Kritika
Shazam!
Kritika
Az igazi Marvel Kapitány!
A Warner DC-univerzumának legújabb (immáron szám szerint hetedik) darabja, a Shazam! teljesen átlagosan, ugyanakkor a felszín alatt kifejezetten beszédesen indít: ahelyett, hogy a szokásos, az utóbbi néhány DC-filmben bevetett számítógépes aminációval kezdene (amely felsorakoztatja mindazokat a szuperhősöket, akik már a filmes univerzum részét képzik, és azokat is, akik minden bizonnyal majd csak később fogják), rögtön belecsap a közepébe, és a jól ismert logók után egyből elkezdhetünk meggyőződni arról, hogy a stúdiónak sikerül-e egy újabb korrekt, ne adj isten szórakoztató képregénymozit letenni az asztalra, és (csak halkan, nagyon-nagyon óvatosan jegyzem meg) ami talán még a jobb Marvel-alkotásokkal is felveszi a versenyt, vagy esetleg újabb baklövést követnek el a félreértelmezett koncepcióval – a Warnert ismerve mindkettő benne volt a pakliban. Viszont az utóbbi időben azért tapasztalható némi pozitív javulás a DC filmuniverzum háza táján, egyrészt most már nem csak attól hangos az internet, hogy melyik filmjük premierjét tolták el már ötvenedjére, milyen rendezőket és írókat tettek újabban lapátra, milyen színészek hagytak ott egy-egy szerepet még a forgatás megkezdése előtt, hasonló nem sok jót ígérő nyalánkságokkal egyetemben, másrészt a sorozatos bukták után már az a kijelentésük sem volt annyira ördögtől való, hogy a csapatos produkciók helyett egyelőre inkább a szóló-kalandokra szeretnének fókuszálni, és ezek egyáltalán nem, vagy csak néhány kószán elejtett félmondat erejéig fognak kapcsolódni egymáshoz – hogy utóbbi jó-e, vagy rossz, azt mindenki döntse el maga.  



Eszemben sincs ezredjére is hosszú bekezdéseken keresztül Zack Snyderen köszörülni a nyelvemet, de tény, hogy van egy olyan, egyébként, ahogy észrevettem, évről-évre szűkülő réteg, akik még mindig egy korszakos zsenit, egy látnoki erejű tehetséggel megáldott szuperembert látnak benne, az általa rendezett DC-filmek keltette negatív hullámot annak tudják be, hogy a fikázók egyszerűen még nem nőttek fel az ő magasrendű művészetéhez, nem értik azokat a fennkölt gondolatokat, amiket közvetíteni akar a nézők felé, meg amúgyis elvakult, hőzöngő Marvel-fan az összes, vagy csak simán barom. És ez a saját véleményét folyton-folyást hangoztatni akaró gőgös tömeg habzó szájjal követeli Az Igazság Ligája három órás Snyder-féle változatát, mer’ az tutkóra jobb, mint a mozis verzió, mivel egyébként is teljesen rendben volt az, amit ez az ember leművelt ezekkel a karakterekkel. Csak hát, ha minden olyan faszán ment volna (és a gyengébbek kedvéért: nem, nem a sötét atmoszféra és a búskomor hangulat volt a baj), ahogy ők gondolják, akkor idén nyáron már az önálló Batman-mozit néznénk, Ben Affleck rendezésével és főszereplésével (meg talán a Green Lantern Corps is rajta lenne a sínen), és több mint valószínű, a második Liga-film is nagyban készülne. Helyette a DC finoman kísérletezget, nem is annyira rosszul: tavaly az Aquamannel már bebizonyították, hogy tudnak ők, ha akarnak, a könnyed és vicceskedő hangvételt pedig tovább folytatják a Shazam!-ban is, jobban mondva ezesetben a mérleg inkább a humor és a gyermeki bájjal beoltott coming-of-age témakör felé dől.  



A Shazam! olyan, mint egy késő ’90-es és egy kora 2000-es évekbeli Rob Schneider-vígjáték: több más, erre a produkcióra is jellemző alkotóelem mellett (a főhőssel hirtelen történik valami természetfeletti, és ebben a megváltozott helyzetben kell megtalálnia a boldogulás módját) azoknak a filmeknek mindig volt valamilyen bugyuta, még a legeslegutolsó hátrányos helyzetű, együgyű nézőnek is totálisan közérthető tanulsága. A Shazam! sem menekül meg ettől a vonástól, az alkotók a jelenkori Hollywood egyik legkedveltebb és legagyonhasználtabb témájához nyúltak: a családhoz. Főhősünk, a tizenéves Billy Batson elkeseredetten keresi még kiskorában elvesztett édesanyját, miközben minduntalan árvaházakból szökik meg, mígnem egy szintén adoptált gyerekekből álló családhoz kerül, majd élete fenekestül felfordul, amikor váratlanul különleges képességek birtokába jut, és egyetlen varázsszóra felnőtt szuperhőssé változik. Billy, miután megkapja ezt a hatalmat, rögtön ahhoz kezd, amihez a legtöbb korabeli srác kezdene, ha szupererőhöz jutna: képességeivel villog, menőzik az interneten és az utcán, mobiltelefonokat tölt fel, ATM-eket robbant szét, a zsákmányolt pénzből különböző műszaki cikkeket és sört vesz, stb., aztán persze jönnek a szokásos konfliktusok és jellemformáló események, amelyek során Billy-ből a megfelelő következtetések levonása és saját hibáiból való tanulása után valóban igazi szuperhős születik.  



A Shazam! legjobb és legemlékezetesebb pillanatai, sok más társával ellentétben nem akkor mutatkoznak meg, amikor szemkápráztató CGI-parádéról, auditív és vizuális ingerekkel teli látványpornóról, és vég nélküli várospusztításról van szó, hanem épp ellenkezőleg, a film igazi erejét és lelkét azok a jelenetek adják, amikor Billy képességeinek kitapasztalása közben életre szóló leckéket tanul meg, felelősséget vállal tetteiért, elindul az érett felnőtté válás rögös útján, új családjába vetett reményén, hitén, törődésén, megbecsülésén és szeretetén keresztül. Hiszen a család minden mást felülír, a család mindennél fontosabb, a család maga a minden: egyszerre képviseli az élet legnemesebb értékeit, és egész Amerikát, egyfajta mini olvasztótégelyként, amelyben mindenki együtt élhet, korra, nemre, hovatartozásra, etnikumra, vagy vallásra való tekintet nélkül. A filmnek nagy szíve van, és ezt szerencsére nem is akarja titkolni: a poénok szerencsére többségében működnek és tényleg viccesek (előfordul itt-ott néhány gyengébb kilengés, de még mindig ezerszer inkább ez, mint a lassan tradícióvá váló Marveles óvodás-szint), a színészek jól hozzák a rájuk kibaszott szerepeket (Zachary Levy nagyot megy, de Mark Strong is beírhat magának egy csillagos ötöst a főgonosz eljátszásáért, akinek jellemét hihetetlenül jól elkapták), és úgy összességében is rendben van a film, azzal a csipetnyi retro-feelinggel együtt, ami persze szintén elengedhetetlen az ilyen felfogással operáló produkcióknál. A Shazam! előszeretettel szemezget még néhány ’80-as évekbeli klasszikus komédiából – de végeredményben remekül sikerült egyensúlyban tartani a vígjátékos töltetet a komolyabb vonallal.  



A film hibái azonban akkor kezdenek kitüremkedni, amikor a poénok és a családi töltet mögé nézünk, és feltesszük a kérdést, hogy ezeken a komponenseken kívül tartalmaz-e még olyan elemet, ami miatt egyedi és emlékezetes élményként gondolhatunk majd vissza az alkotásra, napokkal, vagy akár hetekkel a moziteremből való távozás után. Nos, ami azt illeti, nem nagyon: ha akciójelenetekről van szó, akkor kifejezetten sótlan és érdektelen a Shazam!, ráadásul a vége felé már rettenetesen fáradni kezd, aztán hirtelen erőre kap, majd újra átmegy szenvedősbe, és így tovább. A tartalmatlan, stílustalan és dinamikátlan csihi-puhikat elnézve már-már Az acélember fináléja juthat az eszünkbe: egyszerűen a rendezők mintha képtelenek lennének mit kezdeni két repülő szuperemberrel. Ezt leszámítva azonban szórakoztató képregénymozi a Shazam!, igaz annál nem több: még mindig az a probléma a DC-filmuniverzummal, hogy nem tudnak igazán maradandót, olyan igazi „hűha” élményt produkálni – pedig karakter, képregény és lehetséges megfilmesíthető sztorivonal akadna dögivel. Mindenesetre ezúttal (és talán utoljára) még megelégedhetnek ezzel a jó irányba tartó útkereséssel a korábban kiábrándult rajongók, viszont most már nem ártana villantani valami igazán nagyszerűt – méghozzá belátható időn belül.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far from Home)
Európai vakáció.
Men in Black - Sötét zsaruk a Föld körül (Men in Black International)
Ezek a zsaruk tényleg sötétek!
Csernobil (Chernobyl)
A szovjet módszer gazdaságosabb.
Aladdin
Egy nem annyira új élmény...
Halloween H20 - Húsz évvel később (Halloween H20: 20 Years Later)
Vérszegény osztálytalálkozó.