Tavaly rengeteg jobbnál-jobb képregény jelent meg idehaza, a meghatározó
mérföldkövektől kezdve, a hiánypótló klasszikusokig bezárólag, de az év egyik
emlékezetes, üde (és véres) színfoltja a Mark Millar és John Romita Jr.
fémjelezte Kick-Ass volt, amelyből egyébként mozifilm is készült, de
gondolom ezt nem kell sokat fejtegetnem, hiszen a mozgóképes adaptáció és neki
köszönhetően a képregény is sikeresen talált rá a saját közönségére itthon.
Millar eléggé megosztó személyiség a szakmában, Romita Jr. nemkülönben, viszont
abban talán még a negatív kritikusaik is egyetértenek, hogy a Kick-Ass mindkettejük pályafutásának egyik, ha nem a legfényesebb ékköve. Előbbi
feleslegesen túltolt, naturalisztikus vérengzései, valamint teljesen
elszabadult, mértéktelen stílusa legtöbbször eleve nem illik az adott képregény
szellemiségéhez, máskor lesarkított jellemvonásokkal felvértezett, bunkó taplóként
viselkedő karakterekként értelmez újra klasszikus szuperhősöket, utóbbinak pedig
szögletes rajzaitól és nemegyszer anatómiát megcsúfoló kockafejeitől menekülnek
az olvasók. Viszont a Kick-Ass egy remek lehetőséget biztosított
számukra: egy olyan világot alkothattak meg saját kútfőből, amiben semmihez és
senkihez nem kellett alkalmazkodniuk – és ez maximálisan meg is látszik a
végeredményen. A Kick-Ass univerzumban aztán tényleg nem fogták vissza magukat:
literszámra ömlik a vér, hullanak a fejek és a végtagok, ide-oda röpködnek a bazdmegek
– de ebben a közegben ez tökéletesen magától értetődik.
Ritkán fordul elő a képregényiparban, hogy kellőképpen és sallangmentesen sikerül egyszerre tisztelegni és fityiszt mutatni a szuperhős-mítosznak, de a Kick-Assnek összejött. És ennek köszönhetően még az is megtörténhetett, hogy Millar és Romita Jr. stílusa ebben a miliőben hátrány helyett óriási előny lett. Két vitatott művész közös gyermeke, és mint olyan, csakis velük létezhet a legtökéletesebb formájában – merthogy a Kick-Ass eme két úriember kivonásával tényleg nem érne sokat. És még ha a fináléra csaknem teljesen feladta az eleinte igencsak erőteljes realisztikus szellemiségét, a cím remek volt, szinte már kultikus magasságokig jutott. Így hát badarság lett volna itt megállni, szerencsére nem is volt szándékukban (itt megjegyezném, hogy bár ez a világ szinte már az elejétől fogva üvöltött a kitágításért, ezt a koncepciót mégis elég könnyen el lehetett volna cseszni), ahogy hála az égnek nem hagyták ki azt a lehetőséget sem, hogy az eredeti széria legemlékezetesebb és méltán legnépszerűbb mellékszereplőjének, Hit-Girlnek adjanak egy önálló minisorozatot. A Kick-Ass második könyve tehát hagyományos értelemben véve nem a második rész, habár a cselekmény ott folytatódik, ahol abbamaradt. Hit-Girl (magyarul Kis Dög), azaz Mindy gyakorlatilag főhősként tetszeleg a kötetben, amely közvetlenül az olasz maffiabanda kiirtása után játszódik – a vérfürdő pedig nem csak az bizonyította be, hogy szükség esz némi újjászervezésre, hanem azt is, hogy a jelmezbe öltözött, önkéntes igazságosztókkal mostantól igenis komolyan számolni kell.
A minisorozat nem is kifejezetten az első rész utóhatásait vizsgálja, inkább Mindy kettős személyiségét és a mindennapi életben való boldogulását állítja fókuszba. Mivel, miután apját megölték a gengszterek ellen folytatott véres hadjárat során, édesanyjához és annak élettársához kerül, aki Mindy pechére rendőr, ráadásul a lány titkos személyazonosságát is ismeri. És ha ez még nem enne elég, teljesen átlagos kislány módjára kell viselkednie: azaz iskolába járnia, tanulnia, vele egykorú lányokkal barátkoznia, fiúkról, romantikus filmekről, nyálas sorozatokról és félmeztelen tinivámpírokról beszélnie – szóval egy rakás divatos dologról, amihez neki amúgy az égvilágon semmi köze. Ebből fakad a képregény egyik legfontosabb eleme, miszerint Mindynek alkalmazkodnia kell ehhez a számára teljesen idegen közeghez, amit egyenesen taszítónak gondol. Hiszen, aki gyerekkorának több mint a felét lövöldözéssel, a közelharc elsajátításával, a háború művészetének tanulmányozásával, az aktuálpolitika nyomonkövetésével és emberek legyilkolásával töltötte, annak totálisan ismeretlenek a normális értelemben vett szürke hétköznapok – Mindy pedig a lehető legmesszebb áll egy átlagos 12 éves kislánytól. Ennek ellenére mégis be kell illeszkednie, be kell vetnie összes báját ahhoz, hogy befogadják – így az a furcsa, de felettébb érdekes helyzet történik meg, hogy Mindy, aki eddig maradéktalan profizmussal tett el láb alól gengsztereket, most teljesen tanácstalanul és kétségbeesetten áll egy nehéz szituáció előtt.
És itt jön a képbe Ha/Ver, azaz Dave, akinek az lesz a feladata, hogy segítsen Mindynek a beilleszkedésben. Így végeredményben a páros ismét egymásra van utalva: amíg Mindy megtanulja, hogy milyenek a vele egyidős lányok, addig Dave a harcművészet csínját-bínját sajátítja el. A képregényben csak nagyritkán fel-feltünedező utóhatások témája is Dave-en keresztül mutatkozik meg. New York már soha többet nem lesz olyan, mint amilyen a szuperhősök feltűnése előtt. A város utcáit farsangi jelmezekbe öltözött amatőr tinédzserek lepik el, miközben a bűnözők is bekeményítenek, a háttérben pedig az első Kick-Ass képregény főgonoszának fia, a cselekmény egyik nagy vesztese, Vörös Köd is bosszúra készül – utóbbi karakter felel a minisorozat legviccesebb pillanataiért, ami egyúttal a Batman: Kezdődik! kiképzéses szekvenciájának a zseniális és nevettető kiparodizálása. A képregény ezen kívül tovább viszi az előd bizonyos elemeit és üzeneteit, miszerint szuperhősnek enni egyáltalán nem kifizetődő, sőt, egyenesen életveszélyes, sosem könnyülő teher. És bármennyire is csábító, mind Dave, mind pedig Mindy komoly válaszutak elé kerül, amikor felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon melyik a valódi énjük: az első látszatra már-már unalmasan átlagos, hétköznapi tinédzser, vagy az álarc mögé bújt igazságosztó.
A Hit-Girl minisorozat tehát ugyanúgy egy levágott végtagokba és lógó belekbe csomagolt coming-of-age sztori, mint amilyen a Kick-Ass volt, csak másképpen. Millar nagyjából ugyanazt adja el újra, csak épp az egész mégis frissnek és másmilyennek hat. Legnagyobbrészt az emlékezetes és vagány címszereplőnek köszönhetően: Kis Dög végig uralja a történetet, már puszta jelenlétével is, mindenki más csupán statiszta lehet mellette. Persze a világot nem váltja meg (nem mintha annyira akarná), de elődjéhez hasonlóan kiemelkedően szórakoztató olvasmány, egyúttal elülteti az emberben azt a magvas gondolatot, hogy talán egy gyilkolásra kiképzett, fegyvermániás, hidegvérű profi kislánynál az okostelefonba, az aktuális divatba, a sminkbe és a tinivámpírokba beleőrült fiatal generáció sem sokkal jobb.
Kick-Ass – Ha/Ver: Második könyv (2019)
Hit-Girl #1-5 (2012-2013)
Ritkán fordul elő a képregényiparban, hogy kellőképpen és sallangmentesen sikerül egyszerre tisztelegni és fityiszt mutatni a szuperhős-mítosznak, de a Kick-Assnek összejött. És ennek köszönhetően még az is megtörténhetett, hogy Millar és Romita Jr. stílusa ebben a miliőben hátrány helyett óriási előny lett. Két vitatott művész közös gyermeke, és mint olyan, csakis velük létezhet a legtökéletesebb formájában – merthogy a Kick-Ass eme két úriember kivonásával tényleg nem érne sokat. És még ha a fináléra csaknem teljesen feladta az eleinte igencsak erőteljes realisztikus szellemiségét, a cím remek volt, szinte már kultikus magasságokig jutott. Így hát badarság lett volna itt megállni, szerencsére nem is volt szándékukban (itt megjegyezném, hogy bár ez a világ szinte már az elejétől fogva üvöltött a kitágításért, ezt a koncepciót mégis elég könnyen el lehetett volna cseszni), ahogy hála az égnek nem hagyták ki azt a lehetőséget sem, hogy az eredeti széria legemlékezetesebb és méltán legnépszerűbb mellékszereplőjének, Hit-Girlnek adjanak egy önálló minisorozatot. A Kick-Ass második könyve tehát hagyományos értelemben véve nem a második rész, habár a cselekmény ott folytatódik, ahol abbamaradt. Hit-Girl (magyarul Kis Dög), azaz Mindy gyakorlatilag főhősként tetszeleg a kötetben, amely közvetlenül az olasz maffiabanda kiirtása után játszódik – a vérfürdő pedig nem csak az bizonyította be, hogy szükség esz némi újjászervezésre, hanem azt is, hogy a jelmezbe öltözött, önkéntes igazságosztókkal mostantól igenis komolyan számolni kell.
A minisorozat nem is kifejezetten az első rész utóhatásait vizsgálja, inkább Mindy kettős személyiségét és a mindennapi életben való boldogulását állítja fókuszba. Mivel, miután apját megölték a gengszterek ellen folytatott véres hadjárat során, édesanyjához és annak élettársához kerül, aki Mindy pechére rendőr, ráadásul a lány titkos személyazonosságát is ismeri. És ha ez még nem enne elég, teljesen átlagos kislány módjára kell viselkednie: azaz iskolába járnia, tanulnia, vele egykorú lányokkal barátkoznia, fiúkról, romantikus filmekről, nyálas sorozatokról és félmeztelen tinivámpírokról beszélnie – szóval egy rakás divatos dologról, amihez neki amúgy az égvilágon semmi köze. Ebből fakad a képregény egyik legfontosabb eleme, miszerint Mindynek alkalmazkodnia kell ehhez a számára teljesen idegen közeghez, amit egyenesen taszítónak gondol. Hiszen, aki gyerekkorának több mint a felét lövöldözéssel, a közelharc elsajátításával, a háború művészetének tanulmányozásával, az aktuálpolitika nyomonkövetésével és emberek legyilkolásával töltötte, annak totálisan ismeretlenek a normális értelemben vett szürke hétköznapok – Mindy pedig a lehető legmesszebb áll egy átlagos 12 éves kislánytól. Ennek ellenére mégis be kell illeszkednie, be kell vetnie összes báját ahhoz, hogy befogadják – így az a furcsa, de felettébb érdekes helyzet történik meg, hogy Mindy, aki eddig maradéktalan profizmussal tett el láb alól gengsztereket, most teljesen tanácstalanul és kétségbeesetten áll egy nehéz szituáció előtt.
És itt jön a képbe Ha/Ver, azaz Dave, akinek az lesz a feladata, hogy segítsen Mindynek a beilleszkedésben. Így végeredményben a páros ismét egymásra van utalva: amíg Mindy megtanulja, hogy milyenek a vele egyidős lányok, addig Dave a harcművészet csínját-bínját sajátítja el. A képregényben csak nagyritkán fel-feltünedező utóhatások témája is Dave-en keresztül mutatkozik meg. New York már soha többet nem lesz olyan, mint amilyen a szuperhősök feltűnése előtt. A város utcáit farsangi jelmezekbe öltözött amatőr tinédzserek lepik el, miközben a bűnözők is bekeményítenek, a háttérben pedig az első Kick-Ass képregény főgonoszának fia, a cselekmény egyik nagy vesztese, Vörös Köd is bosszúra készül – utóbbi karakter felel a minisorozat legviccesebb pillanataiért, ami egyúttal a Batman: Kezdődik! kiképzéses szekvenciájának a zseniális és nevettető kiparodizálása. A képregény ezen kívül tovább viszi az előd bizonyos elemeit és üzeneteit, miszerint szuperhősnek enni egyáltalán nem kifizetődő, sőt, egyenesen életveszélyes, sosem könnyülő teher. És bármennyire is csábító, mind Dave, mind pedig Mindy komoly válaszutak elé kerül, amikor felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon melyik a valódi énjük: az első látszatra már-már unalmasan átlagos, hétköznapi tinédzser, vagy az álarc mögé bújt igazságosztó.
A Hit-Girl minisorozat tehát ugyanúgy egy levágott végtagokba és lógó belekbe csomagolt coming-of-age sztori, mint amilyen a Kick-Ass volt, csak másképpen. Millar nagyjából ugyanazt adja el újra, csak épp az egész mégis frissnek és másmilyennek hat. Legnagyobbrészt az emlékezetes és vagány címszereplőnek köszönhetően: Kis Dög végig uralja a történetet, már puszta jelenlétével is, mindenki más csupán statiszta lehet mellette. Persze a világot nem váltja meg (nem mintha annyira akarná), de elődjéhez hasonlóan kiemelkedően szórakoztató olvasmány, egyúttal elülteti az emberben azt a magvas gondolatot, hogy talán egy gyilkolásra kiképzett, fegyvermániás, hidegvérű profi kislánynál az okostelefonba, az aktuális divatba, a sminkbe és a tinivámpírokba beleőrült fiatal generáció sem sokkal jobb.
Kick-Ass – Ha/Ver: Második könyv (2019)
Hit-Girl #1-5 (2012-2013)
