Kritika, sorozat
A törvény nevében: Harmadik évad (True Detective: Season Three)
Kritika, sorozat
Fény vs. sötétség: Harmadik menet.
2014-ben a True Detective rendesen felkavarta a tévésorozatok akkorra már nem is annyira háborítatlan állóvizét, és teljesen méltán lett korának egyik legmeghatározóbb, sőt, egyértelműen jelenséggé nemesedett alkotása, ami nyomatékosan hozzájárult annak az eszményképnek a kialakításához, amit ma gondolnak az emberek a modern tévésorozatokról, és azok, sokszor még a mozifilmeket is lepipáló karakterprezentálásáról, narratívájáról, és úgy összességében eme szériák makulátlan minőségéről. Mindazonáltal a True Detective alkotója és írója, az egy csapásra ígéretes aranyifjúvá érett Nic Pizzolatto az első évaddal elkövetett egy hatalmas hibát, amely azóta kísérti lankadatlanul: a két színészóriás, Matthew McConaughey (akinek ez a széria jelentette bámulatos visszatérésének csúcspontját és csodálatos betetőzését) és a veteránnak számító, szintén zseniális Woody Harrelson nyolc részesre terebélyesedett nyomozása annyira lenyűgöző, páratlan, kiemelkedő, és ha lehet ezt mondani tökéletes lett, hogy már anélkül is mindenki biztos volt benne, hogy ezt a sikert nemhogy felülmúlni, de még megközelíteni is lehetetlen, hogy akár egy árva epizódot látott volna a folytatásból. És sajnos a papírforma érvényesült is: a második évad nem tudta hozni elődje színvonalát, és bár véleményem szerint ettől függetlenül is zseniális volt (tudom, ezzel a véleményemmel szinte egyedül vagyok, de ez van), Pizzolatto hiába indult el más irányba, hiába váltott kis túlzással élve stílust, a briliáns szereplőgárda ellenére is beárnyékolták a második szezont az első évad feledhetetlen sikerei.  



És mivel a közönség és a kritikusok határozottan az alkotók tudtára adták nemtetszésüket, egy ideig még a sorozat jövője is komolyan kérdésessé vált. Végül azonban, laza négy esztendő után csak megszületett a várta-várt harmadik évad, amely esetében Pizzolatto (a második szezon „kudarcát” követően) teljesen magától értetődő, elvárható eszközökhöz nyúlt, és azt tette, amit ilyenkor szokás: átváltott biztonsági játékra. Vagyis a True Detective harmadik évadja leginkább (sőt, nagyon) az elsőre hajaz, és szó szerint rengeteg elemet és stílusjegyet átment abból. Kőkemény noir beütés, különböző idősíkok agyafúrt összekeverése, hosszan elnyújtott suspense, enyhe okkult vonal, a történet gerincét képző bűnügy gyakori zárójelbe helyezése a főhősök magánéleti szálai miatt, valamint az egész cselekmény helyszínéül szolgáló isten háta mögötti vidék, a társadalom perifériájára szorult lakosokkal – ismerős? A harmadik szezon telis-tele van az ilyenkor megszokott „olyan, mint…” pillanatokkal, ezért a szembeötlő monumentumok miatt elkerülhetetlen az összehasonlítás, még ha az írók próbáltak is variálni a jól ismert képleten, a recept nagyjából maradt ugyanolyan.  



1980-ban járunk (pontosabban Steve McQueen halála napján), az USA Missouri, Arkansas, Oklahoma és Kansas államain végighúzódó Ozark-hegység egyik félreeső kisvárosában. Olyan régió ez, ahol az égvilágon nem történik semmi érdemleges, és ahol a helyi rendőrség számára a legnagyobb problémát az állandóan bulizó és balhézó kamaszok, a zsörtölődő zsémbes nyugdíjasok, és esetleg néha egy-egy fán ragadt macska jelenti. Egészen addig, amíg egy átlagos napon el nem tűnik egy játszani induló testvérpár: miután csak nem akarnak előkerülni a gyerekek, és az eset megítélését több érdekes információ is komolyabbá teszi, az ügy elsődleges prioritást vív ki a helyi rendőrségnél, a nyomozás élére pedig a vietnámi veterán Wayne Hayst és Roland Westet jelölik ki. A páros hamarosan kemény akadályokba ütközik, amelyekben a korrupt rendszernek és a pénzzel megvásárolt hatalomnak legalább annyi szerepe van, mint a lehetséges gyanúsított utáni folyamatos, hiábavalónak tűnő kajtatásnak. Az ügy végül egy 35 évig tartó rejtéllyé terebélyesedik, ami bizonyos időközönként (1990-ben, majd pedig 2015-ben) rendre feltűnik a múlt homályából, és miután egy dokumentumfilmes stáb előveszi az esetet, Hays is újra elkezd kutakodni, ennek során pedig új, eddig nem ismert részletekre derít fényt, amelyek hosszú esztendők után végre segíthetnek neki lezárni azt a bűntényt, ami nem csak karrierjét, de szinte egész addigi életét nagymértékben meghatározta.  



A harmadik szezon tehát nagyrészt az elsőre támaszkodik, és nem igazán mondd újat a krimi amúgyis szinte teljesen kiaknázott, lassan már minden lehetséges variációt, történetet és fordulatot látott műfajában. Jól lehet, az eredeti True Detective sem az egyedi sztorija és az óriási, eget rengető csavarjai miatt lett híres, és szerencsére a harmadik évad tovább folytatja azt a hagyományt, hogy az írók (Pizzolatto mellett Graham Grody és a többszörös díjnyertes David Milch) a bűntény tulajdonképpeni felgöngyölítését feláldozzák a szépen lekerekített karakterdrámák oltárán – ami azt illeti, még a megszokottnál is sokkal, de sokkal jobban. Nem mintha ez baj lenne, sőt, pont ez emeli ki a sorozatot a középszerű krimik ötlettelen posványából: amíg az első szezont az erős narratíva, a nem mindennapi színészi játék és az egyedi hangulatot szolgáltató hátborzongató szimbolika, a másodikat pedig a szövevényes, velejéig korrupt kaliforniai politikai közeg mocskos ábrázolása és a poszt-modern hőskép sárba tiprása tette zseniálissá, addig a harmadik évadban az átvághatatlan összekötő kapocs viszi a prímet, ami hozzákapcsolja a bűnügyet a főszereplők magánéletéhez, a múltat pedig a jelenhez. Ami igazán érdekessé teszi a 8 részes koncepciót, az az, hogy a történet minden egyes fonala, az összes kisebb-nagyobb pillanata csak és kizárólag a Purcell-házaspár két eltűnt gyermekének ügyéhez kötődik. A karaktereket csakis ez definiálja, ez tartja össze, és ettől lettek azok, akik.  


És ez alól tényleg senki sem tudja eléggé kivonni magát: a színészgárda, bár nincs tele kifejezetten A-listás sztárokkal, rendkívüli teljesítményt hoznak, nem csupán figyelemreméltóan alakítják a rájuk kiszabott szerepeket, de valóban megtestesítik, amiket a különböző események, a sztoriban látott kudarcok, veszteségek, drámai fordulatok és jellemformáló történések művelhetnek az emberrel fizikailag és pszichológiailag. Scoot McNairy ebből a szempontból valósággal brillírozik, és egyértelműen ő az évad legnagyobb meglepetése, egyszerűen az egész történet alatt rendkívül precízen, részletesen és életszagúan rajzolja meg azt a folyamatot, ami egy ilyen embert próbáló, lélekőrlő, az őrület határán túlra vezethető helyzet tehet valakivel. A mostanság kissé elfeledett, méltatlanul alulfoglalkoztatott Stephen Dorff és Carmen Ejogo is karrierje egyik legjobb teljesítményét hozza, de aki ellopja a showt (mármint McNairy-n kívül), az a kétszeres Oscar-díjas Mahershala Ali. Ő fogja egybe a három idősíkot, ő illeszti össze apránként a bonyolult kirakóst: Hays alakja mindhárom idősíkban másként jelenik meg, az 1980-as fiatal, élettel teli, megingathatatlan, tévedhetetlen szimatú, mindig élenjáró nyomozótól kezdve, az 1990-es kissé megtört, a rendőri hivatásból kiábrándult, megfontoltabb, féltő családapán át, a 2015-ös, immáron nyugdíjas, demenciával küszködő öregemberig bezárólag, aki túl van már élete fénykorán, és napról-napra zavartabb elméjét próbálja elkeseredetten egyben tartani, miközben már csak egykori halvány árnyéka önmagának. Ezúttal egyértelműen Hays a címbéli „igazi detektív”, ő hajtja a zsákmányt, ő érez rá a dolgokra, ő tör előre, ő rántja be a társát, ugyanakkor az, hogy a két eltűnt gyermek ügye ennyire rányomta a bélyegét későbbi életére, egyszerre örömteli, de valahol mélységesen szomorú is. Hiszen gyakorlatilag ennek az esetnek köszönheti a feleségét, a fiát és a lányát, az egész családját, miközben majdhogynem fél élete erről az ügyről szólt, és a két eltűnt gyermek rejtélye mindvégig ott lebegett a feje felett.  



A harmadik évad szépen tartja is a szintet, ami egyes esetekben már-már közelít a nagyszerű első szezonhoz, és még ha teljes mértékben nem is sikerül megismételni annak sikerét (bár ez természetesen enyhén szólva is lehetetlen, és minden ilyen próbálkozás eleve elvetélt ötlet), összességében szépen halad a történet – legalábbis egy ideig. A problémák úgy a hatodik-hetedik epizód körül jelentkeznek (egészen addig stabilan képes hozni a nagyritkán meg-megbicsakló színvonalat), amikor a kezdeti ütős karakterdrámák és mély értelmű személyes traumák szép lassan elvesztik fátyolos és finom vonásaikat, helyüket pedig átveszi a kellemetlen túlmagyarázás – a pszichológiai hadviselés tehát végül minden értelemben csődöt mond. Ami már csak azért is érthetetlen, mert Pizzolatto a fináléig tényleg szépen, vagy legalábbis erősen korrekt módon kitesz magáért, és csak úgy rövid lábjegyzetként tegyük hozzá, az első szezonnak sem volt szüksége semmiféle szájbarágásra, működött enélkül is a koncepció. Azonban itt az író mintha nem bízott volna eléggé a karaktereiben, vagy inkább önmagában. Márpedig ez hatalmas hiba, főleg, ha összemérjük az első szezonnal: Pizzolattot mindkét esetben óriási ambíció hajtotta, még a nem túl egyedi sztori ellenére is szeretett volna valami fontosat, valami jelentőségteljeset hozzáadni a műfajhoz és a tévésorozatok történelméhez, lehetőleg anélkül, hogy beletörjön a bicskája.  



Ez 2014-ben össze is jött, 2019-ben azonban már kevésbé. Ennek a ténynek a szomorú megkoronázása a rettenetesen elnyújtott másfél órás évadzáró, amiben ráadásul az alkotók képesek voltak a bűncselekmény egész történetét, minden apró részletével együtt elmeséltetni az egyik szereplővel, az első 15 percben. Ezek után az ember csak várja és várja azt a bizonyos katarzist, de az mégsem akar jönni. Pedig amúgy egyáltalán nem lenne gond a harmadik évaddal, de a vége felé egy csapásra megbicsaklik, és kis híján a teljes élményt tönkre vágja a kellemetlen túlforszírozás. A befejezés mindigis kockázatos játszma, különösen a krimi-zsánerben, és minden esetben benne van a pakliban, hogy egy rosszul irányzott, rossz pillanatban elsütött alkotóelem nem csak a finálét, de úgy en bloc az egész történetet kíméletlenül kivérezteti. Egy (szerencsére) elég szűk réteg szerint az első szezon esetében is így történt, itt azonban tényleg csak kevés híja volt annak, hogy Pizzolatto ismét (ezúttal azonban szinte majdhogynem jogosan) belebukjon a dologba. Tudom, sokszor hoztam fel példaként a nagyszerű eredetit, és annak elegánsabb, gördülékenyebb narratíváját, de szó, ami szó, nem ok nélkül. Mert bár a fény még mindig nyerésre áll a sötétség ellen, de ezúttal az árnyék túlságosan termetes ahhoz, hogy az élharcos ellenfél a mérkőzés harmadik menetében meg tudjon állni a saját lábán.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
A törvény nevében: Harmadik évad (True Detective: Season Three)
Fény vs. sötétség: Harmadik menet.
Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)
Egy korszak vége.
Neverland elhagyása (Leaving Neverland)
Hullagyalázás lvl végtelen.
Kedvencek temetője (Pet Sematary)
Néha jobb, ha a megfilmesíthetetlen regény megfilmesítetlen marad.
Shazam!
Az igazi Marvel Kapitány!