Kritika
Marvel Kapitány (Captain Marvel)
Kritika
A film, amiben egy macska a legvagányabb karakter.
A Marvel stúdió legújabb, szám szerint immáron 21. filmjét igencsak borús felhők árnyékolták be, melyek után nem csak az a gondolat nyert újabb bizonyítást, hogy Hollywoodban lassan már mindenki hülye, de az is egyre nyilvánvalóbb, hogy vele együtt úgy en bloc az egész világ is hamarosan megérik a pusztulásra. Manapság, mikor ezerrel hódít a polkorrektség (mit hódít, mostanra gyakorlatilag csak erről szól az egész biznisz), és egy rosszul, rossz helyen elsütött félmondat alapján már rögtön lecsap a karrier-guillotine, nem is csoda, hogy az aktuális Marvel-film főszerepét alakító Brie Larson (egyébként kissé ügyetlen és félreértelmezett) nyilatkozatának következtében ismét beindult az internet mindig, minden esetben objektív, pártatlan és elfogulatlan (hehe, jó vicc), ezzel a túlerőltetett PC-témával már amúgyis alaposan felhergelt népe, akik aztán elkezdték bojkottálni a produkciót. Elmés kommentjeikkel elárasztották a közösségi oldalakat, a premier előtt szándékosan lepontozták a filmet, a szokásos elvakult gyűlölethullámról nem is beszélve. Mondjuk amilyen hiperérzékeny világban élünk, még az sincs kizárva, hogy a túlnépesedés egyre fenyegetőbb problémáját látva valamilyen felsőbb hatalom jobbhíján az ilyen témákkal akarja egy kicsit megtizedelni az emberiséget, mondván, ha már nincs nekünk egy saját Thanosunk, némi hülyítéssel talán rá lehet minket venni, hogy ilyesféle marhaságok miatt gyilkolásszuk egymást.  



És bár anno Mulder ügynök is megmondta, hogy az igazság odaát van (a fenti okfejtést azért ne vegyétek túl komolyan, ha lehet), ez a jelen cikk szempontjából most kevésbé fontos, ugyanakkor napjaink talán legnagyobb kihívása a fikciót különválasztani a valóságtól – ami mondanom sem kell, a legtöbbeknek enyhén szólva is baromi nehéz. Mert ha sikeresen elvonatkoztatunk a produkció körül tornyosuló média-cirkusztól, és lehámozzuk róla az erősen ráragasztott femináci maszlagot (ami szintén nem könnyű feladat), akkor a stúdió 21. mozija, a Marvel Kapitány még mindig csak egy film. Egy szórakoztatóipari termék. És mint olyan, illik a helyén kezelni, attól függetlenül, hogy messziről érezni rajta, hogy nagyban hatott rá az a bizonyos politikai ideológia, és annak ellenére, hogy a produkció néhol elég kacéran meg-meglovagolja a rettenthetetlenül utat törő feminizmus divatját – de ha erre adja a fejét, akkor azt legalább félig-meddig kellő mérséklettel teszi, kellemetlen sulykolások nélkül. Mindazonáltal még ellenkező esetben is magától értetődő dolog lenne behozni Carol Danverst, a Marvel-képregények egyik, ha nem a legerősebb hősét, aki a füzetek lapjain már több évtizede osztja az igazságot, így egyértelmű, hogy az MCU-ban is bérelt helye van – na meg az sem elhanyagolható szempont, hogy kivételesen egy nőről van szó ugye, mely tény azért hozhatna némi változatosságot a megszokott formulába.  



A Marvel stúdió és Kevin Feige-ék szeretnének mindig elsők lenni, és sok tekintetben, többek közt a páratlan univerzumépítésben és a műfaji kísérletezésekben azok is lettek, azonban a Marvel Kapitánnyal ezúttal nem ők ülhettek fel a dobogó legfelső fokára, ugyanis a rivális (vagy legalábbis annak beállított) DC már megcsinálta a maga sikerét két évvel ezelőtt – minőségi szempontból mindenképpen. Merthogy a probléma most sem a szándékkal van (mégis kit érdekelne, hogy nem ez az első női főszereplővel készült szuperhősős film, ha amúgy maga a film zseniális), hanem a módszerrel. Tudniillik, a Marvel Kapitány legnagyobb ütőkártyája pont a főhős neme és identitása, illetve annak kihangsúlyozása lenne, csakhogy mindezt a Wonder Woman már sikerre vitte, ráadásul sokkal jobban, és azután már egyáltalán nem olyan nagy cucc egy női szuperhős, nem lehet csak erre alapozni egy egész filmet. Mégpedig Carol Danvers ezen kívül nem sok nóvumot tud felmutatni: az identitása útközben valahol elveszik az éterben, karakterfejlődés pedig, mint olyan, gyakorlatilag nincs a filmben. Azaz már a sztori elején kész van a figurája, tehát nincs hova kifutnia, és bár természetesen végigfutja az eredettörténetek szokásos bevett köreit, a fináléban ugyanoda jut, ahonnan elindult. Vakmerő, forrófejű és elszánt, szereti a veszélyt, na meg az adrenalint – de ezek egyike sem olyan tulajdonság, amit ne tudna ezer másik társa (akár nő, akár férfi), és a forgatókönyv sem igyekszik túlzottan, hogy kihozzon valami épkézláb motivációt a figurából.  



Ebből az aspektusból a Marvel Kapitány nyugodtan kezet foghatna a tavalyi Tomb Raiderrel. Mindkettőben adva van egy bájos, lendületes, néha aranyos, máskor vicces, erős jelemmel és tisztességes fizikummal megtámogatott főhősnő, akit nem utolsósorban egy tényleg tehetséges színésznő alakít (Brie Larsonra valóban ráöntötték a szerepet, és tisztességesen el is végzi a feladatát), ugyanakkor indítékaik inkább csak pongyolán felskiccelt súlytalan klisék (Carol esetében ez a becsmérlő apa és a közeg, mely folyamatosan kitaszította, kinevette, lenézte, melynek hatására csak növekedett benne a bizonyítási vágy, hogy megmutassa, bármire képes, még akkor is, ha mindenki ellene van), mint erőteljes, hős-archetípusokhoz illő motivációs elemek. A probléma ott gyökeredzik, hogy a filmben nincs egyetlen egy olyan kifejező, sokatmondó, epikus jelenet sem, ami hitelesen és katartikusan átadná, hogy Carol tényleg egy hős, nem tartalmaz egy olyan meghatározó és emlékezetes pillanatot, mely hűen aposztrofálná, mitől is az, ami. És ebben a vázlatos forgatókönyv, illetve a hagyományos eredetsztoriktól eltérő szerkezet sincs a film segítségére: láthatóan a Marvel is tisztában van vele, hogy a nézőket már egyre kevésbé lehet berántani a szokásos sémával, ezért utóbbi produkcióit megpróbálta elterelni a szokványos medertől.  



Így az utolsó néhány évben, ha eredettörténetekről volt szó az MCU berkein belül, akkor annak vonatkozó elemeit vagy gyorsan lezavarták és beleépítették a cselekménybe, úgy, hogy utóbbi alkotta a filmek gerincét, de ennek ellenére mégsem szorította háttérbe előbbit (ilyen volt például a Fekete Párduc), vagy csak simán és nagyvonalúan semmibe vette a hős eredetét, hiszen azzal úgyis mindenki tisztában van, ráadásul már nemegyszer találkozott vele a vásznon (Pókember: Hazatérés). Ezekkel szemben a Marvel Kapitány pár perces flashbackek segítségével magyaráz a karakter eredetéről, akkor sem túl jól. Gyakorlatilag a film voltaképp az első Vasember jelenkori torz tükörképe: nagyjából minden megvan benne, ami abban megvolt (kivéve a szerelmi szálat, de az amúgyis a képregényadaptációk egyik legnagyobb rákfenéje lett azóta), csak másképpen. Karizmatikus főhős, egy őt remekül megrajzoló színész, akinek viszont karaktere nem mélyül el eléggé az üdvösséghez. Viszonylag kevés és rövid, de jókor, jó helyen beszúrt akciójelenet, melyek sajnos végeredményben borzalmasan semmilyenek és dinamikátlanok, pedig lenne bennük bőven lehetőség – a vadászgépes-repülős szekvenciák ugyanakkor üdítő, pozitív kivételek. Még néhány fordulat is Tony Stark debütáló kalandjára emlékeztet. Apropó fordulatok: azokból van dögivel, némelyiket mérföldekről ki lehet szagolni, viszont vannak olyanok, amik nagy valószínűséggel ki fogják verni a biztosítékot néhány képregényrajongónál. Utóbbiakat nagy erőfeszítésekkel talán még fel lehetne dolgozni (az MCU világába tökéletesen beleillik, még ha a fanok agyvérzést is kapnak tőle), ha ezzel a húzással nem dobták volna sutba a Marvel-képregények egyik legzseniálisabb és legizgalmasabb sztorivonalának megfilmesítési esélyét.  



Na és persze ott van a humor. Amíg a Vasember elegáns, sőt, intelligens poénokkal operált, melyek egyáltalán nem váltak a film minőségének kárára, addig a Marvel Kapitány humoros vonala az utóbbi néhány MCU-darab szintjén mozog – bár ezúttal legalább az óvodás ökörködéstől megkíméltek minket. Ettől függetlenül a legtöbb vicc még mindig erőltetett, és pont ezen keresztül látszik a legjobban, hogy 11 év alatt milyen pályát írt le ez a frencsájz. 2008-ban ismerték az arányokat, nem riadtak vissza néhány komolyabb, ne adj isten durvább jelenettől, lendületesek és szórakoztatóak voltak, de mégsem feszengett kellemetlenül a néző a székében. Mondhatni, volt súlya és tétje az egésznek. Ma már azonban 2019-et írunk, amikor a mainstream szuperhősfilmek, ha beledöglenének sem tudnák kigyomlálni magukból az idióta, sokszor infantilis humoros töltetet, a tét, mint olyan, manapság már csak igen ritka esetekben tud működni, és ezért a Marvel Kapitány sem próbálkozik azzal, hogy kellő súlyt szolgáltasson a cselekménynek. Melynek köszönhetően rendelkezik azzal az „átokkal”, amikkel az ilyen előzményfilmek általában: bevet egy rakás olyan dolgot, amik a későbbi események fényében majdhogynem nonszenszek, így a múlt és a jelen kellemetlenül inkonzisztenssé válik – egyes esetekben egyszerűen baromi komolytalanok ezek a húzások, és beárnyékolják a kronológiailag későbbi, de megjelenési sorrendben meg korábbi filmeket, amik még tudtak színvonalasak és komolyak lenni egyszerre. Lévén, hogy 1995-ben játszódik a sztori, a buddy-cop töltet elengedhetetlen volt, sőt, még Samuel L. Jacksont is megfiatalították (mondjuk azzal nem lehetett sok munka, ő már lassan 30 éve ugyanúgy néz ki), aki néha mintha magával hozta volna a ripacskodó figurát az Üveg forgatásáról – viszont a retro-hangulat megidézése miatt összességében remek párost alkotnak a címszereplővel.  



Kérdés, hogy a görcsös ragaszkodás bizonyos szokásokhoz és ezek az egyre zavaróbb elemek mennyire ártanak ennek a frencsájznak, mely a kezdeti kísérletezgetések és műfaji zsonglőrködések után mintha kezdene kicsit elfáradni. A válasz egyszerre egyértelmű és érthetetlen. Egyértelmű, hiszen a nézők a romló minőség ellenére is zabálják ezeket a filmeket, a stúdió sorra bevételi rekordokat döntöget, és kemény pénzeket tesz zsebre, így hát minek is érdemben változtatni a jól bevált formulán, nemde? Ugyanakkor érthetetlen is, hiszen a filmipart mostanra gyakorlatilag a Marvel uralja, olyan piszok erős brand lett, hogy lassan már tényleg bármivel képes bevonzani a moziba a közönséget (erre többek közt remek példa, hogy egy sor olyan szuperhős filmjéből csinált giga-sikert, akit szélesebb körökben alig ismertek), ezért nyugodtan megtehetné, hogy egy kicsit bátrabb legyen, és merészebb utakat keressen – mert ha nem teszi, akkor hamarosan bajok lehetnek, hiszen a nézőkkel sem lehet örökké ugyanazt a receptet megetetni. A Marvel Kapitány még félig-meddig elvegetál ezen a színvonalon, tisztességes iparosmunka, a szokásos agykikapcsolós képregénymozi, ugyanakkor bűzlik a hibáktól.  



Azon például elég nehéz túllendülni, hogy a stúdió, aki eddig annyira óvatosan odafigyelt bizonyos karakterek felvezetésére és aprólékosan integrálta be őket az univerzum eseményeibe, most hirtelen fogja a legerősebb hőst ebben a világban, és mindenféle előzmény nélkül csak úgy bedobja a történések sűrűjébe – azt a figurát, aki majd (elvileg) jól seggberúgja Thanost. De ezzel kapcsolatban úgy másfél hónap múlva, a Bosszúállók: Végjáték bemutatójakor majd okosabbak leszünk. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a filmet jókor, jó helyen szülték meg, vagy, hogy egyáltalán így kellett volna-e megcsinálni az egészet. A Marvel Kapitány nézhető kis filmecske, hozza az átlag MCU-szintet, és végeredményben egyáltalán nem rossz, még ha többet is várt volna el tőle az ember. Sokkal többet nem kell tudni: az ég kék, a víz nedves, és Goose, a Cica is egyre erősebb.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Marvel Kapitány (Captain Marvel)
A film, amiben egy macska a legvagányabb karakter.
A törvény nevében: Első évad (True Detective: Season One)
A fény és a sötétség harcának örök körforgása.
Alita: A harc angyala (Alita: Battle Angel)
A CGI-szem a lélek tükre.
Üveg (Glass)
Az egykor szépreményű rendező hosszú agóniájának utolsó halálhörgése.
Creed II
A ruszkik visszavágnak.