Geekz, képregény
Marvel Kapitány: Magasabbra, távolabbra, gyorsabban
Geekz, képregény
Csillagközi buli.
Idén márciusban Carol Danvers, azaz Marvel Kapitány hozzánk is berobbant a mozikban, így a nagy sikernek (illetve az előzetes becsléseknek) köszönhetően a képregénykiadásba nemrég újra belecsapó Fumax itthon is kiadott egy többrészes vaskos kötetet a Marvel szuperhősnőjének csillagközi kalandjairól. Egyrészt az élszereplős film remek táptalajt biztosít egy ilyen kiadványnak, másrészt manapság úgy dübörög a hazai képregényipar, hogy nagy eséllyel a mozgóképes adaptáció nélkül is úgy vitték volna, mint a cukrot – nemhiába, ma már szerinte nincs is olyan, hogy csakis arra alapozzák a remélt sikert, hogy a füzet mintegy árukapcsolásként a neve miatt majd eladja magát. Szó, ami szó, a Magasabbra, távolabbra, gyorsabban egyáltalán nem a mozifilm képregényes átirata, és noha a produkció számos elemet átvett belőle, szolgai adaptációnak még csak véletlenül sem lehet hívni. Így tehát nyugodtan próbát tehetnek vele azok is, akik bár imádják a képregényeket, de közben messziről elkerülik a Marvel moziverzumot, ahogy az elégedetlenkedőket is könnyen elszórakoztathatja a 13 számot (ami amúgy eredetileg 15, de a kimaradt 2 rész egy összefüggő crossover sokadik darabja) magába foglaló kötet. Sőt, a Magasabbra, távolabbra, gyorsabban inkább az utóbbi csoportosulást szeretné megszólítani, habár ez a képregény sem mond túl nagyot, ám a moziváltozathoz mérve még így is kellemes, szórakoztató alternatívát nyújt az MCU bárgyú és gyerekes humorába belefásult embernek.  



Mert humor az kérem szépen itt is van, na de az sosem mindegy, hogy milyen! Szerény véleményem szerint a filmnek pont a komikus vonal volt az egyik hatalmas gyengepontja, ami az erőltetett, sokszor totál oda nem illő poénokon és a pojácává átvedlő karaktereken keresztül nyilvánult meg. Ezzel szemben a képregénysorozatot író Kelly Sue DeConnick gördülékenyebben és elegánsabban kezeli a vicces beszólásokat és a különböző helyzetkomikumokat. Nem kell semmi komolyra gondolni, nem fogjuk csapkodni a térdünket a ránk törő hangos röhögőgörcstől, nem kell majd örömkönnyeket törölgetni a túlzott kacagás miatt, azonban DeConnick akadályok nélkül írta a sztorit, nem akasztják meg a tempót karakteridegen monumentumok, a kiegyensúlyozatlan hangulat és a rengeteg gyermekbetegség, ami egyébként leginkább jellemző az olyanfajta történetekre, amelyek nem büszkélkednek csavaros, fordulatos cselekménnyel és mélyen kidolgozott figurákkal (márpedig ez a képregény pont ilyen), helyette fiatalos, szenvedélyes lendülettel szövi az események hálóját. Nem elgondolkodtatni, hanem elsősorban szórakoztatni akar. Akcióval, energiával, klasszikus hősi pózolásokkal, régi klisékkel, űrcsatákkal, pattogós dialógusokkal – és nem utolsósorban szerethető karakterekkel. A „szerethető” itt az igazi kulcsszó, ugyanis DeConnick egyik erénye, hogy ha új rétegekkel nem is képes gazdagítani a szereplőket, a párbeszédeken és a különböző cselekedeteiken keresztül nagyon könnyen megkedvelteti őket az olvasóval, aki alig pislog kettőt, de máris azt veszi észre, hogy hirtelen a szívébe lopták magukat ezek a figurák – legyen szó földönkívüli tinédzser sidekickről, a vendégszereplőként beköszönő Galaxis Őrzőiről, vagy Csubiról, a flerkencicáról.  



Igen, ez a „szerethetőség” a főhősnőre, Carolra is vonatkozik: a moziban nem sok mindent csillogtatott meg patinás személyiségéből és jellemének értékeiből, na nem mintha ez csak és kizárólag a Marvel Kapitányt alakító Brie Larson hiába lett volna, egyszerűen csak arról van szó, hogy maga a karakter egy kissé sótlan. Persze Carolban megvannak a tipikus szuperhősök ismérvei, azaz jelen esetben, hogy hiába rendelkezik mérhetetlen szupererővel, hiába szívós és sebezhetetlen, ezt leszámítva ugyanolyan sérülékeny, néha még magában is kételkedő érző lélek, akinek, bár egyetemes és kozmikus dilemmákkal kell megbirkóznia, mégis közel érezheti magához őt a hétköznapi hús-vér olvasó. A megszokott próbatételeket és a levonásra váró tanulságokat, a hőst hőssé tevő kihívásokat is kilehet pipálni, egy galaktikus lázadásnak köszönhetően, amelybe Carol akaratán kívül csöppen bele, aztán ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva, a rengeteg konfliktus, szabályszegés és nehézség ellenére nekiveselkedik, hogy rendet vágjon a két idegen faj között, akik közül az agresszívabb le akarja igázni a gyengébbet, bizonyos önös célok miatt, az elkeseredett, békére és nyugalomra vágyó csoport viszont csupán csak élni szeretné az életét, de az ottani vezetők sem könnyű esetek – és ezt hamarosan a védelmükre kelő Carol is megtapasztalja. Némi karakterfejlődést csupán ezen a téren lehet tapasztani, főhősnőnk ugyanis nem túl tehetséges diplomata, ámde annál elszántabb harcos: végeredményben viszont pont a forrófejűségét kell leküzdenie ahhoz, hogy a nagyobb jó érdekében cselekedjen.  



Egyik sem olyan történetmesélési eszköz tehát, amit ne láttunk volna már ezer, meg ezer másik képregényben, de a gyakori hibákat a lendületes akciókomédiával ellensúlyozzák, némi Star Wars homázzsal, rengeteg pop-kulturális utalással, és persze a laza, közvetlen hangulathoz illeszkedő rajzokkal. A kötet nagyját David Lopez illusztrálta, akinek komolyabb elrugaszkodások nélküli, ámde ettől függetlenül minden ízében profi és részletes stílusa pont tökéletes egy ilyen volumenű sztorihoz. A későbbi beugró, Marcio Takara is igyekezett ebben a szellemben maradni, így szerencsére sikerült nagyjából hasonló formában tartani a képi világot a sorozat végéig. A kötetre jellemző egyfajta bohókás és bájos rajzfilmszerű megjelenítés, ami leginkább a ’80-as, ’90-es évek nagy sikerű produkcióit idézi, na nem mintha ez baj lenne, épp ellenkezőleg, csak még jobban elősegíti a képregény pehelykönnyű hangulatát – az élénk, pompázatos színvilággal együtt. Végeredményben egy kiváltképp üdítő, ám a fináléra kissé elfáradó kiadványt kaptunk, ami ugyan nem büszkélkedhet eget rengető tulajdonságokkal (ergo: egyáltalán nem váltja meg a világot), viszont szeretnivaló feelingje miatt néhány olvasó biztosan szorít neki egy kis helyet a polcon.  



Voltaképp az első szó, ami eszembe jut róla az az, hogy: aranyos. Lesz még ebben az évben ennél sokkal, de sokkal jobb képregény (nem is kevés), azonban szórakoztató faktora betonbiztosan tartja az idei felhozatal kellemes csalódásai között. És még maga a Télapó is tiszteletét teszi benne – és ez azért eléggé komoly fegyvertény!

Marvel Kapitány: Magasabbra, távolabbra, gyorsabban (2019)
Captain Marvel #1-13 (2014-2015)
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Karácsonyi akciók / ajánlatok
Friss kritikák
Ragyogás (The Shining)
Megőrültem, tehát vagyok.
Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)
Megrohadt élő szövet, elrozsdásodott fémváz.
Ad Astra - Út a csillagokba (Ad Astra)
Otthontalanul.
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.