Kritika
Neverland elhagyása (Leaving Neverland)
Kritika
Hullagyalázás lvl végtelen.
Michael Jacksont, a popzene halhatatlan királyát senkinek sem kell bemutatni. Alighanem még egy civilizációtól távol tengődő barlanglakó, vagy a legeslegutolsó, isten háta mögötti faluban éldegélő újszülött is tudja ki ő, hallotta valamelyik muzsikáját, bárhol és bármikor fel tudná idézni egyik ikonikus táncmozdulatát, vagy álmából felverve is kapásból el tudna sorolni tőle legalább öt fülbemászó és meghatározó slágert – az tehát, hogy fontos hatással bíró, múlhatatlan előadóművész, csupán enyhe kifejezés. A zeneiparra és úgy en bloc a popkultúrára tett mély jelentőségét nem is kell sokáig magyarázni: dalait milliók (mit milliók, milliárdok!) hallgatták és hallgatják mind a mai napig, zenei életműve páratlan, a karrierje során összegyűjtött elismeréseket és a rengeteg díjat számon tartani is alig lehet, a színpadon és nagy sikerű videoklipjeiben előadott látványos és egyedi tánckoreográfiái szintén rengeteg emberre komoly hatást gyakoroltak, és így tovább – a szakmában elért érdemeit tényleg napestig lehetne sorolni. És ahogy az egy ilyen nagy volumenű szupersztárhoz illik, Jacksont a botrányok sem kerülték el: hosszú pályafutását legalább annyira meghatározták az állítólagos plasztikai műtéteivel kapcsolatos pletykák és az óriási port kavart pedofil-ügyek, mint a sikert-sikerre halmozó nagyszerű slágerek – előbbiek nem meglepő módon ugyanúgy elkísérték későbbi életében és még halála után is, mint utóbbiak.  



Merthogy a sorozatos zűrjei mellett tényleg egy zenei ikon volt, ezt még azok is elismerik, akik amúgy nem igazán rajonganak érte, vagy egyáltalán nem is szeretik. Akkora Jackson-fanatikusnak azért én sem mondanám magam. Természetesen megvolt lemezen a Thriller és a Bad, rongyosra is hallgattam mindkettőt, ahogy ma is bármikor rögtön hangulatba jövök, ha meghallom róluk valamelyik számot, de a rajongásom nem terjedt ki pl. az újságcikkek kivágására, majd füzetbe ragasztására, a falra feltűzött plakátokra, a mindenféle koncertfelvételek beszerzésére és a különböző relikviák gyűjtésére – csupán szerettem őt és elismertem azért, amit elért. Ennél fogva hihetetlenül meglepett, sőt, szinte sokkolt a halála, (annak ellenére, hogy akkorra már köztudott volt, hogy nagyon nincs jó állapotban), és még most, ennyi idő elteltével is pontosan fel tudom idézni azt a napot. Középiskolás voltam, a nyári szünet közepén épp az akkori barátnőmnél töltöttem az éjszakát, amikor másnap délelőtt, körülbelül 10 órakor felkelve rögtön bekapcsoltam a magyar MTV-t (akkoriban még igazi zenéket adtak rajta és hellyel-közzel tudtak normális műsorokat készíteni), ahol éppen az „Earth Song” videoklipjét adták, de a képernyő alsó részén egy üzenőcsík pörgött, az akkor napvilágra került részletekkel együtt: a Pop Királya életét vesztette. Majdnem kipattantak a szemeim, ledermedtem, és csak bámultam üveges tekintettel a televíziót. Egyszerűen nem akartam elhinni. Mert az örökkévalóság (mint oly’ sok más zseniális művész esetében) egyszerűen hozzátartozott a legendájához: sokunk egyenesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyszer meghal majd, tejesen magától értetődőnek tűnt, hogy Jackson nem csak a zenéjében, de fizikai formájában is halhatatlan.  



Csak hát az élet, ahogy mindig, úgy most is közbeszólt. A hír az egész világot megdöbbentette, és ahogy a fontos eseményeknél általában, úgy ennél a tragédiánál is a legtöbben pontosan emlékeznek arra, hogy hol voltak, mit csináltak, mit gondoltak és mit éreztek akkor, amikor mindez megtörtént. Nehéz is lenne elfelejteni: napokig, hetekig és hónapokig csak ez folyt mindenhonnan. Időközben bemutatták a mozik a This Is It című dokumentumfilmet, annak az ötven alkalmas koncertsorozatnak az előkészületeiről szóló alkotást, ami elvileg Jackson nagy visszatérő turnéja lett volna, de aztán alig három héttel az első fellépés előtt meghalt, majd személyi orvosáról bizonyosodott be, hogy felelős a haláláért, és mialatt sorban jöttek a válogatáslemezek, a tribute videók és egyéb tiszteletadások, még az is kiderült, hogy Jordan Chandler annak idején apja kérésére hazudott arról, hogy Jackson szexuálisan zaklatta, mivel így próbáltak meg súlyos pénzeket legombolni az akkor még karrierje csúcsán álló sztárról. Szóval, amikor mindezen ügyekre pontot tettek, mindenki azt gondolta, hogy itt a sztori vége, Jackson most már békében nyugodhat, és öröksége maximum csak a sokadik dal-feldolgozás, posztumusz-album, emlékkoncert, életrajzi könyv, vagy ehhez hasonló bizniszekkel kapcsolatban kerül majd elő.  



Csakhogy 2019-ben már ott tartunk, hogy ha valaki állít valami mocskos dolgot egy másik emberről (aki persze rendszerint valamilyen híresség, mert miért ne), akkor az illető rögtön megy a húsdarálóba az egész munkásságával együtt, még mielőtt bebizonyíthatná ártatlanságát (már amennyiben ez lehetséges), az pedig, hogy megtette-e, vagy sem, ebből a szempontból lényegtelen, a média azonnal ráhúzza a vizes lepedőt, mintha bűnössége megingathatatlan tény lenne. A sajtó nem is rest minden ilyen esetnek a lehető legnagyobb feneket keríteni, és bár úgy tűnik, hogy ez a mánia szép lassacskán kezd alábbhagyni, azért vannak még olyan régi ügyek és rejtélyek, amiket elő lehet húzni a kalapból. Szóval, mindezzel arra szeretnék kilyukadni, hogy a mai hiperérzékeny, metoo-világban cseppet sem meglepő, hogy ez a hírhedt Jacko-sztori is előkerült. És ez kvázi meg is magyarázza a Neverland elhagyása című négy órás (!), HBO-n levetített dokumentumfilm létjogosultságát, még mielőtt feltennénk az ilyenkor szokásos „miért pont így”, „miért pont most” kérdéseket. Ha valaki még nem tudná, a tárgyalt műben két, ma már persze felnőtt férfiember, Wade Robson (aki a ’90-es évek végén többek közt az NSYNC és Britney Spears koreográfusa volt) és James Safechuck mesél, igencsak részletekbe menően arról, hogy annak idején, amikor még mindketten kisgyerekek voltak, hogyan kerültek kapcsolatba Jacksonnal, aki aztán többször is meghívta őket és családjukat Los Angelesbe, majd Neverland-i birtokára, aztán arról, hogyan és miképp folytatott szexuális viszonyt (saját elmondásuk szerint) a két lurkóval éveken keresztül.  



Lett is jó nagy felháborodás a médiában és a világhálón, mindkét részről: Jackson albumjainak eladásai és dalainak letöltései drasztikus mértékben csökkentek, a kanadai rádióadók tiltólistára is tették, emellett még jónéhányan kampányolnak azért, hogy minél több helyen ne játsszák a zenéit. Persze a másik oldal sem hagyja annyiban a dolgot: Londonban egy fizetett kampány keretein belül buszok oldalára kiragasztott plakátokkal hirdetik ártatlanságát, Twitteren hashtag-hadjáratot indítottak, és sok más híresség is felszólalt Jackson védelmében. Egy tökéletes (vagy inkább a mostaninál ideálisabb) világban talán együtt tudnának élni ezzel az üggyel az emberek úgy, hogy nem készítenek Jacko-vudubábukat és nem égetnek nyilvánosan lemezeket, hovatovább, esetleg nem hinnének el mindent, amit a televízióban látnak és amit az interneten olvasnak. De ez, amiben jelenleg élünk, messze nem tökéletes világ, sőt, úgy tűnik napról-napra álszentebb és egyoldalúbb. És mint olyan, simán megtörténhet, mi több, magától értetődhet, hogy a Neverland elhagyása ebben a miliőben eléri a kitűzött célt, és nemhogy felkavarja az állóvizet, de egy pusztító hurrikán erejével csap le, köszönhetően annak, hogy a legtöbben kételkedés nélkül benyelik az egészet, és sápadt arccal hüledezve döbbennek meg az előadott sztorikon, többek közt azon, amiről amúgy Wade Robson egyszer már beszélt 2013-ban egy műsorban, csak akkor még fele ekkorát nem szólt az egész, mint amilyet most.  



Meg kell hagyni, a film dramaturgiája hibátlan: finom felvezetéssel kezd, halványan puhatolódzik, lassú vágásokkal, nyugodt hangszínnel operál, miközben fokozatosan megismerjük a főszereplőket, kezdeti szárnypróbálgatásaikkal és családtagjaikkal együtt, majd elmesélik mikor, hogyan és miként találkoztak először Michael Jacksonnal, regélnek az iránta érzett mértéktelen rajongásról és szeretetről, stb.. Aztán valahol a negyvenedik perc környékén hirtelen rázúdít mindent a nézőre, és jön a feketeleves: a két főhős a kamerába nézve bevallja, hogy gyerekkorukban szexuális viszonyt folytattak Jacksonnal, majd alapos beszámoló a lehető legmélyebb részletekkel, bemutatják családjukat, elmesélik életüket, egészen a kezdetektől, a reflektorfénybe kerülésen, a boldog időkön, a nehézségeken, a nyomáson és a fájdalmakon át, a Michael körüli balhékig, a saját depressziójukig és az átélt traumák feldolgozásáig bezárólag. Közben szó esik a szülőkről, a különböző érdekekről, a felelősségről (ez egyébként igencsak érdekes szelete a történetnek), a szétszakadt családokról, Jackson magasztalásáról, az önhibáztatásról, szóval nagyjából mindenről, ami a témába vág, ilyen-olyan mértékű hangsúllyal. A Neverland elhagyása minden elemében profin van felépítve, afféle tökéletes pszichológiai hadviseléssel működő produktum, amely minden képkockájával, rezdülésével, gesztusával és mondatával a néző érzelmeire akar utalni – nem meglepő módon nagyrészt sikerül is neki, mivel a legtöbben még csak bele sem gondoltak abba, hogy ez legalább annyira (ha nem jobban) lehet egy zseniálisan előadott színdarab, mint a valós események szavakba öntése.  



Nem mintha amúgy számítana valamit ez az egész: a Neverland elhagyása ugyanis nem csupán egy dokumentumfilmes mérföldkő (erre a témára azért majd még visszatérünk), hanem egy újabb fényes bizonyítéka annak, hogy a mai világban olyan, mint egyetemes igazság, egyszerűen nem létezik. Talán nem is létezett soha: mindenkinek saját igazsága van, és aki ebben az ügyben eltudná mondani a saját igazságát, már 10 éve halott. Tehát mondhatnám én, hogy köztudott, hogy Michael Jacksonnak nem volt gyerekkora, és ezért egész életében azokat az elrabolt, elvesztegetett, vagy tönkretett időket akarta újra megtalálni, így nyilván jelenthetett számára valamiféle furcsa örömöt, vagy kielégülést, hogy gyerekekkel barátkozott, kisfiúkkal aludt együtt, vidámparkot, jobban mondva kvázi egy álomvilágot épített magának, ami persze bőven adhat okot gyanúra, viszont ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy igazak rá a vádak – abban meg talán még a legnagyobb fanok is egyetértenek, hogy Jackson nem egészen volt normális. Jöhetnék azzal, hogy szakértők tömege vizsgálta ezeket az állítólagos eseteket, és a filmben látható srácok kétszer védték meg eskü alatt Jacksont, ami persze rögtön felveti azt a gyanút, hogy talán valamiféle anyagi vonzat, vagy az újbóli reflektorfénybe kerülés miatt hozakodnak elő ezzel, mert már nem fut annyira a szekér, mint annak idején.  



Említhetném a két főszereplő zűrös családi életét, ami szintén lényeges pontja a filmnek, ugyanakkor a különböző személyek felelősségének kérdése – ahogy korábban is említettem – valahogy elsikkad a Jacko-pedofil témakör mellett: holott Robson anyja felkapta fiát és annak nővérét, hogy Ausztráliából Amerikába költözzenek, hogy közelebb legyenek Michaelhez, így Wadenek nagyobb esélyt biztosítva azzal, hogy befusson a szórakoztatóiparban – hozzá kell tenni, kamasz fiát és a bipoláris depresszióval küzdő férjét (aki amúgy később öngyilkos lett) meg hátra hagyta. Így hát a szülők is bőven megérik a pénzüket: előbbi simán megengedte, hogy 7 éves fia együtt aludjon egy 34 éves felnőtt férfival, majd gond nélkül otthagyta vele a birtokán 5 napig (ami, ha netán igazak a vádak, nem kicsit gáz, bár alapjában véve is totál nonszensz), és így tovább – arról nem is beszélve, hogy Robson anyja gyakorlatilag majdhogynem ugyanazt tette Wade-del, amit Jacksonnal a saját szülei, azaz tulajdonképpen elvette tőle a gyerekkorát. Safechuck anyja meg ügyes leleményességgel jutott hozzá némi pénzhez és egy komplett házhoz is Michael révén, persze utólag már mindkettejük a popsztárt és annak cégeit vádolja a dolgok elősegítése és megtörténése miatt. Előhozakodhatnék még a többi, kisebb-nagyobb logikátlansággal, a film néha már gusztustalanul hatásvadász trükkjeivel, a manipulatív stílusával, szóval tényleg, napestig tudnám magyarázni a problémákat, ezer helyen beletudnék kötni, de igazság szerint totálisan felesleges lenne, nem ez a Neverland elhagyása lényege, teljesen más üzenete van, mint azt sokan gondolják.  



A film valójában egy új korszak hírnöke, és ebből a szempontból valóban mérföldkő: megmutatja és bebizonyítja, hogy a mai világban már nem az számít, hogy az emberek igazat mondanak-e, vagy nem, sőt, voltaképp pont ennek van a legkisebb jelentősége. A lényeg a botránykeltés, a balhé, a nagyotmondás, a meghökkentés, azaz a nagybetűs Cirkusz, amire persze mindig vannak és lesznek olyanok, akik ész nélkül ülnek fel. És ez, hogy bizonyos emberek bizonyos nyilatkozatai alapján karrierek mennek tönkre, egy-egy félresikerült, vagy természetes szövegkörnyezetből kiragadott félmondatok miatt művészeket lehetetlenítenek el a szórakoztatóiparban, vagy valakit egy vicceskedő bejegyzés matt hurcolnak meg, amit tizenvalahány éve írt ki a Twitterre, szóval ez az egész kicseszett boszorkányüldözés valahol kurvára rémisztő. Az sem kevésbé, hogy a Neverland elhagyása újabb tanúbizonyság arról, hogy manapság egy ilyen szintű produktum is simán átmehet a rostán, amiben egy tíz esztendővel ezelőtt elhunyt sztárról mondanak egy csomó mindent, amivel gyakorlatilag az örökségét is durván rombolják (mert ezt nehezen tudnám másképp értelmezni, mint kőkemény életmű-gyalázást), ő meg még meg sem tudja védeni magát. Bár, ahogy fentebb utaltam rá, az sem számítana túlzottan, ha még élne, és elmondhatná a saját verzióját – nem igazán érdekelné a többséget.  



Tehát nincs más hátra, megtekintés után mindenki levonhatja a megfelelő következtetéseket (egyébként, ha már itt tartunk, nem igazán ajánlom senkinek sem ezt a filmet, mindegy, hogy Jacko-rajongó-e, vagy sem), aztán a látottak alapján kialakíthatja saját elméleteit, hogy mi történhetett valójában – ennél többet nemigen tehet, hiszen úgysem fogjuk már megtudni, mi volt az igazság. Én a magam részéről ezután is ugyanolyan örömmel teszem be a lemezjátszóba a Thriller-t, vagy a Bad-et, és többezredszerre is ugyanazokkal az érzésekkel és élményekkel hallgatom majd róluk végig a dalokat, és közben nem azon fogom idegesíteni magamat, hogy aki felénekelte ezeket a halhatatlan slágereket, lehet, hogy pedofil volt, és kisfiúkkal szexelt. Talán valahogy így kellene kezelnie mindenkinek ezt a helyzetet: különválasztani az embert és a zenét. Csak hát ez a világ messze nem tökéletes, és még az ideálistól is fényévekre van…
DVD / Blu-ray filmek olcsón
950 Ft
-32%
950 Ft (-32%)
650 Ft
-11%
950 Ft (-11%)
850 Ft
950 Ft
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
A törvény nevében: Harmadik évad (True Detective: Season Three)
Fény vs. sötétség: Harmadik menet.
Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)
Egy korszak vége.
Neverland elhagyása (Leaving Neverland)
Hullagyalázás lvl végtelen.
Kedvencek temetője (Pet Sematary)
Néha jobb, ha a megfilmesíthetetlen regény megfilmesítetlen marad.
Shazam!
Az igazi Marvel Kapitány!