A nem túl távoli jövőben járunk: a világ, amit ismerünk megállíthatatlanul halad a káosz, és az anarchia felé. Még nem fordult át végérvényesen az őrületbe, azonban nagyon jó úton halad afelé, hogy ez nemsokára bekövetkezzen. Ausztrália kietlen országútjait gyilkos motoros bandák, kegyetlen mészárosok tartják rettegésben, akiket a helyi rendőrség próbál megfékezni minden erővel, legnagyobb segítőjük a feltuningolt autók, ám a bűn egyre jobban elharapódzik, így nem csoda, hogy a rend bátor őrei is kénytelenek időnként bepiszkolni a kezüket. Közülük az egyik legjobb rendfenntartó, Max Rockatansky (Mel Gibson), aki elkeseredetten próbálja életben tartani a harmóniát szerető családja, és a majdnem minden energiáját felemésztő munkája között. Azonban miután Max leszámol az Éji Lovasnak nevezett elmebeteg szökött fegyenccel, nem kevésbé őrültebb társai bosszút esküdnek ellene, és minden követ megmozgatnak, hogy a rendőrök elnyerjék büntetésüket.
A legenda szerint az akkor még teljesen ismeretlen Gibson csak barátját, Steve Bisley-t (aki végül Max társának, Goose-nak a szerepét kapta) kísérte el a film meghallgatására, kicsit sem számított arra, hogy megkapja a szerepet, nem is voltak ilyen ambíciói, azonban az egyik ügynök meglátta pillantásában, és küllemében a lehetőséget, ugyanis Gibson aznap szakadt ruhában, törött orral, és állkapoccsal jelent meg. Előző este három emberrel kocsmai verekedésbe keveredett, és bármennyire is hihetetlen, pont ez, na meg a hatásos, őrült küllem segítette hozzá ahhoz, hogy rögtön megkapja a szerepet, még az után is, hogy a sebei teljesen begyógyultak, mire második alkalommal találkozott a castingosokkal. Színészileg itt még nem teljesen kiforrott, elég csak az érzelmes, meghatónak beállított (ám nem mindig működő) jelenetekre nézni, hogy rájöjjünk: itt a tehetség még nem mutatkozott meg olyan profi módon Gibson-nál mint később, azonban már nem is csak néha-néha pislákolt benne. A film valójában egy alapvetően jó ember tragédiája, teljes meghasonulása, és elállatiasodása. Max jellemfejlődése nem feltétlenül tetteiben, inkább szavaiban mutatkozik meg, azonban Gibson még így is példásan alakítja az ellenségei vérére szomjazó vadembert, aki családja halála után végképp mindent a bosszúra tesz fel. A cselekmény első felében, a hihetetlen stílusos belépője után már képet kapunk, hogy milyennek látja a világot maga körül, pont úgy, amilyen valójában: kietlen, brutális, káoszba száguldó vidék, ahol csakis az erősek, na meg az őrültek maradnak fent, a gyengéket, jólelkűeket egyre jobban eltiporják. A rend őrei sem azok a becsületes, szabályokhoz alkalmazkodó egyének, akiknek lenniük kellene, Max is úgy gondolja magáról, hogy csak jelvénye választja el azoktól a habzó szájú, adrenalin függő száguldozó eszelősöktől, akiket el kell kapnia. Az emberi értékek kezdenek kiveszni a világból, elég csak a rendőrség központjaként működő Igazság Csarnokára nézni, ami inkább egy lepusztult gyártelepre hasonlít, mint a törvény megingathatatlan szimbólumára.
A képi világ remekül elősegíti, hogy a néző részese legyen mindannak a zűrzavarnak, amiben „hőseink” nap, mint nap részt vesznek, és tengetik az életüket. Soha véget nem érő, hosszú országutak, út szélén heverő autóroncsok, benzinkutak, mintha egy modern westernt látnánk, amiben a világ még valamennyire normális, de már erősen züllik lefelé, biztos úton az apokalipszisbe – ami a második epizódban kap teljes formát. Így az első epizód inkább a még kegyetlenebb jövő előkészítése. A ’70-es években kitörő olajválság nagy szerepet játszott a történet megalkotásában, negatív karaktereink látszólag mindennél nagyobb kincsként tekintenek a benzinre, ami nem csoda, hiszen így csillapíthatják valamennyire a kielégíthetetlen vágyaikat, ami a folytonos száguldásban, és gumicsikorgatásban, na meg kegyetlen tettekben merül ki. A vadnyugati banditákra hajazó gazemberek ők, akik lovaikat hangos motorokra cserélték le, de az empátiát, vagy a kegyességet nem ismernek. Vezetőjük Toecutter (Hugh Keays-Byrne) igazi szemétláda, karakteres, egyben teljesen kiszámíthatatlan, belül teljesen groteszk szörnyszülött, akinél sosem tudni melyik orcáját mutatja oda a másiknak – a rosszat, vagy a még rosszabbat, de általában az utóbbit. Jelmezeik, kinézetük hihetetlen aprólékosan lett megtervezve, ahogy a rendfenntartók ruházata is, az előbb említett helyszínekről nem is beszélve, melyek kietlenségük okán üresnek, kihaltnak érződnek, de pontosan ez a film célja: egy olyan disztópikus világba vezetnek, ahol az emberiség már az utolsókat nyögi a teljes elbarbárosodás előtt. És ezt Max-en keresztül is sikerült érzékeltetni, aki barátja tragédiája, majd felesége, és gyereke halála is beteszi a kaput, ezek után már nem ugyanaz az ember, aki volt, kis túlzással embernek sem nagyon nevezhető, minden áron bosszúra vágyó, dühös ösztönlény lesz belőle. Családja halálának bemutatása pedig akkor sem lehetett volna ütősebb, ha esetleg premier plánban mutatnak be nekünk minden részletet.
A Mad Max ugyanis egy nyers, szikár bosszúfilm, még a műfajon belül is „bosszúsabb”, mint az átlag. A film egyik lényegét az autósüldözések adják, ami több szempontból is pozitívum, egyrészt akkoriban még nem volt CGI, mindent, amit a képernyőn látunk, az valóban összetört, felrobbant, eldeformálódott, a kaszkadőrmutatványok teljesen igaziak, ennél fogva minden sokkal hatásosabb, lendületesebb, formabontóbb, hiszen az országúton lezajlott akciójelenetek kis híján még a saját korukat is megelőzték. Nem kis idő lenne felsorolni, hogy ez a vadállati energikusság mennyi későbbi filmre nyomta rá a bélyegét – ha már itt tartunk, a Halálos iramban filmek is máshogy néznének ki most (ha egyáltalán léteznének). És ha mindehhez még hozzávesszük Brian May (nem összetévesztendő a Queen együttes azonos nevű gitárosával) egyszerre kaotikus, romantikus, és sokkoló zenéjét, akkor azt hiszem, nem is meglepő az a siker, amit az évek alatt elért, többek közt nálunk is, az alámondásos VHS-korszakban, ahol emberek százait szegezte a képernyő elé, külföldről behozott kalózvideón. Az akciófilm műfaja akkoriban szinte még csak gyerekcipőben toporgott, ne feledjük, nem volt még ’80-as évek, nem voltak még (annyira) vérbeli akciósztárok, azonban a Mad Max nem csak példát mutatott, de a későbbi akció-klasszikusok mérten is hihetetlen komor. Itt nincs végső tanulság, happy end, boldog vég, felemelő zárás, elégedettség. Itt csak egy megcsömörlött, az őrület határán átlépő, bosszúálló gyilkos van, és az ő V8-asa, amivel magányosan szeli a végtelenül kietlen országutakat.
