Kritika
Godzilla II: A szörnyek királya (Godzilla: King of the Monsters)
Kritika
Szörnyek keringője.
Annak ellenére, hogy milyen nagy rajongója vagyok az Álomgyárnak, Hollywood az utóbbi években rendre rácáfol arra a meggyőződésemre, hogy nyári blockbustereivel képes még felhőtlenül elvarázsolni a közönséget, képes a negatív kritikákból leszűrni a lényeget, és tud mást is, mint csupán végletekben gondolkodni. Vegyük például a DC-filmuniverzumot: három darab, anyagilag még egészen szép sikereket elért, de összességében csalódást okozó produkció után a kritikusok és a nézők nem győzték pocskondiázni az alkotókat és a koncepciót. Gyenge forgatókönyv, gyenge karakterek, erőltetett epikus-töltet, agyatlan történetvezetés, túl komor, túl sötét, túl komoly, stb. A stúdió és a producerek vették is az adást, csak épp rosszul: kirúgtak egy rakás szakembert (akiknek amúgy vajmi kevés szerepük volt abban, hogy ezek a filmek rosszul sikerültek), a főkolomposok maradtak a helyükön, viszont a képi világ színesebb lett, a hangvétel pedig könnyedebb és viccesebb. Az eredmény: ügyetlen Marvel-majmolás, ugyanannyira buta forgatókönyv, csak épp most már a szuperhősök nem az esőben szomorkodnak a borús ég alatt, hanem vigyorogva poénkodnak, miközben pusztul a fél világ – mindeközben arra senki sem jött rá, hogy egyáltalán nem a felnőttesebb és borongósabb megközelítéssel volt a baj. De említhetném akár a Prometheust is: saját frencsájzához képest egy teljesen új irányba indult el, ami persze sokaknak nem tetszett, és az asztalt verve követelték a híres xenomorphokat. Erre Ridley Scott bácsi mit csinál? Ahelyett, hogy folytatná az előző filmet, és elegánsan fonná össze azt az Alien-mitológiával, elegánsan leszarja az előzményt, tehát az égvilágon semmit sem magyaráz meg belőle – de azért rak bele egy Alient, hadd örüljön a jónép.  



És bár a helyzet korántsem ennyire borzalmas a Godzilla II: A szörnyek királya esetében, azért néha-néha mégis erősen kísértenek benne ezek a precedensek. A 2014-es Godzillát elég sokan savazták amiatt, hogy a hegynyi méretű szörnyek összecsapása helyett szinte egész játékideje alatt az emberi szereplőkre koncentrált, akiket egyébként rettenetesen gyengén írtak meg, ráadásul a rinyáláson, a rácsodálkozáson, és az ide-oda szaladgáláson kívül nem is nagyon csináltak mást. És mivel a zúzás háttérbe szorult, kvázi többször láthattuk szegény Godzilla lábkörmét, vagy füstbe, ködbe és hamuba burkolódzó sziluettjét, mint magát Godzillát. Pedig a koncepció egyáltalán nem volt rossz, és Gareth Edwards rendező többségében zseniálisan használta fel a jól ismert suspense-elemeket. Nem mutatta meg rögtön a hatalmas szörnyet, hanem szépen apránként, lassacskán adagolva adott róla teljes képet, amelynek köszönhetően nem csak a címszereplő jelenléte lett hatásosabb, de a gigantikus monstrumokhoz képest csupán jelentéktelen, apró hangyákként küzdő emberek tehetetlenségét is jobban át lehetett érezni a megelevenedett pokolhoz hasonló várospusztítás, a hasztalanul lövöldöző, üvöltöző katonák, a rakétákat szóró vadászgépek, a több emelet magasra felcsapódó lángcsóvák és a leomló toronyházak közepette. Akár még egy remek katasztrófafilm is kikerekedhetett volna belőle, ha Edwards nem tolja túl, és nem redukálja le csupán néhány percre a tényleges szörny-bunyót (amiből mellesleg a füst- és köd-effektek miatt alig lehetett látni valamit), na meg, ha a kamera nem váltott volna folyton az emberi szereplőkre pont a legizgalmasabb pillanatoknál.  



A producerek az egyébként egészen tisztességes anyagi siker és a fanyalgás mellett is többségében pozitív kritikai fogadtatás ellenére megértették a gondokat, és láthatóan megpróbálták kiküszöbölni a csorbát – persze a maguk sajátos, nem minden esetben ígéretes értelmezési módján. Ami a Godzilla II esetében körülbelül annyit jelent, hogy a suspense-elemek helyett (amik így a második részre eleve értelmüket vesztették) tényleg megkapjuk azt a féktelen, durva és látványos szörnypornót, ami korábban elmaradt. Cserébe viszont nagyjából minden más maradt ugyanolyan: az emberi karakterek papírízű archetípusok, akiket a forgatókönyv egyik helyszínről a másikra rakosgat, miközben görcsösen próbálja elhitetni velünk, hogy több is van ezekben a szereplőkben, minthogy a méretes titánok összezördüléseinek katalizátoraként működjenek. De a szokásos sablonfigurákról van szó csupán: van itt minden, a mezei MacGyvertől kezdve, a szigorú nézéssel megáldott könyörtelen ökoterroristán át, a szenvedélyes tudósig bezárólag, aki egyszerre csodálja és féli ezeket az istenszerű ősi teremtményeket – és akinek ez nem lenne elég, még a szegény ember Dr. Ian Malcolmját (Jurassic Park) is sikerült a történetbe passzírozni. Ami amúgy nem is annyira rossz, sőt, egész tűrhető, bár az emberi szál ezúttal is elég ergya, de még mindig fényévekkel kidolgozottabb, mint az előző filmben.  



Az írók megkíséreltek valami aktuális társadalmi üzenetet csempészni a sztoriba, ami cseppet sem ördögtől való gondolat, hiszen a klasszikus Toho-féle filmeket is mindig ilyesféle geopolitikai és ideológiai témák mozgatták. Ami a japánoknak az atomkor és a Hidegháború volt, az az amerikai verzióban a túlnépesedés, a klímaváltozás, a globális felmelegedés és a környezetszennyezés, amelyekkel mostanában egyre több hollywoodi szuperprodukció foglalkozik. Ennek apropóján a Godzilla II sztorijában egy radikális csoport úgy dönt, felébreszti a bolygó különböző pontjain szunnyadó titánokat, hogy így visszaálljon a természetes rend, ugyanis az emberiség rákos betegségként élősködik a Földön, és ahogy szaporodik, úgy zsigereli ki minduntalan a világot, teszi tönkre a környezetet, az anyatermészetet és saját fajtáját is. A titánok elszabadulásával aztán papírforma-szerűen érkezik a káosz és a pusztulás, komplett városok válnak percek alatt a semmivé, természeti katasztrófák egész sora követi egymást, az emberek pedig szó szerint úgy hullanak, mint a legyek. A 2014-es filmben a legmerészebb becslések szerint is maximum néhány millióan halhattak meg, itt azonban milliárdok vesznek oda, és bár a PG-13-as korhatár okán ebből nem sokat láthatunk, mégis hatásosan sikerült átadni a reménytelen, borongós világvége-hangulatot. Szerencsére ezzel kapcsolatban a jelenkori Álomgyár talán legirritálóbb becsípődését is hanyagolták, azaz a karakterek nem sütnek el minden második percben egy infantilis, vadbarom viccet (illetve egy-kettő azért nagyritkán becsúszik, de ez még tűrhető), nem mosolyognak vidáman, miközben körülöttük szép lassan annyi mindennek. Összességében az eseményeknek megfelelően viselkednek: a horizont lángol, az ég leszakad, a föld remeg, pusztul az emberiség, mint disznók a vágóhídon, csupán kis semmiségeknek tűnnek a gigászi szörnyetegek tombolása közepette.  



Mert végülis mindenki a zúzás miatt ül be erre a filmre, felesleges lenne titkolni. Megkockáztatom, a Godzilla II eddig csont nélkül az idei esztendő leglátványosabb blockbustere, és elég kétséges, hogy sikerül-e még 2019-ben ennél durvább, vagy legalábbis hasonló minőséget produkálni. Azt nem lehet mondani, hogy az alkotók ne akarták volna kielégíteni a műfaj rajongóinak és CGI-vel teletömött hangos és brutális szörny-bunyókra szomjazó nézők igényeit: gyakorlatilag mindent bevetnek a közönség megnyerése érdekében. A most is önmagát meghazudtolni képtelen, nevéhez és méretéhez hű, szinte már önálló egyéniséggel működő címszereplőn kívül bevetik a Toho-történelem legnépszerűbb kreatúráit, többek közt Mothrát, Rodant és Ghidoraht, és őket látva nagyon nehéz elhinni, hogy létezik olyan fan, akinek minimum nem dobban meg a szíve, vagy nem szökik könny a szemébe, amiért ezeket a kultikus szörnyeket egy nagyköltségvetésű hollywoodi moziban üdvözölheti. Mert valljuk be, a Toho-filmeknek megvan a maguk bája, nézzük őket, szeretjük őket, értékeljük őket, nem egyet elnyűhetetlen klasszikusként tartunk számon, de mégis, ugyanezeket a figurákat, majdhogynem ugyanezt a receptet egy többszáz milliós, profi effektekkel megpakolt amerikai blockbusterben látni: kuriózum! Meg is kapja mind a négy bestia a saját nagy pillanatát, Rodan belépője például magasan viszi az egész filmet, méltó vetélytársa a Kong: Koponya-sziget helikopteres összecsapásának.  



Attól függetlenül, hogy a Godzilla II látványban és akcióban sokkal többet nyújt, mint elődje, ez összességében még mindig egy „két lépést előre, egyet hátra” példázat, néhány jobb és néhány rosszabb pillanattal. Utóbbiért főleg a már említett végletesség hibáztatható a legjobban: úgy látszik Hollywood, ha nem gyerekes és erőltetett poénokkal hergeli a népet, akkor erőtlen drámát tol a szörnyetegek talpa alá – mondjuk, nem mintha ez amcsi találmány lenne. Igen, ebben a filmben is vannak hülyeségek bőven, de az egész egy óriási tisztelgés a mára már legendás Toho felé, plusz amekkora bődületes marhaságokat találtak már ki a japánok is (pl. Mechagodzilla, óriás molylepke, detektív történet egy szörnyfilmbe ágyazva, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsük), véleményem szerint ezek mellett a Godzilla II sem sokkal rosszabb, mint bármelyik Toho produkció.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far from Home)
Európai vakáció.
Men in Black - Sötét zsaruk a Föld körül (Men in Black International)
Ezek a zsaruk tényleg sötétek!
Csernobil (Chernobyl)
A szovjet módszer gazdaságosabb.
Aladdin
Egy nem annyira új élmény...
Halloween H20 - Húsz évvel később (Halloween H20: 20 Years Later)
Vérszegény osztálytalálkozó.