásra vágyik, akkor csak előveszi a manapság az A-kategória élvonalában terpeszkedő sorozatok valamelyikét, és cserébe kap egy összetett, szerteágazó történetet, briliáns precizitással megformált karakterekkel, mely nemegyszer olyan színvonalat produkál, ami nemhogy felveszi a versenyt egy-egy nagyköltségvetésű produkcióval, hanem konkrétan egy több órásra duzzasztott mozifilm benyomását kelti. Naphosszat lehetne sorolni a példákat a Breaking Badtől kezdve a Trónok harcáig, és bár a 2014-ben debütált True Detective egyáltalán nem a legzseniálisabb képviselője ennek a tendenciának (ami ekkoriban forrott ki igazán), de mindenképpen az egyik nagy és fontos úttörője. Olyan sorozat, mely elképesztően rövid idő alatt vált elképesztően hatalmas jelenséggé, olyan sorozat, amiről érdemes, és amiről kell is beszélni (még 5 évvel bemutatása után is), attól függetlenül, hogy a napnál is világosabb, hogy felesleges körmönfont, komplikált elméleteket gyártani hozzá, mert nem ez a valódi lényege.  



Nic Pizzolatto, akit korábban elsősorban regényíróként tartottak számon (ajánlott irodalom tőle az itthon is megjelent Galveston) megmutatta, hogy a krimi döglődő műfajába lehet még friss életet lehelni, és a jól ismert ezer éves sablonokból valami olyat alkotni, ami ha számottevő eredetiséggel és forradalmi, állkapcsokat megakasztó fordulatokkal nem is rendelkezik, a hangulattal, a lenyűgöző képi világgal és a karakterfejlődést boldogan kiszolgáló bűnüggyel és annak hátterével kéz a kézben együtt dolgozó piszok erős narratívával valami olyan lenyűgöző összképet teremt, amire már nagyon-nagyon régen, vagy talán addig még soha nem volt példa a tévéképernyőkön. Mindezt egy olyan korban, amikor a nagyérdemű, ha bűnügyi sorozatokról volt szó, gyakorlatilag már mindent látott: a csatornákat a szinte teljesen ugyanarra a kaptafára készített több száz epizódos, ugyanazt a sémát részről-részre elsütő esküdtszékes, ügyvédes, gyilkosságos és helyszínelős szériák uralták, melyek ráadásul az idővel visszafordíthatatlanul monotonná váló koncepción kívül még erőltetett módon túl is tolták a menőséget sugározni akaró divatos komorságot, ami végeredményben pont az élét vette el az egésznek. A True Detective velük szemben teljesen magától értetődőnek veszi ezeket az elemeket. Játszi könnyedséggel merül el az elfajzott fertőben, a fülledt és kiégett mocsokban, a megtört, tönkretett és reményvesztett, vagy már eleve mindenféle remények nélkül elindult életek kirakatában, a görcsös megfelelési kényszernek a legapróbb csirája nélkül veti bele magát a keserűséggel, szikársággal és nihillel szőtt pókhálóba, hogy aztán (James Ellroy noir-regényíró nyers stílusát és történeteinek tragikus, lelki perverzitását megidézve) minduntalan a Nagy Sehol közepén lyukadjon ki.     



A True Detective túlzás nélkül az volt a tévésorozatoknak, mint anno a Hetedik a mozifilmeknek – talán nem is véletlen, hogy a három eltérő idősík közül az egyik pont a film bemutatójának évében játszódik. 1995-ben Louisiana államban brutális gyilkosság történik: egy 28 éves prostituáltként dolgozó nőt, Dora Langet fizikálisan bántalmaznak, többször is megerőszakolnak, a meztelen holttestére pedig a rendőrség talál rá, imádkozáshoz hasonlító pózban egy fához kötözve, koronát formáló szarvas-aganccsal a fején, fából összetákolt különös madárcsapdákkal körülvéve. A bizarr és hátborzongató körülmények valamiféle groteszk vallási szertartást sejtetnek, és azt, hogy a tettes már többször is ölhetett. Az ügyet két detektív, a nagycsaládos Marty Hart és a korábban a drog-osztagnál munkálkodó texasi nyomozó, Rust Cohle kapja, akik elkezdik felgöngyölíteni a szövevényes szálakat, miközben eltérő világnézetük ellenére is megpróbálnak kijönni egymással. Magánéleti problémáik és összezördüléseik ellenére is sikerül elkapniuk a feltételezett elkövetőt, majd egy rövid, de sorsfordító 2002-es kitérő után elválnak útjaik. Azonban 2012-ben a louisianai rendőrség kihallgatja az akkor már rendőri munkájuknak rég hátat fordító párost az üggyel kapcsolatban, mivel a közelmúltban számos olyan gyilkosság történt, mely nagyon-nagyon hasonló ahhoz a bizonyos ’95-ös esethez…  



Bár az első évad óta sok víz lefolyt a Dunán, mind saját világán, mind pedig úgy összességében a tévésorozatok médiumán belül, még mindig példa nélküli az a nem mindennapi buzgalom, amivel a nézők egy-egy epizód után megrohamozták az internetes fórumokat, vadabbnál-vadabb elméleteket gyártva a tettes kilétéről és a három fő-karakter (különösen Rust) gyilkosságokban játszott lehetséges szerepükről, annak ellenére, hogy Pizzolatto már a legelején kijelentette, hogy nem kell semmiféle áll-leejtő giga-fordulatra számítani. Ennek okán az egyébként nem túl csavaros sztori majdhogynem az utolsó helyre kerül a képzeletbeli fontossági sorrenden, az első szezon igazi nívóját a két főszereplő jelleme és a cselekményt körülölelő szimbolika, valamint az egyéb, mainstream sorozatoktól totálisan szokatlan filozófiai mélységek adják. Marty és Rust alapjában véve (legalábbis első látásra) tökéletes ellentétjei egymásnak, előbbi a tradicionális zsaru mintaképe, a tisztességes nyomozó, aki végtelen öntudattal végzi munkáját (aztán persze hamar kiderül, hogy mint mindenkinek, úgy neki is van bőven takargatnivalója), utóbbi pedig az örök pesszimista, aki megvetve nézi azt a „southern”, hillbilly-életmódot, amivel nap-nap után szembesül, de szép lassan bebizonyosodik, hogy a magas ló ellenére ő sem tévedhetetlen – az egyre elhatalmasodó nihil-pózolásaival voltaképp önnön elesettségét akarja leplezni. Végeredményben viszont, az elején bármennyire is különböznek, igazából nagyon is hasonlóak: ebből a szempontból a gyilkossági ügy egyfajta különleges adalék csupán, még egy plusz az amúgyis fullasztó mocsokban, melynek hatására átvitt értelemben vett, amúgy vészesen töredező pajzsukat csak még elkeseredettebben emelik maguk elé – természetesen mindhiába.    



A két főszereplőt tehát rengeteg dolog összeköti, kapcsolatuk kvázi az unalomig ismert és elkoptatott buddy-cop sablonokat emeli egy új szintre. A kezdeti kölcsönös tisztelettől eljutnak a kölcsönös utálatig, majd legvégül az évekig húzódó mély haragot újra átveszi a tisztelet, mi több, immár a törődés, a megértés, azaz az igazi tiszta, lecsupaszított barátság ismérve – hiszen közös ügyük lezárásával valamiképp önmagukkal is megtudtak békélni. És ez a zseniálisan felépített narratíva, ez a gyönyörűen megrajzolt karakterív mit sem érne a briliáns szereposztás nélkül: Woody Harrelson karrierje talán legjobbját hozza, a True Detective viszont egyértelműen Matthew McConaughey csodálatos visszatérésének, jobban mondva igazi színésszé válásának abszolút tetőpontja. Egy sor vérgagyi romantikus komédia és könnyed limonádé után olyan erőteljes alakítást tett le az asztalra, ami egy csapásra felemelte az évtized, ha nem minden idők legjobb színészeinek panteonjába – és bár teljesítménye sokszor elhalványítja partneréét, az összkép mégis Harrelson meghatározó részvételével alkot egységes egészet. Mindehhez pedig a sötét mágia átitatta, mocsaras, kacskaringózó folyóvízhálózatokkal szétszabdalt, pusztító hurrikánokkal megvert párás és züllött, fekete füstöt eregető ipartelepekkel teletűzdelt louisianai vidék adja a keretet. Cary Fukunaga erőteljesen nyers rendezése mindenféle felesleges szájbarágást nélkülözve mutatja be azt a helyet, ahol a remény sosem vert igazán gyökeret, ennek hatása pedig velőt rázóbb még a legfélelmetesebb horroroknál is – és bár a szereplők ikonikus monológokkal és szimbolikus párbeszédekkel reagálják le környezetüket, néha egy-egy jól eltalált, jókor, jó helyen beszúrt kép többet mond ezer szónál.  



És az a vágás és az az operatőri munka! Hosszan lehetne még regélni a barátságtalan, már-már félelmetes vidéket lassan pásztázó kameráról, de közben lehetetlen elmenni a feltűnésük óta ikonikussá és szinte kultikussá váló jelenetek sokasága mellett, mint például az évad közepén előadott sztori, amikor a két főhős átszellemült lelkességgel papol/narrál a „tettes” likvidálásáról, miközben a képernyőn valami egészen más zajlik – az elmesélt történet és a bemutatott valóság ellenkező irányt vesz, a rendezési/vágási stílus pedig egy zseniálisan felépített jelenetet eredményez. És akkor még ott van az a bizonyos hat perc hosszúságú egysnittes menekülés, melytől bemutatása pillanatában zengeni kezdett az internet, és amihez hasonlót még moziban is ritkán látunk, nemhogy tévében. Mindeközben a frappáns utalgatások és a számtalan kikacsintás közepette a True Detectivet inspiráló szerzők és klasszikus alkotásaik hatásai szinte lemásznak a képernyőről: Pizzolatto saját bevallása szerint olyan zseniális képregényírók művein nőtt fel, mint Grant Morrison, vagy Alan Moore – meg is látszik. Ezen kívül Robert W. Chambers novelláiból is előszeretettel szemezgetett, sőt, néhánynak még igen fontos szerepet is szánt az első szezon történéseiben: a Sárga Király és Carcosa folyton-folyvást ismétlődő, mindig újra és újra előkerülő motívumok, gyakorlatilag ezek képzik a sztori gerincét. A köréjük épült kultusz majdhogynem természetfeletti szintre emeli a hangulatot, annak ellenére, hogy a sorozat egyébként realisztikusan áll két lábbal a földön – mintha valami gonosz, valami nem evilági erő megtestesülései lennének, ami utat törve magának menthetetlenül befurakodott a mi valóságunkba, megmérgezve környezetünket és lelkünket is.  



Ugyanakkor a True Detective a kereszténységét és a vallás és a racionalitás közti kettősséget is vizsgálja. Ezek szintén Pizzolatto gyerekkorára vezethetők vissza, aki egy vaskalapos katolikus családba születve úgy gondolta, maga a vallás és a Biblia inkább csak egyfajta mese, amit a hiszékeny emberek mesélnek egymásnak, hogy így meneküljenek a valóság elől. Nem is rest úton-útfélen ekézni és becsmérelni Rust szavain keresztül: finom bírálatok és burkolt célzások helyett egyenesen nekimegy azoknak az intézményeknek, melyek a vallást és a hitet használják fel mások anyagi kizsigerelésére, vagy épp ezzel takaródzva próbálják meg elfedni saját bűneiket. Pizzolattonál ez amúgyis visszatérő elem: a második évadban is fel-felbukkan, bár csak elvétve, ugyanakkor az első szezont erősen meghatározó szimbolika és mágikus-töltet a folytatásban teljesen ignorálva lett – talán részben ez az oka annak, hogy sem a kritika, sem a közönség nem bánt vele kesztyűs kézzel, annak ellenére, hogy (persze szubjektíven) zsenialitása szinte majdnem felveszi a versenyt elődjével. Az első évaddal kapcsolatban viszont aligha érheti szó a ház elejét. Szinte tökéletes egységes egész, melynek sajátos, ámde egyáltalán nem jelentéktelen fináléjába legalább annyira nem éri meg belekötni, mint a kákán csomót keresni.  



Itt jön a képbe a H. P. Lovecraft-i alaptétel (igen, bármennyire is meglepő, a legendás író témái rendre visszaköszönnek bizonyos jelenetekben, csak tessék jól figyelni), azaz, hogy pont annyit kapunk a mítoszból, amennyi elegendő és racionalizálható, se többet, se kevesebbet – ellenkező esetben a végső megnyugvás helyett a totális őrülettel kellene hiábavalóan megbirkóznunk. Ebből a szempontból az első szezon fináléja teljesen megalapozott és vitathatatlanul tökéletes – na meg borzasztóan önző is, de jó értelemben. Hiszen a True Detective két ember története, akiknek életét túlságosan hosszú ideig meghatározta az az ügy, amit végül sikerül lezárniuk, és egyúttal feldolgozniuk azt a durván 17 évnyi eseményt, ami közben formálta mind a sorsukat, mind pedig szeretteikkel való kapcsolatukat. És bár pontot tettek közös ügyük végére, de az egész mögött meglapuló összeesküvést nem sikerült felgöngyölíteni, a világ marad ugyanolyan romlott és kegyetlen, mint előtte, azonban mégis pislákol valami az alagút végén. És voltaképp így lesz egy apró, személyes sztoriból egy reményteli lángot hordozó fáklya, mely egy nagyobb jót támogat: mert lehet, hogy Rust és Marty sikere csupán csepp a tengerben, és lehet, hogy úgy látszik, mindent bekebelez a fekete éjszaka, de a fény még ennek ellenére is simán nyerésre áll a sötétséggel szemben. Az olyan embereknek köszönhetően, akiket úgy hívunk: igazi detektívek.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far from Home)
Európai vakáció.
Men in Black - Sötét zsaruk a Föld körül (Men in Black International)
Ezek a zsaruk tényleg sötétek!
Csernobil (Chernobyl)
A szovjet módszer gazdaságosabb.
Aladdin
Egy nem annyira új élmény...
Halloween H20 - Húsz évvel később (Halloween H20: 20 Years Later)
Vérszegény osztálytalálkozó.