Stephen King (alias a XX. század egyik legnagyszerűbb írója) könyveiből mindigis előszeretettel és nagy elánnal csemegézett Hollywood, már egészen a
művész pályafutásának kezdetétől, a ’70-es évektől, azonban a tény, hogy a
különböző, legváltozatosabb és legsokrétűbb gárdákkal készülő adaptációk közül
több volt a csapnivaló, mint a zseniális, egyáltalán nem segített annak a
kérdésnek az eldöntésében, hogy van-e még értelme hozzányúlni ezekhez a
történetekhez. Természetesen az Álomgyárnak ennek ellenére esze ágában sem volt
leállni, viszont az utóbbi időkben lényegesen kevesebb King-adaptáció látott
napvilágot, mint eddig – és azok többsége sem volt túl acélos. Aztán 2017 végén
jött az Az, és nem csak az bizonyosodott be, hogy a közönség még mindig
vevő a kingi horrorra, hanem az is, hogy megfelelő emberekkel és a kellő
alázattal még egy megfilmesíthetetlennek (vagy most már inkább tévesen annak
gondolt) könyvet is lehet jól, sőt, zseniálisan a mozivászonra adaptálni. Ezzel
új lendületet kapott a King-gépezet is, így a producerek a film bemutatója után
egy hónappal gyorsan zöld utat adtak a Kedvencek temetőjének is,
amelynek említett társához hasonlóan szintén volt egy korábbi verziója, és
szintén azt állították róla, hogy ezt a sztorit egyáltalán nem mozgóképre
találták ki. Csak míg előbbi sikeresen rácáfolt a most már sikeresen megdőlt
elméletre, addig utóbbi csupán azt bizonyította be, hogy ezt a tetemet
felesleges volt megbolygatni – azaz jelen esetben stílszerűen jobb lett volna,
ha a halott halott marad.
A Kedvencek temetője 2019-es verziójában nagyjából minden úgy maradt, mint a könyvben, de azért a cselekmény szolgál némi meglepetéssel azok számára, akik olvasták a regényt, vagy esetleg látták a régi filmet. Ismerős helyzetekkel, ismerős karakterekkel és ismerős eseményekkel kezdünk, azaz a leosztás úgymond már otthonosnak mondható, az új lakóhelyükre boldogan megérkező tipikus amerikai minta-családdal, Creedékkel, új otthonuk felderítésével, a kedves öreg szomszéd megismerésével, aztán a birtokukhoz tartozó, titokzatos és hátborzongató állattemetővel, ami „visszahoz dolgokat”, és miután hatalmába kerítette az elkeseredett családapát, egy csapásra véget vet mindenféle idillnek, amelyet ez a família valaha is fűzött saját jövőjéhez. Közben itt-ott felbukkan egy-két elem és történés, ami eredetileg „nem úgy vót”, ezek egy része némiképp indokolt és egyáltalán nem rossz ötlet (sőt, még a film amúgy közepes minőségét is majdnem felhúzza egy kicsit), másik része pedig maximum csak a hájphoz járult hozzá, érdemi szerepe nincs. Például az előzetesekben látható gyerek-szekta csupán egy üres alibi, egy (rosszul használt) hangulatfokozó kellék, ami jó, ha kétszer megjelenik, akkor is csak másodpercekre.
Azt mondjuk le sem tagadhatná ez a film, hogy a 2017-es Az inspirálta (mi több, valószínűleg annak hatalmas sikere nélkül el sem készült volna), ugyanakkor egyáltalán nem ugyanaz a kávéház a kettő (sem az eredeti regények, sem a belőlük leforgatott korábbi adaptációk), mivel amíg a Pennywise-al szembeszálló Lúzerek Klubja és a tagok külön személyisége, jellemábrázolása, csetlés-botlása a felnőtté válás rögös útját jelképezte, és King úgy írta meg az egészet, hogy velős monológokon, párbeszédeken, vagy itt-ott elejtett félmondatokon keresztül is tökéletesen átjöttek ezek a témák, addig a Kedvencek temetője mondanivalója és lényege csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jön át verbális formában. A halál, a gyász, a bűntudat, a mérhetetlen fájdalom és a fokozatos megtébolyodás súlya (egy-két ritka kivételtől eltekintve, lásd pl. az itt is elég parásra sikeredett Zeldát) a főszereplők gondolataitól és a ki nem mondott szavaktól volt annyira hatásos. Ennél fogva ez az adaptáció nagyjából ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint az előző feldolgozás. Tudom, hogy sokan nagyra tartják, de véleményem szerint már a ’89-es film sem volt soha klasszikus: minden törekvése ellenére csak felületesen volt képes betekintést nyújtani a Creed-család tragédiájába – és ebből a szempontból nyugodtan kezet foghatna a 2019-es változattal. Egy ideig még csak-csak próbálkozik, hogy közelebb hozza a nézőhöz az említett témákat, de mikor elfogy a puskapor és egyértelművé válik, hogy sem a fröcsögő vér (Victor Pascow ebben a filmben igencsak brutális, de jelentősége valahogy elvész két jelenet között), sem pedig Creedék tragédiájának érzékeltetése nem elég az üdvösséghez (bár utóbbinál nemigen lehet eldönteni, mi lett volna jobb, ha így hagyják, vagy ha merész módon megmutatnak mindent premier plánban), az alkotók végső mentsvárként bevetik az utolsó reménysugarat, ami még adhat valami izgalmat. A horrort.
Ez viszont aligha segít a filmen, hiszen az eredeti regényben sem a horror és a brutalitás volt az elsődleges, sőt, majdhogynem csak keretként szolgált, csinos kellékként a mögöttes tartalom hatásosabb prezentálásához. Így pont egy ilyen sztori esetében alkalmazni olcsó jump scare-eket és kamu-ijesztgetéseket (amik a jelenkori horrorfilmek egyik, ha nem a legnagyobb gyermekbetegségei), egyenesen a legrosszabb ötlet. A 2019-es Kedvencek temetője ennek köszönhetően mindaz lett, ami a könyv sose volt: ritmustalan, stílustalan, felesleges horror-elemekkel teletűzdelt adaptáció (igazából valószínűleg megint azok járnak majd jól, akik nem olvasták a regényt), ami híján van mindannak a félelemnek, emberiességnek, vágynak, szeretetnek és gyarlóságnak, amely annyira meghatározza az alapanyagot. Egyvalami miatt azonban mégis dicséretet érdemel: az Ellie-t alakító kislány és a Church-öt játszó macska (aki itt egy gyönyörű, valóban egyéniséggel rendelkező Maine Coon) zseniális teljesítményt nyújtanak. Csak sajnos egy tök átlagos filmben. Ennél azért mindkettejük óva többet érdemelt volna. És mi, nézők is.
A Kedvencek temetője 2019-es verziójában nagyjából minden úgy maradt, mint a könyvben, de azért a cselekmény szolgál némi meglepetéssel azok számára, akik olvasták a regényt, vagy esetleg látták a régi filmet. Ismerős helyzetekkel, ismerős karakterekkel és ismerős eseményekkel kezdünk, azaz a leosztás úgymond már otthonosnak mondható, az új lakóhelyükre boldogan megérkező tipikus amerikai minta-családdal, Creedékkel, új otthonuk felderítésével, a kedves öreg szomszéd megismerésével, aztán a birtokukhoz tartozó, titokzatos és hátborzongató állattemetővel, ami „visszahoz dolgokat”, és miután hatalmába kerítette az elkeseredett családapát, egy csapásra véget vet mindenféle idillnek, amelyet ez a família valaha is fűzött saját jövőjéhez. Közben itt-ott felbukkan egy-két elem és történés, ami eredetileg „nem úgy vót”, ezek egy része némiképp indokolt és egyáltalán nem rossz ötlet (sőt, még a film amúgy közepes minőségét is majdnem felhúzza egy kicsit), másik része pedig maximum csak a hájphoz járult hozzá, érdemi szerepe nincs. Például az előzetesekben látható gyerek-szekta csupán egy üres alibi, egy (rosszul használt) hangulatfokozó kellék, ami jó, ha kétszer megjelenik, akkor is csak másodpercekre.
Azt mondjuk le sem tagadhatná ez a film, hogy a 2017-es Az inspirálta (mi több, valószínűleg annak hatalmas sikere nélkül el sem készült volna), ugyanakkor egyáltalán nem ugyanaz a kávéház a kettő (sem az eredeti regények, sem a belőlük leforgatott korábbi adaptációk), mivel amíg a Pennywise-al szembeszálló Lúzerek Klubja és a tagok külön személyisége, jellemábrázolása, csetlés-botlása a felnőtté válás rögös útját jelképezte, és King úgy írta meg az egészet, hogy velős monológokon, párbeszédeken, vagy itt-ott elejtett félmondatokon keresztül is tökéletesen átjöttek ezek a témák, addig a Kedvencek temetője mondanivalója és lényege csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jön át verbális formában. A halál, a gyász, a bűntudat, a mérhetetlen fájdalom és a fokozatos megtébolyodás súlya (egy-két ritka kivételtől eltekintve, lásd pl. az itt is elég parásra sikeredett Zeldát) a főszereplők gondolataitól és a ki nem mondott szavaktól volt annyira hatásos. Ennél fogva ez az adaptáció nagyjából ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint az előző feldolgozás. Tudom, hogy sokan nagyra tartják, de véleményem szerint már a ’89-es film sem volt soha klasszikus: minden törekvése ellenére csak felületesen volt képes betekintést nyújtani a Creed-család tragédiájába – és ebből a szempontból nyugodtan kezet foghatna a 2019-es változattal. Egy ideig még csak-csak próbálkozik, hogy közelebb hozza a nézőhöz az említett témákat, de mikor elfogy a puskapor és egyértelművé válik, hogy sem a fröcsögő vér (Victor Pascow ebben a filmben igencsak brutális, de jelentősége valahogy elvész két jelenet között), sem pedig Creedék tragédiájának érzékeltetése nem elég az üdvösséghez (bár utóbbinál nemigen lehet eldönteni, mi lett volna jobb, ha így hagyják, vagy ha merész módon megmutatnak mindent premier plánban), az alkotók végső mentsvárként bevetik az utolsó reménysugarat, ami még adhat valami izgalmat. A horrort.
Ez viszont aligha segít a filmen, hiszen az eredeti regényben sem a horror és a brutalitás volt az elsődleges, sőt, majdhogynem csak keretként szolgált, csinos kellékként a mögöttes tartalom hatásosabb prezentálásához. Így pont egy ilyen sztori esetében alkalmazni olcsó jump scare-eket és kamu-ijesztgetéseket (amik a jelenkori horrorfilmek egyik, ha nem a legnagyobb gyermekbetegségei), egyenesen a legrosszabb ötlet. A 2019-es Kedvencek temetője ennek köszönhetően mindaz lett, ami a könyv sose volt: ritmustalan, stílustalan, felesleges horror-elemekkel teletűzdelt adaptáció (igazából valószínűleg megint azok járnak majd jól, akik nem olvasták a regényt), ami híján van mindannak a félelemnek, emberiességnek, vágynak, szeretetnek és gyarlóságnak, amely annyira meghatározza az alapanyagot. Egyvalami miatt azonban mégis dicséretet érdemel: az Ellie-t alakító kislány és a Church-öt játszó macska (aki itt egy gyönyörű, valóban egyéniséggel rendelkező Maine Coon) zseniális teljesítményt nyújtanak. Csak sajnos egy tök átlagos filmben. Ennél azért mindkettejük óva többet érdemelt volna. És mi, nézők is.
