Amióta léteznek szuperhősképregények (vagy legalábbis amióta a ’80-as évek második felétől elkezdték őket komolyan venni), gyakorlatilag azóta kihangsúlyozott,
vissza-visszatérő kérdéskör, hogy vajon a különböző héroszok meddig mehetnek
el, miközben a világot mentik, és bűnözőket gyepálnak el. Vajon mi történne
akkor, ha átlépnék azt a maguk által meghúzott legfontosabb határt, és hogy
egyáltalán, vajon az e az etikusabb, ha ellenfeleiket szimplán csak megölik,
ezzel elejét véve annak, hogy a jövőben miattuk ártatlanoknak essen baja, vagy,
hogy makacsul ragaszkodnak saját becsületkódexükhöz, ami elvileg azért létezik,
hogy megakadályozza őket abban, hogy olyanokká váljanak, mint azok, akik ellen
folyamatosan harcot folytatnak. Az ezzel kapcsolatos legemlékezetesebb sztorik
szépen le is vezetik az ok-okozati összefüggéseket, miszerint előbbi esetben az
erkölcstelen, vérszomjas gonosztevőktől csak ideiglenesen menekül meg a
társadalom, és a rácsok mögül való kiszabadulásuk után gyakorlatilag az összes
kioltott élet azoknak a hősöknek a lelkén szárad, akik nem akadályozták meg
drasztikusabb módszerek bevetésével a randalírozásaikat. Utóbbi esetben viszont
kezeik bemocskolásával egy olyan ösvényre lépnének, ahonnan már lehet, hogy
sosem lesz visszaút – és akkor jogosan felmerülne a kérdés, hogy mégis mivel
jobbak azoknál, akikkel küzdenek. Bár vannak olyan hősök, akik egyáltalán nem
lacafacáznak ezzel, de a téma természetesen mindmáig rendkívül népszerű,
egyúttal a szuperhősképregények egyik legagyonhasználtabb parafrázisa lett.
És tegyük hozzá, hogy a legunalmasabb is. Az évek során rengeteg író, rengeteg különböző módon illesztette bele saját történeteibe a témakört, a baj, hogy javarészük vagy nem futott ki sehova, vagy a saját farkába harapó kígyó effektusát utánozva örök körforgásként lebegett a hős és ellenfele fölött. Való igaz, az ilyesmi nehéz úgy megírni, hogy rövidtávon ne váljon fárasztó vergődéssé, és még értelme is legyen – többeknek tört bele a bicskája, mint ahányuknak sikerült. A múlt évtized legvégén James Robinson (a szinte már zseniális Starman írója) próbálkozott érdemben hozzátenni valamit az ezerszer elkoptatott formulához: a Kiálts az igazságért azonban inkább a kútba esett ambíciók sorában végezte, mintsem az örökérvényű klasszikusok halhatatlan panteonjában. Érthetetlen módon viszont jó pár díjat bezsebelt ezért a sztoriért (talán gyenge év volt, kitudja…), ahogy a mű képi világa is elismerő kritikai fogadtatásban részesült, miközben egyik esetben sem annyira egyértelmű a végeredmény minősége – még utóbbival is akadnak gondok, de erről majd később. A probléma nem is a szándékkal van, inkább a megvalósítással. Sötét fellegek árnyékolják be a DC univerzumot: a Final Crisis után, de még a Blackest Night eseményei előtt járunk, Batman és Martian Manhunter halott (legalábbis „átmenetileg” ugye), az Igazság Ligája egyre kevésbé bízik egymásban, ezért a csapat néhány tagja úgy dönt, itt az ideje, hogy felvegyék a kesztyűt – lecsapnak, ahelyett, hogy csak reagálnak az eseményekre.
Legalábbis az alapkoncepció ilyen volt, és valószínűleg papíron is így nézett ki a dolog, de már a legelső számnál érezhető, hogy itt valami nem okés, és elég nagy az esély arra, hogy a továbbiakban nem is lesz. Kezdve attól, hogy a széthúzást kiváltó verbális konfliktus csupán néhány oldalt vesz igénybe, ami során Zöld Lámpás (kvázi a Ligából leszakadt frakció vezetője) felvázolja tervét a többi csapattagnak, akik aztán persze egyből nemet mondanak, különböző homályos indokokból kifolyólag (erre majd még visszatérünk), aztán átvált az egész egy óvodás szintű „nem-de, nem-de” szájkaratéba, ami végül azt eredményezi, hogy Zöld Lámpás fogja magát, és sértődötten lelép Zöld Íjásszal, aki, mint régi és egyben legjobb barátja mellé áll a vitában (ez egyébként kifejezetten jól van megoldva, ahogy az Oliverrel kapcsolatos egy oldalas lezárás is a képregény egyik legjobb pillanata, bár addigra már úgyis mindegy). Aztán (folytatva a hatásvadász vonalat) külön-külön, vagy párosával bemutatják a többi főszereplőt, ahogy a velük történt sorscsapások, tragédiák és fájdalmas veszteségek következtében elkeseredetten kiáltanak az igazságért. Mindezzel (többek közt) az a baj, hogy az említett csapat, aminek az lenne a feladata, hogy utánamenjen és elbánjon azokkal a rosszarcúakkal, akiknek kezén szuperhősök és ártatlan emberek vére szárad, valójában sosem alakul meg.
Eleve a Hal Jordan terveit ellenző karakterek reakcióinak az okai sem teljesen tiszták. Mivelhogy Zöld Lámpás azért mégsem azt javasolta, hogy hidegvérrel gyilkolják halomra az ellenségeiket, csupán indítsanak ellenük hajtóvadászatot, mintegy proaktivitásként, ahelyett, hogy a hátsójukat meresztve kivárnák az Őrtoronyban, hogy történjen valami. Ez azért nem épp egy ördögtől való gondolat, na nem mintha Robinson érdemben kezdene valamit ezzel a szállal. Bár a hősök módszerei tényleg keményebbek és néhol kegyetlenebbek a megszokottnál, érdemi előrelépés nem történik az ügyben, amit pedig nagy nehezen összeprodukálnak, az kicsit sincs köszönőviszonyban azzal, amit ellenfeleik elkövettek ellenük, vagy mások ellen. Végeredményben hiába minden elhatározás, az összes törekvés, főhőseink továbbra is csak loholnak az események után, ráadásul, mivel a történések nagyon hamar úgy alakulnak, hogy a leszakadt karaktereknek okulniuk kell a drasztikusabb tettekből, ami végül a Ligába való visszatérésükhöz vezet, gyakorlatilag ez egész cselekmény értelmetlen, a figurákat ugyanabba a mederbe terelik, ahonnan elindultak, egyetlen egy kivételtől eltekintve mindegyikük oda jut el, ahol kezdte. Robinson vonalvezetése hemzseg a hiteltelenségektől, a súlytalanságtól és egyéb logikai bakiktól, arról nem is beszélve (és ez talán a képregény legnagyobb hibája, illetve tévedése), hogy úton-útfélen összekeveri, vagy egy kalap alá veszi az igazságszolgáltatás és a bosszú fogalmát.
Első látásra azt gondolhatnánk, hogyha maga a sztori gyenge, akkor legalább a rajzok rendben vannak. Nos, sajnos van egy rossz hírem: Mauro Cascioli (rajzoló, kihúzó és színező is egyben), képei nagyon szépek, sőt, gyönyörűek, és ehhez mérten kellően realisztikusak, a színvilág is dicséretre méltó – egészen addig, amíg az ötödik részben be nem következik a rajzolóváltás. Azaz pontosabban: az ötödik már Scott Clarkkal kiegészülve csinálta, a hatodikat egyedül, a hetedik pedig megint felesben Casciolival. Ez a sima, havonta megjelenő sorozatoknál egyáltalán nem meglepő (igaz, a Kiálts az igazságért is annak készült eredetileg), egy mininél viszont érthetetlen – és eléggé megakasztja az amúgy sem túl fényes tempót. A képregény tehát minden szempontból nézve kudarc, kis túlzással élve már rögtön az alapötlet után elvetélt a koncepció. A fő probléma azonban mégsem igazán ez, hanem a tény, ami elejét vette annak, hogy a mindezek ellenére egy minimum tűrhető színvonalú sztori keveredjen ki ebből a kétes masszából: a fogalomzavar.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #56 – Az Igazság Ligája: Kiálts az igazságért (2019)
Justice League: Cry for Justice #1-7 (2009-2010)
És tegyük hozzá, hogy a legunalmasabb is. Az évek során rengeteg író, rengeteg különböző módon illesztette bele saját történeteibe a témakört, a baj, hogy javarészük vagy nem futott ki sehova, vagy a saját farkába harapó kígyó effektusát utánozva örök körforgásként lebegett a hős és ellenfele fölött. Való igaz, az ilyesmi nehéz úgy megírni, hogy rövidtávon ne váljon fárasztó vergődéssé, és még értelme is legyen – többeknek tört bele a bicskája, mint ahányuknak sikerült. A múlt évtized legvégén James Robinson (a szinte már zseniális Starman írója) próbálkozott érdemben hozzátenni valamit az ezerszer elkoptatott formulához: a Kiálts az igazságért azonban inkább a kútba esett ambíciók sorában végezte, mintsem az örökérvényű klasszikusok halhatatlan panteonjában. Érthetetlen módon viszont jó pár díjat bezsebelt ezért a sztoriért (talán gyenge év volt, kitudja…), ahogy a mű képi világa is elismerő kritikai fogadtatásban részesült, miközben egyik esetben sem annyira egyértelmű a végeredmény minősége – még utóbbival is akadnak gondok, de erről majd később. A probléma nem is a szándékkal van, inkább a megvalósítással. Sötét fellegek árnyékolják be a DC univerzumot: a Final Crisis után, de még a Blackest Night eseményei előtt járunk, Batman és Martian Manhunter halott (legalábbis „átmenetileg” ugye), az Igazság Ligája egyre kevésbé bízik egymásban, ezért a csapat néhány tagja úgy dönt, itt az ideje, hogy felvegyék a kesztyűt – lecsapnak, ahelyett, hogy csak reagálnak az eseményekre.
Legalábbis az alapkoncepció ilyen volt, és valószínűleg papíron is így nézett ki a dolog, de már a legelső számnál érezhető, hogy itt valami nem okés, és elég nagy az esély arra, hogy a továbbiakban nem is lesz. Kezdve attól, hogy a széthúzást kiváltó verbális konfliktus csupán néhány oldalt vesz igénybe, ami során Zöld Lámpás (kvázi a Ligából leszakadt frakció vezetője) felvázolja tervét a többi csapattagnak, akik aztán persze egyből nemet mondanak, különböző homályos indokokból kifolyólag (erre majd még visszatérünk), aztán átvált az egész egy óvodás szintű „nem-de, nem-de” szájkaratéba, ami végül azt eredményezi, hogy Zöld Lámpás fogja magát, és sértődötten lelép Zöld Íjásszal, aki, mint régi és egyben legjobb barátja mellé áll a vitában (ez egyébként kifejezetten jól van megoldva, ahogy az Oliverrel kapcsolatos egy oldalas lezárás is a képregény egyik legjobb pillanata, bár addigra már úgyis mindegy). Aztán (folytatva a hatásvadász vonalat) külön-külön, vagy párosával bemutatják a többi főszereplőt, ahogy a velük történt sorscsapások, tragédiák és fájdalmas veszteségek következtében elkeseredetten kiáltanak az igazságért. Mindezzel (többek közt) az a baj, hogy az említett csapat, aminek az lenne a feladata, hogy utánamenjen és elbánjon azokkal a rosszarcúakkal, akiknek kezén szuperhősök és ártatlan emberek vére szárad, valójában sosem alakul meg.
Eleve a Hal Jordan terveit ellenző karakterek reakcióinak az okai sem teljesen tiszták. Mivelhogy Zöld Lámpás azért mégsem azt javasolta, hogy hidegvérrel gyilkolják halomra az ellenségeiket, csupán indítsanak ellenük hajtóvadászatot, mintegy proaktivitásként, ahelyett, hogy a hátsójukat meresztve kivárnák az Őrtoronyban, hogy történjen valami. Ez azért nem épp egy ördögtől való gondolat, na nem mintha Robinson érdemben kezdene valamit ezzel a szállal. Bár a hősök módszerei tényleg keményebbek és néhol kegyetlenebbek a megszokottnál, érdemi előrelépés nem történik az ügyben, amit pedig nagy nehezen összeprodukálnak, az kicsit sincs köszönőviszonyban azzal, amit ellenfeleik elkövettek ellenük, vagy mások ellen. Végeredményben hiába minden elhatározás, az összes törekvés, főhőseink továbbra is csak loholnak az események után, ráadásul, mivel a történések nagyon hamar úgy alakulnak, hogy a leszakadt karaktereknek okulniuk kell a drasztikusabb tettekből, ami végül a Ligába való visszatérésükhöz vezet, gyakorlatilag ez egész cselekmény értelmetlen, a figurákat ugyanabba a mederbe terelik, ahonnan elindultak, egyetlen egy kivételtől eltekintve mindegyikük oda jut el, ahol kezdte. Robinson vonalvezetése hemzseg a hiteltelenségektől, a súlytalanságtól és egyéb logikai bakiktól, arról nem is beszélve (és ez talán a képregény legnagyobb hibája, illetve tévedése), hogy úton-útfélen összekeveri, vagy egy kalap alá veszi az igazságszolgáltatás és a bosszú fogalmát.
Első látásra azt gondolhatnánk, hogyha maga a sztori gyenge, akkor legalább a rajzok rendben vannak. Nos, sajnos van egy rossz hírem: Mauro Cascioli (rajzoló, kihúzó és színező is egyben), képei nagyon szépek, sőt, gyönyörűek, és ehhez mérten kellően realisztikusak, a színvilág is dicséretre méltó – egészen addig, amíg az ötödik részben be nem következik a rajzolóváltás. Azaz pontosabban: az ötödik már Scott Clarkkal kiegészülve csinálta, a hatodikat egyedül, a hetedik pedig megint felesben Casciolival. Ez a sima, havonta megjelenő sorozatoknál egyáltalán nem meglepő (igaz, a Kiálts az igazságért is annak készült eredetileg), egy mininél viszont érthetetlen – és eléggé megakasztja az amúgy sem túl fényes tempót. A képregény tehát minden szempontból nézve kudarc, kis túlzással élve már rögtön az alapötlet után elvetélt a koncepció. A fő probléma azonban mégsem igazán ez, hanem a tény, ami elejét vette annak, hogy a mindezek ellenére egy minimum tűrhető színvonalú sztori keveredjen ki ebből a kétes masszából: a fogalomzavar.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #56 – Az Igazság Ligája: Kiálts az igazságért (2019)
Justice League: Cry for Justice #1-7 (2009-2010)
