Amikor a DC 2011-ben (akkor még) tőle szokatlan módon úgy döntött, hogy nem csak rebootolja, addigra már többedszerre a szuperhősök univerzumát, hanem
ráadásul még a hosszú múltra visszatekintő, némely esetekben igencsak
jelentőségteljes képregénysorozataik számozását is újraindítja, hatalmat terhet
rótt ezzel valamennyi íróra, akik azt a feladatot kapták, hogy lehetőleg olyan
sztorikat hozzanak tető alá, melyek méltóak eredeti nevükhöz, hovatovább az új
és a régi olvasókat is egyaránt megtudják ragadni. Márpedig a Detective
Comicsnak pontosan ilyennek kellett lennie: szó szerint legendás és
korszakalkotó címről van szó ugyanis, amit nem lehet csak úgy félvállról venni,
miközben persze a klasszikus sztori mellé történő felemelkedés is kvázi
lehetetlen. Ennek megfelelően a New 52-es Detective Comics írója és
rajzolója, Tony S. Daniel meg is tett mindent, hogy saját koncepciója minél
érdemesebb legyen a nagyszerűbbnél-nagyszerűbb elődökhöz. Tehát Gotham City
sötétebb, mint valaha, a várost egy bőrálarcokat viselő banda tartja
rettegésben, akik emberi testrészekkel és belső szervekkel üzletelnek, bekerül
a képbe néhány új karakter, – Bábúkészítő és Kígyóbőr például – előbbi kapásból
az első szám végén lenyúzza Joker arcát (így kvázi ez a Scott Snyder-féle Halál a családra előzménye), akit persze több mint valószínű hogy Daniel nagyobbrészt a hatásfokozás
kedvéért dobott be a közösbe.
Szóval úgy nagyjából minden alkotóelem megvan A halál arcaiban, ami jellemző a Batman-mítoszra, és ami egy jó Bőregér-történethez kel, azonban valahogy mégsem tud eléggé hatásos lenni, sem pedig maradandó. Akad ugyan érdekes ötlet benne dögivel, Daniel nem is tapogatózik rossz helyeken, amikor próbálgatja lerakni az erős alapot a sorozathoz, és jól használni a koncepciójának megújító jellegét, azonban hiába a horrorisztikus hangulat, hiába a rengeteg vér, a sok levágott végtag, a lenyúzott bőr, a félelmetes (vagy inkább csak annak látszani akaró) figura, az egészből pont az hiányzik, ami például Scott Snyder Batmanjében maradéktalanul megvolt. A dinamika, a feszes narráció (Daniel persze kísérletet tesz az ütős Batman-monológok beintegrálásával, de hamar súlytalanná válik a végeredmény), a piszkos, mocskos dizájn, azaz maga a stílus. Olyan ez, mint a futóverseny: ha az ember gyors iramban nekilendül, akkor nagyon hamar elfárad, aztán utána már csak félholtan vonszolja magát a pályán. Daniel már a legelső körben kijátssza a legjobb lapjait (így a Jokeres bevezető a legjobb a hét közül), és utána már alig marad benne kraft. Ennek köszönhetően hamar tét nélkülivé válik a játszma, még annak ellenére is, hogy vérrel, erőszakkal és brutalitással nemigen fukarkodik A halál arcai.
Mert hát voltaképp az egész sorozat (vagy legalábbis az első hét epizód), Scott Snyder horrorisztikus stílusát akarja majmolni. Ez a bevezetésnél is eléggé szembetűnő, de mivel ott még nincs különösebb probléma a színvonallal, könnyebben megbocsátja az ember. Aztán amikor Batman Gotham koszos és sötét sikátoraiból szép lassan eljut a még kevésbé biztonságos és barátságtalan Arkham Elmegyógyintézetbe, majd pedig a Jéghegy Kaszinóba, az a bizonyos megidézés, illetve inkább csak kopírozás kezd egyre kellemetlenebb lenni, és végül nem nagyon marad benne olyan elem, ami miatt több lenne egy átlagnál valamivel jobb modern Batman-képregénynél. Sajnos még a rajzokban sem. Daniel stílusára (már ha egyáltalán van neki olyan) igazából nem lehet annyira panaszkodni, bár nem túl egyedi, mint inkább realisztikus és dinamikus, viszont ezen kívül semmi extra. Összességében félig-meddig illik a hangulathoz, vagyis jobban mondva annyira mégse, inkább kissé gótikusabb, keszekuszább, sötétebb stílus lett volna indokolt, nem ennyire letisztult, anatómiailag szinte kifogásolhatatlan megjelenítés.
A halál arcai tehát mindent összevetve nem egy rossz képregény, ámde nem is kiemelkedő. Egy gyengébb felhozatalban talán, de mivel a New 52-es Batman, illetve a Batman-vonatkozású sorozatok egész szép és magas színvonalat képviselnek (az eddigi Legendás Batman kötetekről nem is beszélve), ez így csak egy egyszeri, unalmas délutános olvasmány – ami alapötletét és koncepcióját tekintve sokkal többet érdemelt volna.
DC Comics – A Legendás Batman #4: A halál arcai (2019)
Detective Comics #1-7 (2011-2012)
Szóval úgy nagyjából minden alkotóelem megvan A halál arcaiban, ami jellemző a Batman-mítoszra, és ami egy jó Bőregér-történethez kel, azonban valahogy mégsem tud eléggé hatásos lenni, sem pedig maradandó. Akad ugyan érdekes ötlet benne dögivel, Daniel nem is tapogatózik rossz helyeken, amikor próbálgatja lerakni az erős alapot a sorozathoz, és jól használni a koncepciójának megújító jellegét, azonban hiába a horrorisztikus hangulat, hiába a rengeteg vér, a sok levágott végtag, a lenyúzott bőr, a félelmetes (vagy inkább csak annak látszani akaró) figura, az egészből pont az hiányzik, ami például Scott Snyder Batmanjében maradéktalanul megvolt. A dinamika, a feszes narráció (Daniel persze kísérletet tesz az ütős Batman-monológok beintegrálásával, de hamar súlytalanná válik a végeredmény), a piszkos, mocskos dizájn, azaz maga a stílus. Olyan ez, mint a futóverseny: ha az ember gyors iramban nekilendül, akkor nagyon hamar elfárad, aztán utána már csak félholtan vonszolja magát a pályán. Daniel már a legelső körben kijátssza a legjobb lapjait (így a Jokeres bevezető a legjobb a hét közül), és utána már alig marad benne kraft. Ennek köszönhetően hamar tét nélkülivé válik a játszma, még annak ellenére is, hogy vérrel, erőszakkal és brutalitással nemigen fukarkodik A halál arcai.
Mert hát voltaképp az egész sorozat (vagy legalábbis az első hét epizód), Scott Snyder horrorisztikus stílusát akarja majmolni. Ez a bevezetésnél is eléggé szembetűnő, de mivel ott még nincs különösebb probléma a színvonallal, könnyebben megbocsátja az ember. Aztán amikor Batman Gotham koszos és sötét sikátoraiból szép lassan eljut a még kevésbé biztonságos és barátságtalan Arkham Elmegyógyintézetbe, majd pedig a Jéghegy Kaszinóba, az a bizonyos megidézés, illetve inkább csak kopírozás kezd egyre kellemetlenebb lenni, és végül nem nagyon marad benne olyan elem, ami miatt több lenne egy átlagnál valamivel jobb modern Batman-képregénynél. Sajnos még a rajzokban sem. Daniel stílusára (már ha egyáltalán van neki olyan) igazából nem lehet annyira panaszkodni, bár nem túl egyedi, mint inkább realisztikus és dinamikus, viszont ezen kívül semmi extra. Összességében félig-meddig illik a hangulathoz, vagyis jobban mondva annyira mégse, inkább kissé gótikusabb, keszekuszább, sötétebb stílus lett volna indokolt, nem ennyire letisztult, anatómiailag szinte kifogásolhatatlan megjelenítés.
A halál arcai tehát mindent összevetve nem egy rossz képregény, ámde nem is kiemelkedő. Egy gyengébb felhozatalban talán, de mivel a New 52-es Batman, illetve a Batman-vonatkozású sorozatok egész szép és magas színvonalat képviselnek (az eddigi Legendás Batman kötetekről nem is beszélve), ez így csak egy egyszeri, unalmas délutános olvasmány – ami alapötletét és koncepcióját tekintve sokkal többet érdemelt volna.
DC Comics – A Legendás Batman #4: A halál arcai (2019)
Detective Comics #1-7 (2011-2012)
