Kritika
Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)
Kritika
Egy korszak vége.
Tavaly, amikor hosszú és alapos dédelgetés után végre-valahára kijött a nagy csinnadrattával beharangozott, milliók által várt Végtelen háború, a legtöbben úgy aposztrofálták a terjedelmes mozgóképes monstrumot, mint az akkor már tizedik éve építkező Marvel-filmuniverzum fényesen csillogó koronáját, amely összefogja az addigi tizennyolc szuperhősmozit, azok fontosabb karaktereivel és eseményeivel együtt, majd pedig egy grandiózus, mindent letaroló fináléban ereszti őket össze, ami nemcsak hollywoodi mércével mérve lesz példátlan, de még egy stílusteremtő sikerszériára is pontot tesz. Attól függetlenül, hogy egy percig sem volt titok, hogy bár az egész egy összefüggő esemény lesz, azaz hagyományos értelemben „egy film”, de mégis két felvonásban előadva (sőt, egy ideig még három epizódot is pletykáltak), sokan valami hasonlót reméltek tőle, legalábbis látatlanban. Ehhez képest Végtelen háború zárása mindenkit szépen pofára ejtett (mondjuk a két rész tényének ismeretében azt szintén lehetett sejteni, hogy az első film befejezése sem lesz fáklyásmenet), amelynek köszönhetően nem csak a rajongók és nézők egész tömegét hergelték fel, de még a tervezett sokkal hangosabb, sokkal nagyobb, sokkal hosszabb (és a tervek szerint sokkal jobb) folytatásnak is kellőképpen készítették elő a terepet. Merthogy a Bosszúállók: Végjátéknak bizonyos szempontból amellett, hogy minden tekintetben minimum duplán elődjére kellett licitáljon, még véghez kellett vinnie azt a bravúrt, amit sokan eredetileg pont, hogy a Végtelen háborútól vártak: bombasztikus, grandiózus, bámulatos, gyönyörűséges és katartikus módon kell befejeznie a mostanra tizenegyedik életévét taposó, szám szerint most már huszonkét filmet felsorakoztató első nagy szakaszt (Infinity Saga), méghozzá minden létező igényt maximálisan kielégítve.  



A stúdió nem is aprózta el a dolgokat: a Végjáték premierjéhez vezető hosszú, több hónapos útig őrületes sebességre kapcsolt a hype-vonat, gyakorlatilag szinte másról sem szóltak a geek-siteok, a közösségi és a videómegosztó oldalak, mint a film forgatásán készült lesifotókról, a rendezők, az írók, a színészek és a producerek végig sűrű ködbe burkolódzó interjúiról, a kiszivárgott sajtóanyagokról és előzetesekről, amik egyébként kifejezetten meglepő módon tényleg alig árultak el valamit a történetről, és arról, hogy voltaképp mivel is lesz dolga az embernek konkrétan, ha jegyet vált a filmre. Nem mintha ez a nagy titkolózás bármiben is befolyásolta volna a rajongókat: a Végjáték jelenleg sorban dönti meg a bevételi rekordokat, hiszen nem kellettek ahhoz konkrétumok, hogy a már amúgyis teljesen felizgatott emberfia eldöntse, hogy akarja-e látni a filmet, vagy nem. Márpedig naná, hogy akarja! Thanos csettintése óta mindenki erre kíváncsi, mindenki erre vár, az utóbbi hónapokban-hetekben pedig már oda jutott ez a példátlan marketinghadjárat, hogy tulajdonképpen valamilyen módon mindenki a befolyása alá került, akár érdekelte a film, akár nem (utóbbiak közül is nyilván lesznek páran, akik ennek ellenére is megnézik, vagy esetleg látatlanban rávágják csípőből, hogy szar), és ezzel együtt természetesen megindult az ilyenkor bevett lázas elméletgyártás, ami szintén példátlan volt még az előzményekhez képest is.  



Rengeteg teória árasztotta el a netet, a megalapozott és az amúgy esetenként még egész értelmes fejtegetésektől kezdve (időutazás, kvantumtér, párhuzamos dimenziók, esetleg egy új főgonosz, akit eddig még nem láthattunk), az egészen elszállt, egyes esetékben már mémmé előlépett túltolt hülyeségekig bezárólag (a Hangya összezsugorodva felmászik Thanos seggébe, és visszaalakul), emellett így visszanézve a nagy sumákolás is teljesen jogos volt. A Végjátékot rendező Russo-testvérek még egy hivatalos nyilatkozatban is megkértek minden kedves nézőt, aki már látta, hogy ne árulja el a sztori fordulatait (persze a spoiler-huszárok így is támadás alá vették a közösségi oldalakat, volt, aki még úgy en bloc a filmekhez kicsit sem kapcsolódó híroldalak bejegyzései alatt osztogatta a meglepetéseket), szóval ez az egész egyáltalán nem ok nélkül történt, ugyanis még egy árva fotó a filmből is spoileres lehet. Ennél fogva annyira kritikát sem érdemes írni róla, sőt, kifejezetten nehéz spoilermentesen boncolgatni az alkotást, így én sem fogom ezt tenni, de anélkül, hogy lelőném a kisebb-nagyobb csavarokat, azért igyekszem képet adni arról, milyen is lett a Végjáték. Azt nyilván mindenki tudja (legalábbis, akik ezt a cikket olvassák, azok biztos), hogy Thanos sikeresen abszolválta az általa csak hőstettként magyarázott, de a világegyetem számára már inkább katasztrofális tervét: elpusztította az univerzum élőlényeinek a felét, és ezzel elhozta a hőn áhított egyensúlyt. A kozmosz ötven százaléka tehát odavan, mialatt az őrült titán beteljesítette sorsát, a cselekedetét elszenvedett túlélők a maguk módján dolgozzák fel a tragédiát: van, aki igyekszik továbblépni, mások önmagukat marcangolják. Akárhogy is, úgy tűnik, az élet megy tovább, és ezzel a tudattal muszáj együtt élniük a megmaradtaknak.  



Csakhogy a Bosszúállók nem akarnak belenyugodni a kudarcba, és barátaik, társaik, szeretteik elvesztésébe: újra összefognak (ezúttal tényleg), és egy csapatként működve elhatározzák, hogy megpróbálják kihozni a legjobbat a vesztett helyzetből – talán utoljára. Mivel az alkotók a filmmel kapcsolatban nem nagyon kötöttek az orrunkra semmit, így rengeteg kérdés sorakozott a nettó 182 perces gigantikus szuperhősmozi előtt: mi lesz Thanosszal, mi lesz a szerepe a kulcsfiguraként meghirdetett Marvel Kapitánynak, milyen módon csinálják majd vissza a csettintést, már ha egyáltalán visszacsinálják (igen, a jövőbeli filmtervek ellenére ez is benne volt a pakliban), és ami még fontosabb, melyik hős fog meghalni, és melyikük marad életben? Azzal mindenki tisztában van, hogy a Végjátékkal lezárul egy korszak – és egyes karakterek számára bizony tényleg ez a film jelenti a véget. A legelső és talán legfontosabb probléma pont előbbi tényhez kapcsolódik: a produkciónak óriási elvárásoknak kellett megfelelnie, így persze szinte már törvényszerű, hogy ez nem sikerült neki teljes mértékben. Ezzel igazából nincs is akkora baj, nemegyszer volt rá példa a filmtörténelemben, és ennek fényében még simán kisülhetne egy korrekt, sőt, remek végeredmény is, azonban a Végjáték ezen a téren sokkal többször megbicsaklik, mint az megengedett.  



Néhány hónapja, a Marvel Kapitányról írt kritikámban fejtegettem, hogy az a film voltaképp az első Vasember mozi jelenkori, torz tükörképe. Nos, a Végjátékkal és a Végtelen háborúval kapcsolatban majdnem ugyanez a helyzet állt elő: előbbi egy bizonyos ponton (úgy a cselekmény második órája körül) afféle kifordított Végtelen háború, nagyjából ugyanazokkal a narratív eszközökkel (emellett pedig hatalmas, de tényleg orbitális fan-serviceszel), csakhogy ekkor (pontosabban már az egyébként nagyon ütős, az alaphangot tökéletesen megadó első 30 perc után) beindul a jelenkori Hollywood blockbustereinek legnagyobb, legirritálóbb, legvisszataszítóbb rákfenéje. Igen, a poénok. A Végtelen háború többek között azért volt zseniális film, mert amellett, hogy briliánsan ki volt dolgozva, egy-két kivételtől eltekintve jól használta karaktereit, és nyaktörő dinamikával szegezte a nézőt a székhez, képes volt arra, hogy kellőképpen komolyan vegye magát, így a kötelező jelleggel beszúrt, amúgy totál nem a helyzetek súlyához illő poénokat is ignorálta – vagy legalábbis tényleg viccesek voltak, és nem estek át velük a ló túloldalára. A Végtelen háború mindezek által lett egy nagyon is összeszedett, precíz film, ami így végülis fényévekkel jobbnak bizonyult, mint a Végjáték, amiben maradéktalanul bepótolták azt a humoros vonalat, amit az előző részben kihagytak.  



Ha volt, amit megtanulhattunk az utóbbi évek MCU-filmjeinek nagy részéből, az az, hogy nincs olyan világpusztító esemény, olyan gigantikus népirtás, akkora apokalipszis, nem lehet annyi halott, nem lehet annyi elvesztett bajtárs, barát, családtag, és nem mehet annyira szarrá a hősök körül az univerzum, hogy ne ökörködjenek és ne poénkodjanak egy öt éves óvodás-szintjén, minden második jelenetben. Ahhoz képest, hogy ennek kellene a legdrámaibb, legszomorúbb és legkomolyabb MCU mozinak lennie, a kretén beszólások és az infantilis poénok nemhogy szinte az egész játékidő alatt uralkodnak, de egy idő után már annyira rátelepsznek a koncepcióra, hogy komolynak szánt jeleneteket is agyoncsapnak egy-egy szar viccel, vagy valamilyen röhejes vizuális elemmel. Ez egyébként néhány, korábban zseniálisan beért karakterre is kihat: Thor gyakorlatilag egy szégyen lett (és nem, nem a jellemfejlődésének az okaival van a baj, hanem annak módjával), Hulk nemkülönben, máskor egy fontos státuszba állított figura fellépését intézik el néhány kósza perccel (ha így folytatja a stúdió, akkor Marvel Kapitány nemsokára az MCU legerőltetettebb és legfeleslegesebb szuperhőse lesz), és sajnos ezzel még nincs vége a negatívumoknak. Arra számítani lehetett, hogy a Végjáték történetének és nagy kérdéseinek fortélyával kapcsolatban valószínűleg nem kell nagy turpisságra számítani, és egy lazább, elegánsabb módszerrel intézik el a sztorit – így is lett, viszont ez rengeteg logikai bakit szül, amiket felsorolni is nehéz lenne.  



És most jön a nagy DE! Mert oké, a komikus vonal és a sorozatosan az arcunkba robbanó logikátlanságok erőteljesen gyilkolják az élményt, viszont így is nem egy olyan pillanata a filmnek, amely láttán a rajongói (és ami még fontosabb: a képregényrajongói) szív garantáltan megdobban, és akkor talán egy-két pillanatra el tudod majd felejteni a borzasztó hibákat, az elszámolt arányokat, és élvezni azt a néhány rövid pillanatot, amikor a Végjáték már-már tényleg az a lezárás lesz, amit mindenki várt, amit mindenki megérdemel, és ami maximálisan méltó ehhez a tizenegy évhez. Az összes fontosabb karakternek megvan a maga kötelező pillanata, az érzelmi töltet szerencsére többször működik, mint amennyiszer nem (bár ezt lényegében embere, és annak ingerküszöbe válogatja), egyes hősök nagyon szép és megható lezárást kapnak, a színészek pedig, Chris Evansszel és Robert Downey Jr.-al az élen hatalmasat mennek, nem csak MCU-beli, de komplett karrierjük egyik legzseniálisabb alakítását hozva. És akkor ne feledjük a tényleg katartikus, grandiózus és megalomán, ha szabad ezt mondani, kurvajó finálét, aminek láttán a képregényrajongó kisgyerek-énem szinte már bekönnyezett, és hálát adott mindenkinek, aki ezt a filmet lehetővé tette.  



Mert kérem szépen, ez a Végjáték: egy hatalmas filmtörténeti esemény, amihez hasonló biztosan nem lesz még egy ideig – attól függetlenül, hogy maga a mű jó-e, vagy esetleg rossz. Mert ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy ha kivesszük a felvezetést, a monumentális, katarzist kiváltó lezárást, és a kettő közt történt pozitívumokat, akkor valójában mi is marad belőle, amit értékelni lehet még? Szóval, ha lefejtjük az említett erényeket (amik alapján a Végjáték tényleg méltó lehetne nevéhez), akkor sajnos már nem ennyire tiszta a kép, és bizony ki kell mondani: sokan egyáltalán nem ilyen lezárást vártak. Sokszor valóban felsejlik egy nagyon jó, sőt, a magas elvárásokhoz felnövő film, de közben ott van a rengeteg felhőtlen szórakozást csorbító alkotóelem, ami mellett egyszerűen nem lehet csak úgy elmenni, azaz szinte lehetetlen hosszabb ideig úgy hátradőlni, átadni magunkat az érzésnek, és simán csak élvezni az egészet, hogy ne jöjjön valami olyan szegmens, ami rögtön kizökkenti az embert az élményből. És mivel bizonyos értelemben maga a film is egy finálé, sokaknál pont a Végjáték jelentheti a vízválasztót – hogy érdemes-e tovább követni ezt a frencsájzt, vagy ezután talán itt az ideje egy kicsit jobban szelektálni. Mert persze felesleges lamentálni azon, hogy innentől hogyan tovább: nyilván lesznek még dögivel MCU-filmek, ahogy csapat-filmek is, maximum más elnevezéssel és más felállással.  



Azonban a stúdió producere, Kevin Feige már korábban is elmondta párszor, hogy szerinte így jók ezek a filmek, ahogy vannak, az összes infantilis poénjával és könnyed limonádé hangulatával, szóval igazából felesleges várni, hogy belátható időn belül változni fog ez a recept. Mindezek fényében érdekes, hogy emberünk hatalmas képregényrajongó hírében áll (bár még mindig jobban érti a témát, mint teszem azt a magát szintén kőkemény fanboynak tekintő Zack Snyder), csak azt nem hajlandó megérteni, hogy attól mert egy szuperhősfilm komolyabb, bátrabb, vagy esetleg véresebb, még lehet jó és pénzügyileg sikeres is, főleg, hogy már bőven van olyan helyzetben a Disney, hogy semmihez és senkihez nem kell alkalmazkodnia, semmiféle trendnek nem kell megfelelnie, hiszen gyakorlatilag ő maga határozza meg, mi a trend. Szó, ami szó, a Végjáték bennem hatalmas űrt hagyott, egyszerűen nem ezt vártam, jobban mondva nem ilyen módon vártam ennek a színes és bámulatos frencsájznak a betetőzését, és csak lábjegyzetként írom, számomra az is megdöbbentő, hogy amíg az első Bosszúállók után hihetetlenül boldoggá tett az érzés, hogy rajongó vagyok, addig a Végjáték után egy rövid pillanatig csupán bámultam magam elé, és egyetlen egy kívánságom volt: bárcsak jobban tetszett volna…
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far from Home)
Európai vakáció.
Men in Black - Sötét zsaruk a Föld körül (Men in Black International)
Ezek a zsaruk tényleg sötétek!
Csernobil (Chernobyl)
A szovjet módszer gazdaságosabb.
Aladdin
Egy nem annyira új élmény...
Halloween H20 - Húsz évvel később (Halloween H20: 20 Years Later)
Vérszegény osztálytalálkozó.